Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Nagy Csaba atya, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye családreferense – a poszt-család utáni világban fellelhető és kezdeményezhető családpasztorációs lehetőségeiről megfogalmazott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy a család vitalitása, aktív tevékenysége továbbra is megmaradt, de ezt nem minden esetben az Egyházon belül tapasztaljuk meg. Csaba atya úgy fogalmaz, hogy sok minden rajtunk és a kezdeményezéseinken múlik.

Az alábbiakban Nagy Csaba atya családreferens tanulmányát olvashatjuk.

Ha van valami, amit újra és újra megtapasztalhattam a papi szolgálatom évei alatt, az nem más, mint a család bőséges vitalitása, amelyet a Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítás már 1981-ben prófétai módon előre jelzett. Idén negyven éves ez a dokumentum, mégsem veszítette el aktualitását és jövőbe mutatását. Minden alkalommal rácsodálkozhatunk arra, hogy a belőle életerőt kapott nagy nemzetközi mozgalmak, vagy helyi kis csoportok által éltetett valóság nagy részét a családok indítják el, és közvetlenül ők vezetik. A poszt-család utáni világban is vannak, és lesznek családok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a családok – legyenek nagyobb vagy kisebb családok, ez nem meghatározó a tények tükrében - az egyházban és a világban is szembetűnően tevékenyek, és hogy felelősségteljesen eredményeket tudnak felmutatni.

Papként hozzászoktam az egyházi formákhoz, amelyet sok jó pap elkötelezettsége jellemez és működtet. Közben szomorúan meg kell jegyeznem azt a tényt, hogy a teológiai tanulmányok során nem kap hangsúlyt a család szubjektivitásának (alanyiságának) felfedezése az egyházközségeinkben és kutatásainkban. Egy biztos, ennek felismerése számomra is meglepetést és vigasztalást nyújthat, hiszen meglátom, hogy nem minden rajtam és a kezdeményezésemen múlik. Ez a felismerés ugyanakkor megtérésre és újrakezdésre sarkalhat, hiszen meglátom, hogy sok minden rajtam és a kezdeményezéseimen múlik.

Alapvetően minden statisztika és minden felmérés elárulja, hogy a családok a társadalom alapsejtjei. A családban a nemek és nemzedékek gyümölcsöző összefonódásának köszönhetően megszületik az egyén, az emberi személy és a társadalom alapvető szerkezete. Megtapasztaljuk benne azt a gondoskodást, amely az alapvető bizalom érzésén keresztül utat nyit a világra. Még a hit pilléreit is felfedezhetjük - köztük az életet elajándékozó és életre hívó szeretetet, az apaságot, az anyaságot, a testvériséget -, elsajátíthatjuk az élet ritmusát és szépségét.

A világ különböző valóságainak megfigyelése segíthet tökéletesíteni azt az alapvető egyházi hozzáállást, amelynek gyakorlatai és hangsúlyai jelentősen támogathatják a család gyümölcsöző lelkigondozását. Mi papok sokszor azt gondoljuk, hogy az egyház és a család két különálló valóság, ahol gyakran az elsőnek kell foglalkoznia a másodikkal, illetve annak hiányosságaival. Fel kell ismernünk azonban, hogy ez nem így van: a családok az egyház szerves részét képezik, és hivatásuk sajátosságai alapján vállalják az evangélium hirdetését. E tekintetben az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás adhat eligazítást mindannyiunk számára:

„A család ily módon a lelkipásztori tevékenység alanya az evangélium kifejezett hirdetésén, valamint a sokféle tanúságtételi forma örökségén keresztül, mint amilyenek: a szolidaritás a szegényekkel, a nyitottság a személyek különbözőségére, a teremtett világ védelme, az erkölcsi és anyagi szolidaritás más családokkal, főleg a leginkább rászorulókkal, a közjó előmozdítása melletti elkötelezettség az igazságtalan társadalmi struktúrák megváltoztatása által is, arról a területről kiindulva, amelyen él, gyakorolva az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit.” (Ferenc pápa, Amoris laetitia apostoli buzdítás, 2016. március 19., 290.)

Mindez gyakran a plébániákon és a közösségi tereinken kívül történik, más életritmusokat és más nyelvi játékmezőket használva, nem a tőlünk megszokott egyházi nyelven. Bátran hitelt kell adnunk a családok számára azzal, hogy az általuk elért jót elismerjük és megismerjük. Ha gyümölcsöző és evangéliumi családpasztorációt akarunk, akkor nem csak a keresztény közösség családjainak támogatására vagyunk képesek, hanem magának az egyháznak a krisztusi arcát is helyreállíthatjuk a szeretet lépéseivel, amelyeket megteszünk.

A családból jövő tapasztalatok jelentős irányváltást és paradigmaváltást hoznak magukkal korunk kérdéseinek megválaszolási módját illetően. Több éven át szembesülve a társadalmunkat jellemző kulturális változásokkal, fennáll annak a veszélye, hogy engedünk a kísértésnek: hogy folyamatosan utalunk a múltra és annak abszolutizált formáira. Talán egy kissé szükség van az objektívebb látásmód visszaszerzésére.

Egy kis emlékezetgyakorlat elegendő lenne például annak tudatosítására, hogy nemzetünkben a huszadik század elejéig sok, különösen vidéki vagy paraszti háttérrel rendelkező nő feleségül ment egy saját családja által választott férfihoz, sőt néhányuknak még a saját férjébe is sikerült beleszeretnie. Vagy elég lenne néhány filmet megnézni - például A facipő fája című alkotást –, ami emlékeztet arra, hogy korábban is volt olyan patriarchális családmodell, amelyben a családok egy fedél alatt aludtak, együtt ettek, ugyanazon asztal mellett ültek egy időben, és este együtt imádkoztak. Egy bizonyos realizmus valamint történelmi dinamizmus szükséges ahhoz, hogy egy lelkipásztor számára a múlt ne legyen kábítószer, amelyet még tetézhet egy panaszkodó beszédmód is, amely egyrészt tragikus, másrészt meddő.

Az elmúlt évtizedeket a társadalmunk családi szövetének felbomlása iránti jogos aggodalom, ugyanakkor egy erős idealizmus és időnként bizonyos ideológiai bezárkózás jellemzi a szexualitással kapcsolatban, a házassági válságokról és krízisekről nem is beszélve. Nyilvánvalóan sokan elutasítják a valóság elfogadását, ennek következtében növekszik a szakadék az emberek élete és a moralizmus között, amely nem tudja, hogyan kell meghallgatni a válságban levő személyt és látni a konkrét élethelyzetet. A valóság szem elől tévesztése képtelenséget fog szülni a patriarchális családmodell leküzdéséhez, és egyben képtelen lesz komolyan figyelembe venni a nők emancipációját.

A probléma nem az, hogy a család utáni világban élünk-e vagy sem, vagy hogyan tudjuk megvédeni a hagyományos családmodellt. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e társadalomként és egyházként újra definiálni a család alapsejtjét, és annak értelmét a kortárs kultúrában. Bizonyos nemzedékek már a technológiai tapasztalatokra támaszkodnak: hogyan vagyunk képesek ezeket mi is felhasználni? Hogyan teszik ezt a mai keresztény családok? Hogyan támogatja a közösség a különféle felelősségekben őket, és hogyan integrálja szolgálatukat?

Ezen a ponton elengedhetetlen annak felismerése, hogy a történelmi formák megváltoztak, és az eddig sérthetetlen és érinthetetlen családmodellek - nemek és nemzedékek összefonódása - képesek létrehozni más, újabb különböző történeteket és megjelenési formákat. Ebben az értelemben a család lelkigondozását nem csak a kegyelem ajándékainak eligazításával kell ábrázolnunk, amelyek sokszor idealizált állapotban mutatják be azt, hanem amelyet folyamatában kísérünk, és amire alkalmazzuk a megkülönböztetés lehetőségét, vagyis azt a lelki hozzáállást, amely lehetővé teszi a családok számára a konkrét valóság megragadását. Olyan lelkigondozásra van szükség, amely napjaikat és kapcsolataikat úgy ragyogja be, hogy felismerjék Isten irántuk való szeretetét.

Ebben a perspektívában a modernitás és az általa létrehozott kortárs kultúra nem feltétlenül jelent halálos ellenséget a keresztény közösségek pasztorális tevékenységére. Éppen ellenkezőleg: különösen gyümölcsözőek azok a lelkipásztori lehetőségek, amelyek nem félnek a családokat előtérbe helyezni a tapasztalataikkal, erősségeikkel, korlátjaikkal, vágyaikkal, még bűneikkel együtt is. A családok élete ékesszólóan mutatja be a szeretet és a féltékenység, a hűség és a gyengeség, az ajándék és a birtoklási vágy összefonódását, amelyek jellemzik emberiségünk ezen alapvető aspektusát. Ez a modernségre jellemző megközelítés, amely az emberből indul, képes megteremteni annak feltételét, hogy az evangélium valóban a létezés örömhíreként, és nem elvont ideálként szóljon hozzánk. Végül is ez az az irány, amelyet Ferenc pápa hirdet a családra vonatkozó bibliai és teológiai struktúrákat a családok konkrét valóságának fényében alkalmazó, szenzációsan modern Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdításában, amelyben a harmadik fejezet alcíme mindezt nagyon szemléletesen fogalmazza meg: „Jézus felé fordított tekintet: a család hivatása”.

Jelen történelmünk és a kapcsolatok értelmének keresése lehetővé teszi számunkra, hogy a családok más típusú interperszonális érzékenységet éljenek meg, valamint azt a növekvő igényt, hogy nem csak egy bizonyos kizárólagos módon vizsgáljuk őket. A ideális nukleáris család metaforikus felhasználása minden bizonnyal problematikus és provokatív módon feltárja, hogy ez az alapvető társadalmi struktúra milyen módon képes még mindig értelmezni az egyes emberek szeretetvágyát és a hozzá kapcsolódó nemző feladatát. Jó kiindulópont, hogy együtt keressük minden létezés igazságát.

Személyes tapasztalatok

2021. január végén elmondhatjuk, hogy az elmúlt egy év kimozdította életünket a megszokott keretekből. A 2020. március 20-tól hívek jelenléte nélkül bemutatott szentmisék, a digitális munkarend szerint működő iskolák, a fennmaradásukért való küzdelemben vagy megmaradt, vagy megszűnt vállalkozások, a nagyszülőktől és idősektől való távolmaradás, a vásárlási idősávok, az otthon töltött idő megnövekedett mennyisége, a betegként vagy kontaktszemélyként való érintettség és számos más körülmény nem várt próbák elé állította a családokat, a közösségeket és a lelkipásztorokat is. Egyes családok hálásak ezért az időszakért, mert „annyi időt tölthettünk együtt, amennyire a munka mellett sosincs lehetőség” (egy kétgyermekes apuka szavai), más családokban viszont kiéleződtek a már régóta elfojtott ellenérzések, fájdalmak, konfliktusok, amelyek elől ezúttal nem lehetett elmenekülni.

A „Jézus felé fordított tekintet”-et élő családok azonban jelként ragyogtak fel ebben az időszakban, és mások számára is utat, bíztatást mutattak. Családi környezetükben az imádságban megmaradva, bekapcsolódva az online szentmisékbe, az online tér lehetőségeit kihasználva közösségként is meg akartak maradni. Ebből az élni akarásból pedig olyan élmények, olyan projektek születtek, amelyekre lelkipásztorként korábban nem gondoltam volna.

2020. Nagyböjtjében nem volt lehetőség közösen keresztutat végeznünk a templomban, de a családok, és hozzájuk csatlakozva az egyedül élő hívek is, online keresztutat jártak: egy-egy család vállalt egy-egy állomást, saját szavaikkal megfogalmazták hozzá elmélkedésüket, más családok pedig vállalták az imádságot az állomások között. Videó felvételt készítettek magukról, amit egybeszerkesztettünk és 2020. Nagypéntekén délután három órakor megosztottunk egyházközségünk Facebook oldalán. A tapasztalatokról szintén online, GoogleForm űrlapon visszajelzést kértünk, önkéntes alapon, és egy rövid beszámolót is írtunk Származhat-e valami jó az online térből? címmel. (http://www.dnyem.hu/index.php/item/2908-johet-e-valami-jo-az-online-terbol-a-nyiregyhaza-josavarosi-hivek-szerint-igen )

„Csodálatos élmény volt! Ebben az új helyzetben is mélységesen átadta Jézus szenvedését. A családunkkal közösen, térden állva hallgattuk végig! Megható és mély érzéseket hozott mindannyiunk számára. Köszönjük!” (Egy kétgyermekes édesanya szavai.)

Család Csoportunk nyitott közösség, életállapottól függetlenül csatlakozhat, aki szeretne. Havonként találkozunk, és gyermekfelügyeletet biztosítunk – így mindenki a maga korosztályával lehet közösségben, és beszélgethet, elmélkedhet, imádkozhat, játszhat. A találkozókra kérdésekkel készülünk, amelyeket emailben kapnak meg tőlem a csoport tagjai. A Házasság Hete programba is bekapcsolódunk egy háromestés rendezvénysorozattal, szintén gyermekfelügyeletet szervezve. Gyakran kérek visszajelzést a résztvevőktől, és személyesen is számítok az ötleteikre, meglátásaikra. Természetesen közösségi programokat is szervezünk: kirándulásokra, zarándoklatokra járunk, részt vettünk már többnapos lelkigyakorlaton, és közösségi délutánokat is igyekszünk havonként tartani.

A cikk elején leírt gondolatmenetet a gyakorlatban láttam és tapasztaltam igazolódni: a Család Csoport növekszik és erősödik, és idő közben kinőtt belőle egy nagyon kedves énekkar és egy Karitász Csoport is. Az újabb és újabb csoportok születése és a folyamat, ami során a hívek meglátják, hogy szükség van rájuk, és hogy mennyi mindent tudnak hozzátenni a közösség életéhez, életre serkenti lassan az egyházközséget és a tágabb környezetünket is. A családok élnek és erősödnek, és közben dinamikát adnak a tágabb közösségnek.

„A Család Csoportnak mi különösen örülünk, mert úgy érzem, hogy itt nem csak mi épülünk, hanem a gyerekek is. A tegnapi csoportbeszélgetés alkalmával felmerült, hogy a fiatal generáció nem igazán van jelen a templomban. Elgondolkodtató volt számomra, hogy miért van ez így. Én bízom abban, hogy ha már gyermekkortól részt veszünk egész családként az Egyház életében, akkor élményeket szerzünk, és olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik szintén örömmel vannak jelen, és akkor a gyermekünk nem kényszerként fogja gyakorolni a vallását: szívesen fog templomba járni, és részt venni a különböző feladatok ellátásában. A legfontosabb szerintem, hogy hitben neveljük a gyermekeinket. Nálunk mindenki szereti a Család Csoportos estéket, minden gyerek várja és élvezi. Kimondottan tetszik a hétköznapi időpont, mert így a mókuskerék megáll egy kicsit. Minden családot bátorítok, mert ez egy nagyon jó lehetőség mindenki számára.” (Egy háromgyermekes anyuka) (http://www.dnyem.hu/index.php/item/3353-az-egyhaz-a-csaladban-kezdodik-a-nyiregyhazi-szent-imre-plebania-csalad-csoportja-egy-eves-szuletesnapjara-keszul)

Lelkipásztorként mindezt követve és látva, az általam sokszor használt mottót választanám összegzésül és jelmondatul családpasztorációnk kiépítéséhez is: az Egyház a családban kezdődik.

Nagy Csaba

egyházmegyei családreferens

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A debreceni Szent Anna-székesegyházban is kezdetét vette az Ezerszer is igen! mottóval meghirdetett, február 7-14-ig tartó Házasság hete programsorozat. A nyitó napon, február 7-én, vasárnap a szentmisék végén boldog házaspárok tettek tanúságot életükről, majd az esti szentmise előtt a házastársak órájában csendes szentségimádáson adtak hálát egymásért, családjaikért.

A püspöki szentmise végén a 17 éve boldog házasságban élő Taizs Dénes akolitus és gyógypedagógus felesége, Anita tettek tanúságot életükről.

Taizs Dénes bemutatta azon házasságot megalapozó alkalmakat, amelyeknek köszönhetik közös életüket. Egy plébániai közösségben találkoztak először, ott tapasztalatok, élmények segítették őket a közös jövőképük formálásában, amelynek vágya már a kezdeti időszakban felsejlett a szívükben.

Később az együtt elvégzett Szentlélek-szeminárium fűzte még szorosabbra a szeretetük szálát. Egyik nyáron a felesége, Anita javaslatára részt vettek egy sérültekkel foglalkozó táborban. A speciális törődésben való közös részvétel még szorosabbra kovácsolta kapcsolatukat.

Dénes a házasságuk előtti kalandos olaszországi nyaralásukról is beszámolt, amely egymás mélyebb megismerésében segítette őket. Közös életük során mindig is fontos volt számukra az utazások, a közösségi alkalmak során megélt közös öröm.

Anita folytatva férje gondolatait azt hangsúlyozta, hogy ezen közös élmények a kapcsolatukra, házasságukra nézve megalapozó és elmélyítő hatással bírtak. A házasságkötésük után a játékkal, sütés-főzéssel, esti imádkozásokkal eltöltött idő jellemzi hétköznapjaikat. Az esti imának mindketten családösszetartó erőt tulajdonítanak.

Mindig is fontos volt számukra, hogy közösségben legyenek más házaspárokkal, családokkal, így jelenleg is a Szent Anna Plébánián működő családcsoportban megélt élmények szerves részét képezik életüknek.

A szeretet folyamatos döntés a másik mellett – hangsúlyozta Anita. A nehézségekben mindig az együtt megélt élményekből merítenek erőt. A házasságot ápolni kell, mint a kertet, ha nem gondozzuk, akkor a gyom, a kísértés, az elégedetlenkedés egyre nagyobb teret nyerhet. Ezért nap mint nap Isten segítségét kérik ahhoz, hogy a kertjük, házasságuk virágozni és teremni tudjon.

„A házasság Isten csodálatos ajándéka és gondoskodása az ember számára, amelyben a felek megtapasztalhatják a feltétel nélküli szeretetet, a hűség és az őszinte megbocsátás értékét egy Istentől nekik rendelt, de nem tökéletes társon keresztül” – dr. Krakomperger Zoltán általános püspöki helynök, a debreceni Szent Anna-székesegyház plébánosa a Házasság hetére (február 7-14) meghívó gondolataival gazdag programsorozatotot kínál az ünnepelt házaspároknak is és azoknak, akik még házasságkötés előtt állnak.

A hét további részében az érdeklődők Biblia óra keretében is ismerkednek a Szentírásban szereplő házaspárok életével. „Hát én immár kit válasszak…? című programelemben házasságra készülő, tartós kapcsolat kialakításra törekvő fiataloknak szóló szempontok, tanácsok is elhangzanak.

Ezen programsorozatban a szervezők gondolnak a beteg házaspárokra is, valamint azokra, akik már egyedül maradtak. Értük közösen fognak imádkozni. A Házasság hete záró napján pedig a vasárnapi szentmisék végén áldásban részesítik a házaspárokat.

Kovács Ágnes

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Mit jelent számunkra a minden, mennyire vagyunk elfoglalva az evilági dolgainkkal? Keressük-e az Urat, és engedjük-e, hogy Ő megtaláljon bennünket irgalmas szeretetével, jóságával, bűneink megbocsátásával?

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a Jób könyvéből elhangzott ószövetségi olvasmányról (ld. Jób 7,1-4; 6-7) és Jézus kafarnaumi tanításáról, gyógyításáról, a helyes imádkozásról (ld. Mk 1,29-39) elmélkedett február 7-én, a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott szentmisén.

A gazdag, istenfélő Jób szép nagy családban élte az életét, akit a gonosz kikért Istentől, mondván, könnyű annak dicsérni Istent, akinek mindene megvan, és jól megy a sora.

Jób ezután elveszíti a vagyonát, gyermekeit, egészségét, de mégsem átkozza az Urat. „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) – imádkozik az istenfélő Jób. Ha elfogadjuk Istentől a jót, el kell fogadnunk a rosszat is.

Jóbnak sem reménye, sem öröme nincs az életében, peregnek a napjai, de a magatartásából, imádságából átsugárzik, hogy kevésnek, nem mindennek tartja a földi örömöket. Vajon Jób megelőz-e bennünket a hitünkben? Számunkra mit jelent a minden, mennyire vagyunk elfoglalva evilági dolgainkkal? „Mindenki téged keres” (Mk 1,37), mondták a tanítványok Jézusnak, miután megtalálták Őt. Mi keressük-e Jézust?

Amikor azt mondjuk, hogy valaki jól keres, akkor általában a pénzkeresetére gondolunk, de attól, hogy sok pénze van, nem biztos, hogy megtalálja az élete értelmét, Istent, a mindent. Mert nemcsak evilági, hanem örök dolgaink is vannak.

Jézus csendben, egyszerű csecsemőként jött el erre a világra, vidéki munkásként, majd szegény vándorprédikátorként élte köztünk az életét. Itt maradt velünk egy kicsiny darab Szentostyában, amely valakinek semmiséget jelent, de mi tudjuk, hogy a világ semmiség ehhez képest. A kisdarab ostyában benne van a végtelenség, ebben Jézus kínálja magát nekünk, és ha befogadjuk az életünkbe, akkor megtaláljuk a mindent.

Jézus ezért jött el, hogy hirdesse az evangéliumot, hogy mi, akik befogadjuk tanítását, szeretetének örömüzenetét, az életünkkel, szavainkkal, egész emberségünkkel tegyünk tanúságot róla.

Ennek a módszere egyszerű, elég, ha Jézusra figyelünk. A sorrend az Isten, a másik ember és én. Isten a minden forrása, Őt kell szolgálni, hirdetni. Amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában hirdeti az Atya szeretetét, a lélek indítására elindul és tanítványokat gyűjt maga köré, majd meggyógyítja Péter anyósát, megfogja a beteg kezét, vagyis közösséget vállal vele, a rászorulóval, az elesettel, a beteggel.

Miután sok embert meggyógyított, amikor beesteledett, egy elhagyatott helyre ment imádkozni. Jézus megmutatja nekünk, milyen az igazi imádság. Nem kérés felsorolása, hanem az Istennel való közösség építése, a dicsőítés, magasztalás, a jelenlétében való létezés.

Ebből indul az evangélium hirdetése másoknak. Ezt a módszert nekünk is követnünk kell. Ez tehát a helyes sorrend. Ezért mondja Szent Pál: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22). Az általános papságban mindannyian részesültünk, prófétává kell lennünk, Isten üzenetének hordozójává, ez a mi hivatásunk, és így részünk lesz az örömhírben.

Nyissuk meg a szívünket, fogadjuk be Isten üzenetét, örömhírét, keressük életünk minden pillanatában azt az Istent, aki már régen megtalált bennünket, és aki szavaival, szent igéjével szíven akar találni, hogy másokat is hozzávezessünk – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök.

Kovács Ágnes

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Felföldi László pécsi megyéspüspök első alkalommal mutatott be püspöki szentmisét február 7-én, szülőfalujában, a geszterédi Szent Anna-templomban. A főpásztort Kerekes László, az egyházközség plébánosa köszöntötte, hálát adva Istennek Felföldi László  püspökké szenteléséért, majd kérte a híveket, imádkozzanak érte, hogy legyen a hite szilárd, a reménye soha meg nem fogyatkozó és a szeretete hűséges.

László püspök a napokban töltötte be 60. életévét, a hívek ez alkalomból is köszöntötték. 

A püspök atya a köszöntő gondolataiban elmondta, nehéz szívvel élte meg, hogy a rendkívüli helyzet miatt sokan, így a geszterédi emberek sem osztozhattak örömében a pécsi székesegyházban 2021. január 6-án bemutatott püspökszentelési és beiktatási szentmisén. Éppen ezért, alig egy hónappal e jeles esemény után ő jött el Geszterédre, hogy találkozhasson az egyházközség híveivel. A találkozást – mint mondta – elsősorban hálaadásként éli meg, hiszen mindaz, ami az életében történt, az itteni gyökerek erejéből származott.

A nem szokványos homíliájában önmagáról is beszélt, a szívének érzéseivel a szívekhez szólt, nemes egyszerűséggel kimondott közvetlen szavai olykor mosolyra késztettek, vagy a meghatódottság könnyeit csalták ki, de volt, hogy mélyen a szívbe nézve tanított, bátorított a gyökerekhez való hűségre, az Isten tervét szeretettel megvalósító életre.

Amikor felfedezzük, hogy Isten belenyúl a sorsunkba, valóságosan is megmutatja életünkre vonatkozó szándékát, akaratát, azt mindannyian csodaként kell hogy megéljük – fogalmazott László püspök, majd azt hangsúlyozta, hogy az emberi élet biztonságát ezen csodák tartják meg. Az ő életét is sok csoda erősítette, de Isten akaratának két legnagyobb megnyilvánulása számára a papi és a püspöki hivatásnak az ajándéka. Ezek a csodák benne élnek és biztonságot adnak.

24 évet szolgált Debrecenben, 9 évet Nyíregyházán. Mindkét, más-más mentalitású városban megtapasztalta a lelkipásztorkodás különböző lehetőségeit, és most egy egészen más világgal, a Pécsi Egyházmegye híveivel, életével ismerkedik. Jelenleg a találkozásokra, beszélgetésekre helyezi a hangsúlyt, hiszen szeretne ott is  otthonra lelni, megerősíteni a jelenlétét.

A pécsiek már sokat hallottak Geszterédről és az itt élő emberek sorsát is meghatározó kemény fizikai munkát szimbolizáló dohányról. A püspök atya elmondta, olykor mosolyogva fejti ki az érdeklődő újságírói kérdésekre az embert nem mindig örömmel eltöltő, de lélekerősítő, nehéz, fáradságos munka mibenlétét. László püspök ezt azért is hangsúlyozza, mert az itt megtapasztalt kemény fizikai munka mind a mai napig az életének, sorsának meghatározó részét képezi.

A megyéspüspök atyát a szentmisén viselt liturgikus öltözete is a gyökereire emlékezteti. A 35 éves miseruháját először a pappá szentelésének ünnepén, majd a szülőfalujában is bemutatott első szentmiséjén viselte. A Pécs szimbólumával és Geszteréd címerével ellátott püspöki mellkeresztet a geszterédi hívektől, az infulát pedig az innen elszármazott papoktól kapta a püspökszentelésére.

Nemcsak kívülről, de belülről is geszterédi vagyok – fogalmazott László püspök. Ebből a gondolatból kiindulva arra mutatott rá, hogy életünk legfontosabb lényegi része, ha tudjuk, kik vagyunk, és abba kapaszkodva egy bizonytalan jövőben, egy ismeretlen világban is megálljuk a helyünket. Csak akkor találjuk meg önmagunkat, és tudjuk azt életre váltani, ha időnként visszatérünk a gyökerekhez.

Ezt követően László püspök a vasárnapi evangélium üzenetére irányítva a figyelmet továbbra is az önmagunkra találás, a gyökereinkhez való visszatérés gondolatát erősítette: „Hajnaltájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni”  (Mk 1,35). Jézus imádságában az Atyával találkozott. Csak néhány órát töltött ott, de a szíve mélyén megerősödött. Nekünk is vissza-vissza kell térni oda, ahová tartozunk, ahhoz, Akihez tartozunk, meghatározva további életutunkat. Az imádságban ránézünk arra, honnan jöttünk, mi a feladatunk, mit kell megvalósítanunk, mely értékekkel ajándékozott meg Isten, de fel kell ismernünk a hiányosságainkat is, és elfogadni azok valóságát. Mindig arra figyeljünk, ami van, ne pedig arra, ami nincs. Az Istentől kapott értékek a szívünkben emberként gazdagítanak bennünket.

„Simon és társai utánamentek, hogy megkeressék.  Amikor megtalálták, ezt mondták neki:  Mindenki téged keres” (Mk 1.36-37). Minden ember a szíve mélyén az életének értelmét, gazdagságát keresi. Az embernek ezt keresni kell, sokat kell azon gondolkodni, hogy miért van ezen a világon. Maga a születésünk is egy csoda, üzenet Istentől, Aki ránk gondolt és létrehívott bennünket. A választ önmagáról mindenkinek meg kell találnia. Isten rám bízott egy olyan üzenetet, szeretetet, jóságot, amit ebben a világban senki másra. De ezt a krisztusi csodát meg kell élnem, és tovább kell adnom. Ez adja a biztonságot, és egyedül ez adja a környezetünk békéjét és szeretetét.

Ha valaki nincs a helyén, nem találja a küldetését, akkor a mellette lévők nem tudnak lubickolni a szeretetében. Kell hogy érezzék a szeretetünket a mellettünk élők, bárhol is vagyunk. Ez nem mindig könnyű. De el kell fogadni ennek valóságát, bele kell állni az életbe, a feladatunkba és ez meg fog erősíteni bennünket. A felszín nem fog boldoggá tenni, nem tölti ki az életünket, ezen dolgozni kell. Ezért keresik Jézust az emberek, hogy segítse őket önmagukra találni.

A tanítványok keresésére Jézus így válaszolt: „Menjünk máshová” (Mk 1,38) – utalt László püspök prédikációjának utolsó gondolatára. Másoknak is vigyük el az evangéliumot, az élet szép üzenetét. Geszteréden az emberek egy nagy családként élték életüket, mindenkit ismerősként üdvözöltünk az utcán egy-egy jó szó kíséretében, így éltünk ebben a világban.

Az evangélium hirdetése azt jelenti, hogy nemcsak a közvetlen környezetünkben, hanem a távolabb élőknek is továbbadom, azoknak, akikkel találkozunk, akik hatottak az életünkre. Ennek nem volt különösebb módszere Geszteréden sem, csak egyszerűen a szeretetnek, a barátságnak, a közösségnek a jó hírét, örömhírét éltük át nap mint nap. Ez kitörölhetetlen nyomott hagyott bennünk – tette hozzá a pécsi püspök.

Ebben a hétköznapi egyszerűségben élt a település lakosai között Kaszap Béla volt geszterédi plébános is, akit László püspök hivatásának születésében meghatározó személyként tisztel. A geszterédi templom üvegablakainak a motívumait Béla atya készítette a saját kezével. Az evangélium szimbólumait megjelenítve egyszerű technikával hajlította meg a vasat. Mindnyájan elmondhatjuk, hogy a szívünkbe is bevéste tanítását, evangelizálását. Olyan lelke volt, hogy a vas is meghajlott a keze alatt – fogalmazott a püspök atya. Hinnünk kell abban, hogy az evangélium alatt meghajlik, formálódik, alakul és ott marad a szív. Hajlítgassuk szeretteink lelkét is szeretettel, hittel, bizalommal, hogy amikor nehéz feladat, küldetés előtt állnak, legyen mibe kapaszkodniuk.

Innen indultam, itt vagyok és a gyökereim itt is maradnak. Az itt megtapasztalt szeretettel, jósággal szeretném megtalálni életem valóságát a Pécsi Egyházmegyében is. Imádkozzunk egymásért, mert az ima továbbra is összeköt bennünket. Legyünk egyszerű, hétköznapi, de nagyon élő kapcsolatban egymással és Istennel, hogy ez szebbé, jobbá tegye a mindennapjainkat – fejezte be gondolatait Felföldi László pécsi megyéspüspök atya.

A szentmise végén, elsővasárnap lévén, szentségimádás során is imádkoztak László püspök atyáért és a Geszterédről elszármazott papokért, amely hagyományként van jelen az egyházközség életében.

A szentmiséről készült videófelvételt hamarosan közzétesszük a Debrecen-Nyíregyyházi Egyházmegye You-Tube felületén.

 A szentmisén a kántor-szolgálatot Kovács Tibor végezte

Kovács Ágnes

sajtóreferens

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„A házasság egy intimitás, nagyon bensőséges, meghitt kapcsolat. Minden ember vágyik erre az intimitásra. Az én nem tud létezni a te nélkül…, kivéve, ha az én a nagybetűs Te-hez, Istenhez kapcsolódik. Az az intimitás, amely lelki szellemi síkon zajlik a Végtelennel, az elköteleződést jelent." – Házasság Hete programsorozat országszerte 2021. február 7-én, vasárnap kezdődik és 14-ig tart. Ebből az alkalomból  Marton Zsolt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspöke küldött vidóüzenetet:

A Házasság hete kezdeményezés közel két évtizede Angliából indult el, amely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság és a család fontosságára kívánja irányítani a figyelmet. A házasság hetét – amelyhez hazai és nemzetközi szinten is számos ismert közéleti személyiség csatlakozott kifejezve elköteleződését a házasság, a család ügye iránt – mára 4 kontinens 21 országában ünneplik. Hazánkban az országos eseménysorozatot 2008 óta rendezik meg a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával, számtalan nagyváros, település, közösség részvételével. A Házasság Hete Szervezőbizottsága által koordinált központi programok fővédnöke 2013 óta Herczegh Anita, Áder János köztársasági elnök felesége.

„A házasság Isten csodálatos ajándéka és gondoskodása az ember számára, amelyben a felek megtapasztalhatják a feltétel nélküli szeretet, a hűség és az őszinte megbocsátás értékét egy nekik rendelt, de nem tökéletes társon keresztül. A házasságban egy férfi és egy nő saját elhatározásából elkötelezi magát, hogy egymás bátorítására, segítésére és védelmére törekszik egész életében. Ilyen módon a házasság felelősségteljes, biztonságos és meghitt közösséget jelent számukra, és áldásul szolgál életük minden más területén is.

A házasság hete olyan széles körű összefogásra törekszik, mely gyakorlati példamutatással, tudományos kutatások eredményeivel, bibliai és erkölcsi érvekkel támasztja alá a házasság örökkévaló értékét. Bátorít minden olyan helyi kezdeményezést, amely hidat épít az adott közösség környezetében élő házaspárok és családok felé, amely segíti életüket, boldogulásukat. Nyíltan beszél a házasság mindennapi valóságáról, örömeiről és feszültségeiről. Igyekszik bölcs és gyakorlati tanácsokkal ellátni a házasokat és házasulandókat, valamint a teljes helyreállás reményét ébren tartani azokban, akiknek a kapcsolata válságban van, illetve valamilyen ok miatt megszakadt.” (A Házasság Hete Szervezőbizottsága)

Kovács Ágnes

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye által vásárolt Nyíregyháza, Tábor utcai ingatlan minőségi változást hoz az egyházmegyei karitatív szervezet életébe. A karitász működéséről, tervekről Csordás Gábor egyházmegyei karitász igazgatót kérdeztük, akinek feladatai is bővültek, hiszen Palánki Ferenc megyéspüspök 2020. december 15-i hatállyal kinevezte őt a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház plébánosává és az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet vezetőjévé.

Minőségi változást eredményez a karitász központ, amely minden tekintetben meg fogja könnyíteni a munkánkat. Eddig két helyszínen zajlott a központi tevékenység. Az irodahelyiség a nyíregyházi főplébánia korábbi épületében volt kialakítva, amely sem tárgyalásra, sem pedig adományok elhelyezésére, kiosztására nem volt alkalmas. Az önkormányzati tulajdonban lévő eddigi raktárépületünk pedig a Tokaji úton, a város szélén található, szintén több szempontból nem felelt meg az elképzelésünknek, egyrészt nehezen megközelíthető volt, másrészt, nem zárt terület lévén, az őrzését is meg kellett oldani.

A Tábor utcai, újszerű állapotban lévő ingatlan festési munkálatait végzik most, gyakorlatilag már csak annak berendezése vár ránk, amely után birtokba vehetjük. Nagyobb járművel, adományosztáskor vagy felajánláskor könnyen megközelíthetik a karitász csoportok is. Mindezen feladatokat eddig is megoldottuk, de nagyon körülményes módon, amelynek logisztikája sok energiát, időt vett el tőlünk. Az új központ kialakításának köszönhetően minden egyes hely áttekinthetőbb lesz, követhetőbbek lesznek a folyamatok, amellyel időt tudunk majd nyerni. A 300 m²-es raktár egyéni felajánlások, cégek adományai, bútorok, tartós élelmiszer, ruhanemű tárolására is alkalmas. A zárt ingatlan viszonylag nagy területen helyezkedik el, ennek köszönhetően az udvaron elhelyezhető adományokat pl. tűzifát, vagy egyéb építő anyagokat is tudunk fogadni.

Az egyházmegyei karitásznak jelenleg két alkalmazottja van, Roszel Gertrud, ő az irodai szolgálatot végzi, illetve Mészáros László korábbi karitászigazgató a logisztikáért felelős.

Terveink szerint február elején már beköltözhető állapotban lesz a központ, és majd egyeztetés után később kerül sor az ünnepélyes megáldására.

Ferenc püspök atya az elmúlt év augusztusától bízott meg a karitász vezetésével. Nagy tervekről beszéltünk már akkor is. A munka elkezdődött, mi az, ami megvalósítható?

Szeretnénk szorosabb kapcsolatot kialakítania azon települések családsegítő szolgálatával, ahol karitász csoportunk működik.

A családsegítő szolgálatnak nincsenek anyagi, tárgyi lehetőségei a segítségadásban, inkább adminisztratív módon kapcsolódnak be a családok életébe, mi pedig adománnyal rendelkezünk, de az adminisztráció az, amit nehezen tudunk megoldani, hiszen erre nincs emberünk. Gyakorlatilag mindent le kell adminisztrálni, és ez sokakat demotivál, pl. két csomag tészta átadásával három nyomtatványt ki kell tölteni, aláíratni, ami természetesen szükséges ahhoz, hogy követhető legyen az adomány útja.

A településeken szeretnénk jobban megszólítani a fiatalabb korosztályt is. A jelenlegi vírushelyzetben különösen is számítanánk a szolgálatukra az idősek védelmében, az adományosztásban, bevásárlásban stb.

Nyitottak a fiatalok?

Ahol megvan a megfelelő stabil karitász csoportháttér, ott kezdeményezőbbek. Most a középiskolás fiatalokat nehezen tudjuk elérni a közel egy éve fennálló online oktatás miatt. A korábbi években a katolikus iskolákban már elkezdődött a gyümölcsöző karitász junior szolgálat kezdeményezése, de most ez is szünetel.

Terveink között szerepel, egy megállapodás az egyházmegye fenntartása alatt működő középiskolákkal, amely intézmény érettségi előtt álló diákjai számára kötelezően előírt 50 órás közösségi szolgálatot a karitásznál is teljesíthetik majd. Nagy segítséget jelentene ez számunkra is, nem beszélve arról, hogy egy társadalomban szükséges, hogy a fiatal generáció megtapasztalja az önkéntes munkának a személyiségére, illetve mások számára gyakorolt jótékony hatását, erről tapasztalatot szerezve.

A Lakhat-programot mindenképpen tovább szeretnénk folytatni, amely keretén belül a Karitász a közüzemi tartozásokat részben vagy egészben kifizeti. Sok családnak elindulási lehetőség az, ha pl. visszakötik az áramot. Nyílván megvizsgáljuk, hogy érdemes-e, valóban tovább tud-e lépni a rászoruló ember.

Mi alapján történik az elbírálás?

Fontos, hogy az érintett rászoruló részt vállaljon a tartozásból, továbbá saját ingatlannal rendelkezzen, vagy érvényes bérleti szerződéssel. Sok estben az a legnehezebb probléma, hogy lakbértartozás miatt az önkormányzat nem hosszabbítja meg a bérleti szerződést, és emiatt nem tudjuk kifizetni a tartozást. Ez egy ördögi kör. Jó lenne, ha erre a tulajdonosok találnának legalább egy ideiglenes megoldást, hogy tudjunk segíteni.

Vannak, akik önhibájukon kívül, betegség, családfenntartó halála miatt kerülnek nehéz helyzetbe, és sok esetben a több százezer forint tartozás rendezése egy kiugrási lehetőséget jelentene számukra.

A jelenlegi vírushelyzetben munkahelyek szűnnek meg, így még több család szorul rá a támogatásra.

Tapasztalatunk szerint azok, akik egész életükben rendesen dolgoztak, és most bajba kerültek, talán büszkeségből, de nem kérnek segítséget. Ezért is fontos, hogy a karitász munkatársai, az egyházközség helyi szinten lássa ezt, tudjanak egymásról, azokról, akik segítségre szorulnak. Beszéljünk azokkal, akik elveszítették állásukat, kérdezzük meg tőlük, hogy mire van szükségük. Ezek az emberek nem fognak kéregetni, de ne hagyjuk, hogy még jobban lecsússzanak, legyünk figyelmesek.

Vannak hátrányosabb helyzetben lévő és jobb módú települések. Van-e arra megoldás, hogy ugyanannyi támogatásban részesüljenek a szegényebb települések?

Egy jobb módú településen könnyebb megtalálni az erőforrásokat, mint a nehezebb körülmények között élők esetében. A hátrányosabb településeken nehezebben megy a gyűjtés, ilyenkor központilag támogatjuk az ott élő családokat.

Több településen a Magyar Élelmiszerbank Egyesület non-profit szervezeten keresztül a karitász csoportok a felhalmozódó élelmiszerfelesleget eljuttatják a rászorulókhoz.

Rengeteg erőforrást, mindennapi logisztikai feladatot igényel ez. Naponta esténként a nagy áruházakban megmaradt élelmiszert el kell hozni, és másnap kiosztani, természetesen mindezt dokumentálva. Ez nagyon jó lehetőség, viszont csak a legkomolyabb, legnagyobb, legalább harminc fős csoportok vállalják. Egyébként az egyházmegyében 60 csoport működik, közülük ebből 45-50 aktív.

Kiemelt feladatunknak tartom még a szegény gyerekek segítését a tanulásban. Különösen is vonatkozik ez a jelenlegi helyzetre. Sok szegény család gyermekei számára az online oktatás – a szükséges eszközök: számítógép, internet, adott esetben áramszolgáltatás hiányában – megnehezíti a tanulást, nem tudnak lépést tartani társaikkal. Ezek a diákok még jobban lemorzsolódnak majd. Ezért ha használt, de még működő eszközfelajánlásokat kapunk, azt azonnal továbbítjuk a rászoruló családokhoz.

Egyre gyakoribb az is, hogy a pedagógusok a tantermen kívüli oktatáson túl a jelenléti oktatásban is időnként alkalmazzák a digitális technika adta lehetőségeket, például a házi feladatok megoldásához. Erről is lemaradnak a nehéz helyzetben élő diákok.

A karitatív szervezet számíthat az egyházmegye központi adományára is, hiszen az elmúlt évben kétszer 5 millió Ft támogatással segítette a rászoruló családokat.

Az egyházmegye azon túl, hogy fenntartja a karitász szervezetet, minden évben több tízmillió forinttal segíti a rászorulókat. Palánki Ferenc megyéspüspök atyának szívügye a karitász. Nagyon fontos számára, hogy jó kezekbe kerüljenek az adományok. Törődik velünk, így nem kevés anyagi támogatás jutott el az elmúlt évben a szervezetünkön keresztül a rászorulókhoz. Ennek is köszönhetően hamarosan fa brikettet fogunk vásárolni, amelynek szállítása és kiosztása már könnyebb lesz, akár személyautóval is megoldható.

Ez valóban fontos része az Egyház szolgálatának. Az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása mellett fontos a felebaráti szeretet gyakorlása is. Ismerjük a kenyérszaporítás történetét, Jézus jóllakatta az embereket, mielőtt tanításba kezdett.

Böjte Csaba atya szokta mondani, hogy ha egy gyerek bekerül az intézetébe, nem kezd vele beszélgetni a családi hátteréről, a nevét sem kérdezi igazán, hanem enni adnak neki, megmosdatják, tiszta ruhát kap, s majd csak ezután kerül sor azon kérdésekre, hogy ki is ő igazán.

A szegénység számos különféle módon jelenik meg, és minden egyes sajátos helyzet figyelmet követel: mindegyikben lehetőségünk nyílik arra, hogy az Úr Jézussal találkozzunk, aki kijelentette, hogy a legkisebb testvéreiben jelen van (vö. Mt 25,40).

Kovács Ágnes

Fotó: Öröm-hír Sajtóiroda, Pusztai Sándor

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén arra emlékezünk, amikor Szűz Mária – a mózesi törvény és a kor szokása szerint – negyven nappal Jézus születése után bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban, ahol jelen volt Anna és Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása, melyből a Gyertyaszentelő Boldogasszony elnevezés is származik. Az ünnep alkalmából Csordás Gábor plébános atya mutatott be szentmisét február 2-án este a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.

A liturgia kezdetén a hívek a kezükben tartott gyertya lángja mellett várták a gyertyaszentelési szertartást, majd a világ világosságával való találkozást az Eucharisztiában. Az ünnep evangéliuma (Lk 2,22-40) Urunk templomban történt bemutatását írta le, melyben két idős ember, Anna és Simeon történetét hallhattuk – fogalmazott elmélkedésében Csordás Gábor atya. A plébános kiemelte, már mindkét idős arra készül, hogy hamarosan elhagyják a földi életet és megkapják becsülettel megélt életük jutalmát. Várják a Messiás eljövetelét, ahogy Isten megígérte, és ahogyan megjövendölték a próféták. A két idős, hithű zsidó ember, Anna és Simeon látja, hogy Isten valóban beteljesítette ígéretét. Látja, pedig a kis Jézus ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik újszülött. Mennyire ismerték, mennyire közeli és szoros kapcsolatban voltak az Istennel, hiszen amikor meglátták, azonnal felismerték a kisgyermekben az Isten Fiát! Milyen jó lenne nekünk is ilyen közel lenni és meglátni Istent, noha ő mindig velünk van a személyes életünkben, a közösségeinkében is, sőt a másik emberében is. Sok minden eszünkbe jut a másikról, de az talán nem, hogy az Úr Jézus az, aki általa beszél hozzám, kér valamire vagy szólít. Milyen jó lenne közel lenni az Úrhoz és felismerni őt ott is, ahol úgy gondoljuk, hogy nincs jelen. Amikor nagy szentek életeiről olvasunk, láthatjuk, hogy mennyire jól ismerik és felismerik életükben az Istent. Felismerik azokban a helyzetekben és azokban az emberekben is, akiket mások elutasítanak, sőt Istentől eltávolodottnak gondolnak.

Urunk bemutatásánál mások is vannak a templomban, akik látják a gyermeket, de nem vesznek róla tudomást, mert kinézetre ugyanolyan, mint az összes többi újszülött, a szülei is egyszerű emberek, semmivel sem tűnnek ki, és persze mindenki csak a felszínt nézi. Hányszor van, hogy mi is csak a felszínt nézzük a másikban, aki lehet, hogy újra és újra idegesít a viselkedésével, de hogy mi van benne, mi mozgatja, mi váltja ki belőle, nem gondolunk bele.

Jézust nyilvános működésekor, a csodatételekben, a halottak feltámasztásában, az ördögűzésekben is látják az emberek, de nem ismerik fel, elsiklanak fölötte, vagy elzárkóznak tőle. Pedig minden adott, hogy felismerjék Jézusban a Messiást, akit évszázadok óta annyira várnak: ott vannak a prófétai jövendöléseik, a hagyományaik, vallási, szent szövegeik, kultúrájuk, de amikor ott áll előttük Jézus, és egyértelműen mondja és mutatja, hogy ő a Messiás, akkor hirtelen elfordulnak tőle. Azért mert nem ilyennek várták, mert ők akarták egymásnak, sőt az Istennek megmondani, hogy milyen legyen az a bizonyos Messiás.

Márpedig a szeretet, akár az Isten felé, akár a másik ember felé irányul, azzal kezdődik, hogy „elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Tudom, hogy mit kellene rajtad javítani, de elfogadlak”. Az istenkapcsolatom építését azzal kell kezdenem, hogy elfogadom az Isten akaratát, elfogadom, amit szán nekem és ne én akarjam megmondani, hogy így vagy úgy cselekedjen velem. Egy kapcsolat abban a pillanatban kezd komolyabbra fordulni, amikor igent mondunk a másikra: „Igen, ismerlek téged és így szeretlek, amilyen vagy.”

Gyertyát szentelünk, mert a gyertya lángja fényt hoz a világba. A világ világosságáról az tud igazán tanúságot tenni, aki bízik benne és őszintén ki tudja mondani, hogy érdemes az Istenben hinni, mert nem csap be és betartja ígéretét. Így válik a keresztény ember igazi világossággá ebben a világban, mely tele van csalással, hazugsággal, szemfényvesztéssel, ahol már nincs értéke az adott szónak. Nekünk, keresztényeknek kell megmutassuk, hogy az Isten szavának van súlya, és mi erre akarjuk építeni az életünket és erről akarunk tanúságot tenni – hallhattuk Csordás Gábor atyától Urunk bemutatásának ünnepén.

Fotó: Kardos György

Forrás: Magyarok Nagyasszonya-főplébánia - http://magyaroknagyasszonya.dnyem.hu/gyertyaszentelo-boldogasszony-urunk-bemutatasat-unnepeltuk-karacsony-utan-negyven-nappal/

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Szent Balázs püspök liturgikus emléknapja kiemelt napnak számít Egyeken, így a településen található katolikus iskolában is Az új tanítási félév első napjaiban a Gödöllői Kántorátus tagjaival, élükön Balogh Piusz premontrei apáttal ünnepi vesperást imádkoznak a diákjaink és pedagógusaink.

A világjárvány miatt ebben az évben csak a felső tagozatos diákok jöttek el délután három órára, hogy a közösen elimádkozott zsolozsmában és az azt követő Balázs-áldásban kérjük égi pártfogónk segítségét.

A vesperás egyházközségünk életében nem szokatlan. 2010. óta rendszeresen végezzük a zsolozsma különböző imaóráit, 2018-ban saját zsolozsmás könyvet adtunk ki. Tettük mindezt azzal a szándékkal, amit a II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz meg: „A lelkipásztorok a fő imaórákat, főként a vesperást vasárnapokon és a nagyobb ünnepeken a templomban a néppel együtt végezzék. Ajánlatos, hogy a hívek is imádkozzák a zsolozsmát, a papokkal együtt, vagy maguk között, vagy egyénileg.”

A hívek szívesen vesznek részt a zsolozsma alkalmain, hogy a rendszeres imádság által elmélyült Isten-kapcsolatra jussanak. Ezt szeretnénk átadni iskolánk diákjainak is. Legyen tapasztalatuk az Egyház gazdag liturgikus gyakorlatából, ismerjék meg a különböző imamódokat és legalább évente ünnepélyes keretek között is bekapcsolódhassanak a Megváltottak éneklő kórusába.

Szent Balázs segítségül hívása különböző testi nyavalyákban, főleg pedig torokfájásban, nagyon régi időkre nyúlik vissza. A balázsolás nyomait Németországban és Csehországban már a középkorban felleljük: A pap két, András-kereszt módjára összeillesztett gyertyát tart a hívők álla alá és e szavak kíséretében – „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más betegségtől” – megáldja őket. A 14. század közepén dühöngött rettenetes feketehalál nagymértékben hozzájárult Szent Balázs tiszteletének általánossá tételéhez. Ez a szörnyű betegség ugyanis legtöbbször torokfájással és fulladási rohamokkal kezdődött. Valószínűleg ettől kezdve számítják Szent Balázst a 14 segítő szent közé.

A vesperást követően Balogh Piusz apát úr, Bökő Péter fehérgyarmati plébános úr és Papp László plébános Balázs áldásban részesítette a jelenlévőket.

PlebaniaTeam – Szent József Plébánia, Egyek

Fotó Bódi Viktor

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök által – 2019 advent I. vasárnapján – megalapított Szent László Imaszövetségben közel ezren imádkoznak nap mint nap az egyházmegyénk papjaiért, újabb papi hivatások születéséért.
Az imaszövetség tagjai hónapról-hónapra a rózsafüzér ima egy-egy titkát elmélkedik át, amelyről Németh István nyíregyházi káplán atyának megfogalmazott gondolatait olvashatjuk.

Kedves István atya, ezúton is köszönjük a szolgálatodat, Isten áldása kísérjen!

A február havi rózsafüzér titok: Akit értünk keresztre feszítettek

Ki mit tesz meg értünk? Lehet, hogy sokan segítenek az életünkben, szeretnek és támogatnak minket. De olyan is előfordulhat, hogy kölcsönösen segítjük egymást néhány emberrel: neki is jó legyen meg nekem is. Nagy jelentősége van annak, hogy ki mit tesz meg értünk és nekünk – igazán tudjuk értékelni?

Ebben a titokban azt szeretnénk szemlélni, amit Jézus tett értünk. Hiszen ő a lehető legtöbbet tette meg értünk: az életét adta a kereszten. Annyira szeret minket az Isten, hogy az egész létét nekünk szentelte és nekünk adta. Ennek pedig nagy hatással kell lennie a mindennapi életünkre is, értékelnünk kell Jézus tettét, az Isten művét.

Csak egy pár példát említsek a konkrét élethelyzeteinkből, amikor igazán erősen kell értékelnünk azt, hogy Jézust keresztre feszítették.

Nagyon sokszor szoktuk magunkat úgy érezni, mint akiket elhagyott az Isten. Mintha minden ellenünk szövetkezett volna, annyira nem sikerülnek a dolgok az életünkben, és annyi tragédia ér minket. Jézus a keresztet, a szenvedést vállalta értünk – biztos vagyok benne, hogy aki ezt tette értünk, az életünk egyetlenegy pillanatában se hagy magunkra minket. Lehet, hogy csak mi nem érezzük úgy az Isten a jelenlétét, de ő velünk van mindig, hiszen a legvégsőkig elment értünk: a keresztre.

Azzal is szembesülünk sokszor, hogy az Isten nem hallgatja meg minden kérésünket, nem minden úgy alakul az életünkben, ahogy azt mi elterveztük. De ne higgyük azt, hogy ilyen esetekben az Isten elhagyott volna minket. Az Isten mindent megtett értünk és mindent meg akar tenni, ami nekünk jó. Valami van az ő tervében, az ő szándékában, hogy hogyan fordítja majd jóra az esetleges rossz dolgokat is, hiszen ő szeret minket.

Ez a titok arra nyitja fel a szemünket, hogy az Isten mennyire szeret minket. A lehető legnagyobb kegyetlenséget és gyötrelmet is vállalja – szimplán csak azért, hogy nekünk jó legyen. Ennyire szeret minket az Úr! Ez a titok erősítsen meg minket minden kételyünkben, csalódottságunkban, hogy az Isten ilyen helyzetekben se hagy el minket, mert ő a legvégsőkig megy el értünk! Értékeljük azt, hogy mennyi mindent tett értünk az Isten.

Németh István káplán atya

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„40 napja Urunk születésének örömünnepét ültük, és ma van az a boldog nap, amikor arra emlékezünk, hogy Jézust Szűz Mária és Szent József bemutatta a templomban. Ő ezáltal látszólag csupán az ószövetségi törvényt teljesítette, voltaképpen azonban hívő népével találkozott. Azok a jámbor öregek, akik a Szentlélek késztetésére a templomba mentek, és ott szintén a Szentlélektől megvilágosítva felismerték az Urat, örvendező lélekkel tettek tanúságot róla. Hozzájuk hasonlóan minket is a Szentlélek gyűjtött egybe…”

Gyertyaszentelési szertartással kezdődött Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, a megszentelt élet napja február 2-án, a debreceni Szent Anna-székesegyházban, ahol Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatott be ünnepi szentmisét az egyházmegye területén működő és szolgáló szerzetesek jelenlétében.

A jelenlévő papok és szervezetesek együtt imádkoztak újabb papi és szerzetesi hivatásokért, hálát adtak meghívásuk kegyelméért, újra felajánlva életüket Isten szolgálatára.

Ferenc püspök homíliájának kezdetén először is örömét fejezte ki azért, hogy a megszentelt élet napján újra együtt ünnepelhetnek a szerzetesekkel. Szent II. János Pál pápa ezen napról megfogalmazott üzenetére utalva kiemelte, a megszentelt élet napján hálát adunk a szerzetesi élet ajándékáért, amelyet bemutatunk, hogy a hívek is jobban megismerjék ennek az életformának az örömét, erejét, végtelen ajándékát, amely arra buzdíthat minden hívő embert, hogy ha nem is ebben az életformában, de megszentelt életet akarjon élni.

Ezt az ünnepet Szent II. János Pál pápa rendelte el 1997-ben.

A gyertyaszentelés után, a hagyomány szerint a szerzetesek az oltár elé viszik a gyertyákat, jelképezve a személyes áldozatukat, hivatásukat, mintegy újra felajánlva önmagukat – fogalmazott a főpásztor, majd Selma Lagerlöf, Vándorfény című novelláskötetének címadó írásáról beszélt.

A Vándorfény egy keresztes lovagról szól, aki bátor vitézként Jeruzsálem visszafoglalása után elsőként lépett a Szentföldre, ezért megengedték neki, hogy a Jézus sírjánál égő mécsesről meggyújtsa a gyertyáját. Elhatározta, hogy bár hosszú fáradságos út áll előtte, de a vándorfényt hazaviszi a Szűzanyához a firenzei dómba. Az út során nehéz volt megőriznie a gyertya lángját, és amikor célba ért, azt mondta, azért sikerült mégis megtartania azt, mert semmi másra nem figyelt, csak a lángra.

Ilyen a megszentelt élet hivatása is – emelte ki a püspök atya. A szerzetesek semmi másra nem figyelnek, csak arra a tűzre, amelyet Isten gyújtott meg a szívükben. Ez pedig az Ő jelenlétének az öröme. Isten meghívta őket arra az életformára, amelyben teljesen átadják magukat, hogy a szeretet tüze lobogjon szívükben, és semmi másra ne figyeljenek, csak az Ő jelenlétére.

Nagy a világ zaja, annak kísértése, hogy kettéválasszuk a lelki és testi életünket. A lelki életünkben imádkozzunk, szentmisén vegyünk részt, de a hétköznapi életben, amely kinek-kinek a szolgálati helyét jelenti, oda ne vigyük mindig magunkkal az Istent. Nagyon nagy kísértés ez. De csak akkor tudjuk igazán őrizni a lángot, teljesíteni hivatásunkat, ha figyelmünk Isten jelenlétére összpontosul.

Ehhez kell igazán virrasztó lelkület. Embernek talán ez lehetetlen, de Isten csodájával képessé tesz minden meghívottat arra, hogy virrasszon, figyeljen a lángra, annak örömére, hogy Ő itt van közöttünk.

Ez a szerzetesek hivatása. Először lenni, majd azután tenni. Létükkel is hirdetik az örömhírt, Isten szeretetét, prédikálnak, majd a szavaikkal bölcs tanácsokat adnak, másokat segítenek, szomorúakat megvigasztalnak. Ez abból az isteni kapcsolatból forrásozik, amelyet ők életfogytiglan, életük minden pillanatában megélnek. Mert akkor, amikor élik a lelki életüket, egyben a teljes életüket is élik.

Ezt köszönjük az egyházmegyénk területén is élő és szolgáló szerzeteseknek, akik iskolákban, szociális otthonokban, kórházakban, templomokban szolgálnak, hirdetik Isten igéjét, szeretetét.

Adja az Úr, hogy egyre többen megérezzék, felfogják, hogy milyen csodálatos dolog, ha valakinek a szívében fellobban a hivatás lángja, és Istennek adja a teljes életét, amely igazi boldogságot jelent. Vigyázzunk a lángra, a hivatásra, örömre, így vigyük a szívünket Isten elé! – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye területén összesen hét szerzetesrendnek, közösségnek a tagjai összesen 21 fővel szolgálnak:

Szent Kamill Leányai – Ajak,

Kamilliánus Rend – Nyíregyháza,

Segítő Nővérek – Nyíregyháza

Szent Orsolya Rend nővérei – Kisvárda,

Vianney Testvérek a Tisztuló Lelkekért krisztushívők egyházmegyei jogú hivatalos társulása – Pócspetri,

Boldogasszony Iskolanővérek – Debrecen,

Szent Domonkos Rend – Debrecen.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye