Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Egy éve alakult és – a rendhagyó körülmények miatt – különleges módon ünnepli 2020. május elsején születésnapját a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata. A kórházi ágyak helyett most mindenki az otthonából indítja és fogadja a támaszadó telefonbeszélgetéseit. Berényiné dr. Felszeghy Mártát, a beteglátogatók koordinátorát kérdezem, majd munkatársaival együttesen elevenítjük fel az elmúlt évben átélteket, sok-sok lélekemelő kedves történetből szemezgetve.

– A Kórházlelkészi Szolgálat születése után gyorsan építkezett. Röviden bemutatná a szolgálat indulását?

– Valóban, a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye a kormány szándéka szerint, az 5/2018. TMN rendelet alapján 2018-ban Római Katolikus Kórházlelkészi Szolgálatot alapított, 2019. május 1-én civil munkatársakkal bővült a Szolgálat, és augusztus 30-án ünnepélyes keretek között került sor a Szolgálat irodájának átadására és megszentelésre. Tavaly május óta a kórházakban már addig is tevékenykedő papjaink mellett civil lelkigondozóval, illetve beteglátogató munkatársakkal vagyunk jelen és segítjük kórházban gyógyuló betegeket és az ott dolgozó orvosok, nővérek munkáját. A Palánki Ferenc püspök atya kérésére elkészült kórházpasztorációs terv alapján dolgozunk, Felföldi László püspöki helynök, plébános irányítása alatt, valamint Jakus Ottó atya spirituális támogatása mellett.

– Több embertől kaptam azt a visszajelzést, hogy szívesen cserélne velünk, beteglátogatókkal. Sokunkban él a vágy, hogy segítsünk embertársainkon. Minden fórumon megjelent már, sokszor beszélgettünk róla mi is, de újra megkérdezném; Mi a beteglátogató feladata, hogyan mutatná be ezt a tevékenységet?

– A kórházi lelkigondozás, beteglátogatás lényegében keresztény indíttatású gondoskodás, támasz-nyújtás, értő jelenlét, meghallgatás, rendelkezésre állás, kísérés, amelyet a betegség krízisállapotaiban nyújt a lelkigondozó/beteglátogató a betegségben szenvedő testvéreinek, hozzátartozóiknak és a kórházi személyzetnek. Krízis helyzetekkel találkozunk, amelyek a kórházba kerüléssel, beteg-léttel, a diagnózis megismerésével, operációkkal, haldokolással, halállal kapcsolatban kerülnek felszínre, és nyugtalanítják az érintetteket.
A gondoskodó jelenlét mindenki felé nyitott, vallási, felekezeti, kisebbségi hovatartozástól függetlenül. Ugyanakkor a lelkigondozó/ beteglátogató – szolgálatának egyházi küldetéséből fakadóan – mindig egyfajta spirituális többlet-dimenzióban végzi munkáját, és nyitott a felmerülő életkérdések vallásos megközelítésére, ha a beteg jelzi erre való igényét.
Nem célunk a térítés, de a lelkigondozás/beteglátogatás sajátossága, hogy az evangéliumi üzenet legalább a háttérben mindig jelen van. A lelkigondozó/ beteglátogató tisztában kell legyen kompetencia-határaival, és a beteg igénye esetén pap/ lelkész, pszichológus vagy más szakember segítségét kérni. Munkánk során nagy eredménynek tartom, hogy az elmúlt egy év alatt szoros együttműködés alakult ki a kórházakban a társfelekezetek munkatársaival, a szakszemélyzettel, az orvosokkal, ápolókkal, szociális munkásokkal, gyógytornászokkal, pszichológusokkal.
A kórházi lelkigondozó / beteglátogató feladatkörét egyrészt hivatásukból adódó küldetésük másrészt a konkrét intézmény (kórház) körülményei szabják meg, ezt helyi sajátságokkal színezhetik az ott adódó feladatok, tevékenységek, speciális vállalások.
Úgy érzem, mindegyik kolleganőm megtalálta a helyét abban a kórházban, ahol szolgálatot teljesít, de erről majd a személyes megosztásaik alapján is meggyőződhetnek az olvasók.
Reméljük, hogy a jelen helyzet visszarendeződése után ezek a kapcsolatok feleleveníthetők lesznek, és onnan tudjuk majd folytatni a kórházakban a közös munkát, ahol március közepén abbahagytuk.

– Hogyan készültek a munkatársak a feladatra, amely legtöbbjük számára teljesen új kihívás volt, és hol tart most ez a folyamat?

– Jó szó ez a „folyamat”, mert lelkigondozóként / beteglátogatóként egy folyamatos úton-levést élünk meg, minden nap tanulunk valami újat magunkról a betegről, a környezetünkről.
Munkánk során fontos tényező kinek-kinek a személyisége, képességei, elköteleződése, személyes érdeklődése és motiváltsága. Sosem mondhatjuk magunkról, hogy készen vagyunk, ismerjük magunkat, innen már nincs lehetőség a változásra. Ez a hivatás nagyfokú nyitottságot, rugalmasságot és kreativitást igényel.
Munkánkat kezdetben a tapasztalati tanulás jellemezte – egy rövid, de intenzív elméleti felkészülést követően a kolleganők elkezdtek a kórházakban, a betegágyak mellett dolgozni. Az itt szerzett élményeket, tapasztalatokat hozták vissza, és heti egy képzési napon dolgoztuk fel azokat. A közös tanulás és a csapat ilyen formában való összekovácsolódásának lehetőségéért hálás vagyok Püspök atyának. Az egyházmegyéhez tartozó két megyében, kilenc kórházban, tíz telephelyen teljesítünk szolgálatot – ezek a heti találkozások alapozták meg a közös munkánkat, a közös szemléletet, melyet képviselünk.
A munkája minőségében professzionális színvonalra törekvő segítő – legyen akár hivatásos, akár önkéntes – lelkesedése mellé kell, hogy társuljon a szakmai igényesség felelőssége is: nyitottság a szüntelen önképzésre, a belső kontroll fejlesztésére, a külső kontroll folyamatos igénybevételére. A csoportos esetmegbeszélés, tanulás nem csodaszer, de – ha jól élünk vele, –fontos eszköz lehet ahhoz, hogy hasznunkra váljon.

– A segítők munkáját napi rendszerességgel figyelemmel kíséri. Mi a legfőbb szerepe ebben a feladatban?

– Koordinátorként, illetve a csapat szakmai vezetőjeként a képzési alkalmainkon az elméleti ismeretek átadása mellett az esetek feldolgozását vezetem. Az esetet ismertető számára nem az az igazi segítség, ha én adom meg a választ a felvetett kérdésre, hanem az, ha – az én tapasztalásaimmal, többféle, más irányú megközelítésemmel, strukturálásommal nyújtott segítségemmel – ő maga talál rá a saját válaszára. Nem tanácsokat adok tehát, hanem ötleteket a problémássá vált eset, a nehezen kezelhető konfliktus minél sokoldalúbb megközelítéséhez. A biztonságérzetet kínálom, amelyben a kolleganő szabadon gondolkodhat, felszabadíthatja kreativitását, mozgósíthatja tapasztalatait, a megfelelés kényszere nélkül veheti számba a megoldási módozatokat. Megértheti a konfliktus kialakulásának folyamatát, megláthatja esetleges személyes érintődéseit, szakmai „vakfoltjait”; megértheti, újabb megvilágításban láthatja kudarcait, nehézségeit; és keresheti, mérlegelheti választási lehetőségeit.
Igyekszem olyan vezető lenni, aki nem a csapat előtt lohol, hanem együtt viszi a terheket a többiekkel, de mindenkitől elvárja, hogy tegye bele a saját részét a megoldandó helyzetekbe.
Igyekszem tudatosítani, hogy nem az az ideális munkahelyi közösség, ahol nincsenek gondok, hanem az, ahol a gondokat nem söprik szőnyeg alá, azokat bárki felvetheti, és kísérlet történhet a megoldásra. Sokszor a közösségek hajlamosak magukat beleringatni abba a hamis elvárásba, hogy bár minden közösségben vannak konfliktusok és nehézségek, de mi kivétel vagyunk, hiszen hogyan segíthetnének másoknak azok, akik egymással nem élnek békességben.
Nem az a baj, ha konfliktus van, mert az mindenütt adódik. A kérdés, hogy mit kezdünk vele.
Segítő közösségként mi is sok mindennel próbálkozunk, ami – úgymond – „közelebb hozza”egymáshoz a munkatársakat, segíti a jó „csapat” összekovácsolódását. Fontosak a képzéseken, továbbképzéseken közösen eltöltött idők, a szakmai fórumokon való közös részvételek, stábértekezletek, a kötetlen együttlétek, a közösen megtartott ünnepek, az egyéni barátságok. Spirituális téren Jakus Ottó atya kísér minket az úton, találkozásainkkor személyesen, most a karantén idején hétindító gondolatokkal, online üzemmódbanJ.

– A beteglátogatás során mi a legfájóbb, legnehezebb terület, amivel a segítők találkoznak?

– Beszélgetéseink meghatározó élménye, tapasztalata, hogy a betegség tüneteinek kezelése, gyógyítása mellett szinte mindig szükség van pszichés és spirituális támogatásra is – az embert egységes egészként kezelve, holisztikus szemléletben kell kísérni. A szenvedés és a kétségek még a hitükben erős embereket is próbára teszik. Különösen fontos, és nehezen, sokszor tabuként kezelt terület a halál-közeli állapot, az élet végső kérdései előtérbe kerülésének ideje. Azt tapasztaljuk, hogy ezzel gyakran a teljesen magukra maradt, magányosan szenvedő idős embereknek kell megküzdeniük, vagy olyanoknak, akiknek rokonsága is elfut a helyzettel való szembenézés elől, és így támogatásra, segítségre tőlük nem számíthatnak. Ez a krízis tehát nemcsak a beteg embert, hanem a családot, a környezetet is érinti. Ők azok, akik hasonló értetlenséggel állnak a szeretett személy szenvedése előtt. Ezeknek a helyzeteknek a megoldása gyakran nemcsak lelki-, hanem legalább annyira szervezési-és életmódbeli feladatokat is jelent a beteg és környezete számára. A kórházi lelkigondozó/beteglátogató személyes odafordulásával, csendes, támogató jelenlétével segítheti a beteget, a családot a krízisállapot átélésében, a munkatársi kapcsolatok révén pedig az egyéb teendők szervezésében, ellátásában.
Egy bibliai idézet, amely sokszor eszembe jut mostanában: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Tessz 5,16-18)
Örülök, szüntelenül imádkozom, és hálás vagyok – a feladatért, a lehetőségért, a munkatársaimért, a családomért, az életemért, Isten vigasztaló Igéjéért.

Geréné Sárga Monika
beteglátogató, sajtóapostol

Az egy éve megalakult Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálatáról további gondolatokat, a munkatársak beszámolóiról bővebben olvashatunk a http://eli.dnyem.hu/?p=4349 oldalon.

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye