Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A kérdésre hagy válaszoljak egy szemléletes képpel. Portia Nelson amerikai színésznő, akit mi magyarok az osztrák zenész von Trapp család életét feldolgozó „A muzsika hangja” című filmből ismerünk, 2001-ben, halála előtt közreadott egy írást, Önéletrajz öt rövid fejezetben címmel. A tanulságos önvallomás a következő:

„Első fejezet: Megyek az utcán. Ott egy mély gödör a járdán. Nem látom meg, beleesem. Elvesztem, nincs segítség. Nem az én hibám! Hosszú időbe telik, mire kimászom.

Második fejezet: Megyek az utcán. Még mindig ott a gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Most is beleesek! Nem akarom elhinni, hogy már megint benne vagyok. Nem az én hibám! Most is hosszú időbe telik, mire kimászom.

Harmadik fejezet: Megyek az utcán. Ott az ismerős gödör a járdán. Látom, de azért beleesem. Már megszokásból. De már tudom, mi történik. Tudom, hogy az én hibám! Gyorsan kimászom.

Negyedik fejezet: Megyek az utcán. Ott a gödör a járdán. Kikerülöm!

Ötödik fejezet: Egy másik utcán sétálok.”

Lehetőségek? Azt mondanám: másik utcán sétálni… Ha ez nem megy, kikerülni… Ha ez sem megoldás, gyorsan kimászni, nem kétségbe esni, akkor sem, ha mélyponton vagyunk. Ez azt jelenti: felismerni, tanulni akarni mindenből és küzdeni!

– A szenvedésben – onnantól kezdve, hogy megkapjuk a keresztet –, számtalan szintet kell megharcolnia az embernek: a tény elfogadása, a kereszthordozás, annak nehézségi fázisai, a többszöri elesés egészen a keresztre feszítésig.

– Manapság Elisabeth Kübler-Ross modelljét szokták leginkább hangoztatni, aki fölvázolja a gyógyulás stádiumait. Beszél arról, hogy a tagadással kezdődik az út, mely mögött a félelmeink húzódnak meg, amikor például megkapunk egy súlyos diagnózist. Ezt követi a harag, majd az alkudozás, aztán a depresszió, csak később követi az elfogadás, az újjászületés és az új élet megteremtése. Ha jól megfigyeljük, ez a felfogás azt is jelenti: a felfelé vezető út előbb lefelé indul. Vagyis megúszni nem lehet. A mélységet is meg kell járni.

Nálam ez úgy volt, hogy amikor egyik főorvos ismerősöm, a betegségem kezdetén, részletesen megmutatta a CT vizsgálatom képeit, ecsetelve, hogy a daganat miként terjedt el az arc- és homloküregemben és emésztette fel a csontjaimat, utána döbbenten lementem a kápolnába, és számomra eljött a világvége. 1-2 órán keresztül zokogtam. Rám nehezedett a sötétség. Semmit se értek! Meg fogok halni! Mi lesz a családommal? Átéltem lelkileg a kínok kínját. De, ahogy eltelt ez a pár óra és kibőgtem magam, megnyugodtam, és az Úristen meglátogatott az Ő végtelen kegyelmével. Hallatlan boldogság és béke töltött el. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. S ez a derűs lelkület azóta is tart. Folyamatosan tenyerén hord a Jóisten. Pedig a diagnózist követően a mai napig még szörnyűbb megpróbáltatások jöttek, és egy percig sem estem kétségbe, a béke ott volt, ott van töretlenül a szívemben.

Két hiba van tehát a betegség elfogadásának útján: a tagadás, amikor valaki bele sem megy ezekbe az érzésekbe és felületes, felszínes marad. A másik pedig, hogy depressziós lesz a beteg, ha belemerül a sötétségbe és benne is ragad. Én azt vallom, bele kell menni, át kell élni, meg kell szenvedni, de utána ki kell jönni belőle és el kell engedni. Ez sok esetben azt jelenti: nem megoldom a problémát, mert nem tudom, de túlnövök rajta.

(Részlet a Laczkó Zsolt debreceni görögkatolikus kórházlelkésszel készült „A szenvedés titka” című interjúból. A teljes írás az Öröm-hír egyházmegyei lap húsvéti számában lesz olvasható. Az interjúban a daganatos betegséggel küzdő, de szenvedését derűsen viselő Zsolt atyával a szenvedés során felmerülő miértekről, az elfogadásról, lehetőségekről beszélgetünk.)

Kovács Ágnes/Örömhír Sajtóiroda – Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye