Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Az Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság A modernkori Európa pillérei, a vallási közösségek együttélése címmel rendezett – 2021. október 13-15-ig tartó – nemzetközi vallásközi konferenciát Debrecenben, a Református Kollégiumban.

2021. május és novembere között Magyarország tölti be az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága soros elnökségét, amelynek az egyik prioritása a vallásközi párbeszéd. Az ennek fényében rendezett konferencián dr. Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke is tartott köszöntő beszédet, amelyet az alábbiakban teljes terjedelemben közlünk.

Tisztelt Konferencia!

Miután kézbe vettem e konferencia meghívóját, elkezdtem gondolkodni, vajon milyen kérdések merülhettek fel e tanácskozás szervezőiben a témaválasztáskor. Bennem ugyanis a cím kapcsán sokfelé szétágazó gondolat villant fel, így pl.: Mi tartja fenn, és mi tartja össze ma az európai nemzeteket? Van-e ebben szerepe a kereszténységnek? Lehetséges-e a keresztény felekezetek összefogása? Más vallásokkal kell-e, lehet-e összefogni Európa jövőjéért (pl. iszlám)? Kivel, miért, vagy éppenséggel ki ellen és miért kell összefogni? Szükséges-e esetleg a hívők és a nemhívők összefogása? Egyáltalán lehetséges-e a vallásosak és a nem vallásosak összefogása Európa jövőjéért és kultúrájáért? Van-e az összefogás lehetőségének valamilyen közös reális alapja?

         Kétségtelen, Európa napjainkra egy multikulturális és multivallású kontinens lett. Ezért igaz a címben megbúvó állítás: szükség van a modernkori Európa építéséhez is a vallási közösségek együttműködésére. Mi valljuk, hogy a kontinens zsidó-keresztény értékrendje nemcsak múltunknak és jelenünknek, hanem a jövőnknek is az alapja. Ezek a vallási közösségek formálták Európát azzá, ami, ezért a jövő sem képzelhető el nélkülük. Bár igaz, az Európai Unió „nagyhatalmú urai” mindent megtesznek azért, hogy ezt ideológiai alapon elvitassák, a gyakorlatban ellehetetlenítsék és a jövő építésében szükségtelenné tegyék. De éppen ezért mindinkább kezd valósággá válni az Unió egyik atyjának, Konrad Adenauernek közismert kijelentése: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Vajon e kijelentés melyik része válik majd valóra?

Korunk egyre agresszívabb ateizmusa és liberalizmusa totális letámadást indított nemcsak a vallási közösségek és egyházak felé, hanem a bibliai, antropológiai emberkép és annak alapértékei ellen is. Ezáltal maga az ember válik kérdésessé, a maga teremtésből fakadó integritásában. Semmibe véve azt az alapvető igazságot, hogy az ember „homo religiosus”, vagyis, alapvetően vallásos létező. Már az ókori történetíró, Plutarchos megállapította: „találhatsz városokat bástyák nélkül, írástudás nélkül, királyok nélkül, paloták nélkül, de várost isten, szentély, ima és áldozat nélkül még senki sem látott, és nem is fog látni.” Erről a modernkori valláskutató, Mircea Eliade is hasonlóképpen vélekedett: „elképzelhetetlen, hogy az individuum a szakrális világhoz fűződő kapcsolatát elveszítse. Legalább egy tudattalan kapcsolat megmarad.” Ezért a modern emberről, aki előszeretettel nevezi magát felvilágosultnak, eképpen vélekedik: „a profán ember kriptovallásos. S ha nem igenlés, akkor tagadás formájában, de mindenütt ott a vallás.” Sőt, e vallástörténész az emberi vallásosságról szólva eljutott a következő megállapításig is: „Az emberi lét, vagy helyesebben az emberré válás annyi, mint vallásosnak lenni.”

E kijelentés alapján véleményünk szerint a vallásnélküliség kialakulása nem az emberi természetből fakad, még csak nem is személyes döntés eredménye, hanem a nevelés és a társadalom zárja el az egyén Istenhez vezető útját. XVI. Benedek pápa ezért fogalmazott így korunk helyzetéről: „Európa olyan kultúrát fejlesztett ki, amely – a felvilágosodás kora előtt ismeretlen módon – kizárja Istent a közgondolkodásból.” Ez a társadalmi közgondolkodás a felvilágosodás óta folyamatosan tartja magát napjainkban is, de itt Közép-Kelet-Európában rendkívüli módon megerősödött a korábban kötelező ateizmus ideológiája által.

         Már nemcsak veszélyként fenyeget, hanem reális valósággá vált a tömegméretű ateizmus és materializmus, amelyet XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű enciklikájában vizionált már 1891-ben. Az Európai Unió alapítói ennek kivédésére sürgették, hogy minden országban alakítsanak keresztény pártokat, amelyek arra hivatottak, hogy a keresztény értékrenddel itassák át a társadalmi közgondolkodást és a nemzeti törvényhozást, így formálódjon a keresztény Európa.

Szent II. János Pál pápa 2003. november 7-én, a Robert Schuman Alapítvány tagjaihoz intézett beszédében minden keresztény közös felelősségére hívta fel a figyelmet, amikor azt mondta: „rátok is az a kötelesség hárul, hogy ne pusztán őrizzétek és védelmezzétek, hanem fejlesszétek tovább, és szilárdítsátok meg azt a spirituális és politikai örökséget, amelyet ezek a nagy államférfiak hagytak az utókorra.” Vagyis nem pusztán a papság és szerzetesség feladata és kötelessége a társadalom evangelizálása, hanem minden megkeresztelt ember az élet különböző területein arra hivatott, hogy hitéről ne csak szóban, hanem egész életével tegyen tanúságot. S tegye ezt oly módon, hogy a keresztény értékrend minél több ember számára – a nemhívők számára is – életté váljon. Vagyis ebből következik az a zsinati tanítás, hogy a keresztény ember egyszerre két országnak az állampolgára: a földinek és a mennyeinek.

         Robert Schuman véleménye szerint meg lehet, és világosan meg is kell különböztetni a császár és Isten dolgait. A keresztény ember oly módon van jelen a földi társadalomban, hogy abban Isten országát kívánja építeni. Ezért földi kötelességeinek lelkiismeretesen eleget tesz, ugyanakkor nem idegenedik el a mennyei haza értékeitől sem. Elkerülve a már a költő által felismert veszélyt: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben” (Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal). Ezért az Egyház – mint Krisztustól alapított közösség – feladatul kapta, hogy őrködjön a teremtett világba oltott természetes erkölcsi törvények – amelyek a józan emberi értelem által is felismerhető normák –, továbbá a kinyilatkoztatott igazságok fölött. A földi társadalom törvényhozóinak pedig az a felelősségteljes feladat jutott, hogy az örök erkölcsi normák szem előtt tartásával hozzanak olyan emberi törvényeket, amelyek nem ellentétesek ezekkel a természetes erkölcsi törvényekkel, és minden ember javát szolgálják.

         Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi lehet az a közös erkölcsi alap, amely minden ember, vallás és felekezet javát képes lenne szolgálni, akkor – bár valószínűleg sokféle választ adna a mai ember – mi csak elfogultan tudunk válaszolni. Hitünk és meggyőződésünk szerint ugyanis csak Krisztus, minden ember megváltója hozhatná el minden vallás és nemzet számára ezt a békés együttélést. Amikor „együtt legelészik majd a farkas és a bárány; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör; és a kígyónak por lesz az eledele. Sehol nem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen” (Iz 65,25).

Eszünkbe juthat Dániel próféta látomása is a nagy kőről, amely szétzúzza a különböző anyagból épült szobrot, és heggyé válik, amely betölti az egész világot. „A szobor feje tiszta aranyból volt, melle és karjai ezüstből, hasa és ágyéka bronzból, lábszárai vasból, lábai meg részben vasból, részben agyagból…, míg a (hegyről) le nem vált egy kő anélkül, hogy hozzáért volna valakinek a keze. Ez eltalálta a szobor vas­-  és agyaglábát és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a bronz, az ezüst és az arany, s olyanná lett, mint nyáron a szérűn a por, amelyet felkap a szél, úgyhogy nyoma sem marad. A kőből pedig, amely eltalálta a szobrot, egy nagy hegy lett, amely betöltötte a földet” (Dán 2,32-35). Vagyis így születik meg a Messiás-ország.

         Kétségtelen, a társadalom kialakításához szükség van a keresztény istenhitre, s az abból fakadó erkölcsi normákra. Bár korunk néhány keresztény gondolkodója próbált meghatározni egy olyan „Weltethos”-t (világerkölcsöt), amely minden kultúrában és minden társadalomban élő ember számára közös lehetne. Ez viszont lehetetlennek tűnik, ugyanis, XVI. Benedek pápa szavaival élve: „tény, hogy szekuláris racionalitásunk, bármennyire érthető is legyen a nyugati eredetű értelem számára, a saját racionalitásának evidenssé tétele terén határokba ütközik. Ez az evidencia valójában bizonyos kulturális kontextusokhoz (összefüggésekhez) kötődik, és be kell látni, hogy mint olyan, nem az egész emberiség számára elfogadható, aminek következtében nem is válhat általánosan hatásossá. Más szóval, nem létezik semmiféle racionális, etikus, vagy vallási világképlet, amelyet mindenki elfogadna, és ami aztán általános érvénnyel bírhatna. Legalábbis pillanatnyilag ez nem elérhető. Ezért marad absztrakció az úgynevezett világerkölcs is”.

De azt is hisszük, hogy hívő és nemhívő között mégis létezhet olyan közös erkölcsi alap, amely mindnyájunk számára biztosíthatja az együttélés lehetőségét. Léteznek ugyanis olyan alapértékek, amelyeket semmilyen hangos többség nem tehet félre. Ez minden ember lelkiismeretében benne él, ha a neveltetése nem gyengítette vagy deformálta azt.

Meggyőződésünk szerint tehát csak egy krisztusi alapokon álló demokrácia, nem pedig egy hangos és erőszakos liberális és ateista ideológia vezethetne el arra a vágyott európai közösségre, amelyről Adenauer a már idézett véleményét mondta: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Azért merjük ezt állítani, mert Krisztus evangéliuma egyetemes, minden embernek szóló tanítás, amely nem kirekesztő, nem erőszakos, és amely a teremtett embervoltunkból származó egyetemes erkölcsi értékekre épít. Mert Krisztusban nincs többé sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő… (vö. Gal 3,28). Ettől a küldetéstől vezérelve vagyunk készek mi, keresztények arra, hogy a modernkori Európa pillérei, építői legyünk.

Győr, 2021. október 14.

Dr. Veres András elnök, MKPK

Debrecen/Nyíregyházi Egyházmegye