Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Amikor már tudatomnál voltam, de csak a szemem mozgott, azt láttam, hogy egyik koporsót a másik után viszik ki a folyosón, de én éltem. Én éltem! Nem mozgott semmim, csak a szememet tudtam kinyitni, cső volt a torkomban, az orromban, mind két karomban, a tüdőmben, katéterem volt és pelenkám. Semmim nem volt, ami az enyém lett volna, csak az életem.

Az orvosok azt mondták, nem adtak volna két forintot az életemért, olyan állapotban voltam, csodámra jártak, amikor jobban lettem. Nem volt olyan látványos, mint a filmekben, de Isten csodája, hogy élek. Talán az Úr karjaiban voltam, és mindennek ellenére ezért nem féltem”– emlékezik vissza Koncsos Görgy a nehéz hónapokra, akinek felesége, Ildikó egy korábban készült, az egyházmegye oldalán is megjelent „Az ima ereje itt tartotta őt” című interjúban arról beszélt, hogyan élte meg a család a 40 napig az életéért küzdő édesapa betegségét: http://www.dnyem.hu/index.php/item/3291-az-ima-ereje-itt-tartotta-ot-koncsos-gyorgy%20ujfehertoi-egyhazkozsegi-tag-40-napig-kuzdott-az-eleteert

A Mária Országa Imaközösség, Csodák Covid idején felhívására és felkérésére Koncsos Györggyel az interjút Zsirosné Seres Judit sajtómunkatárs készítette.

– A betegsége kihívást jelentett, el kellett jutnia a betegség elfogadásáig, félt a szenvedéstől?

– Nem éreztem félelmet, nem háborogtam, amíg a tudatomnál voltam, arra figyeltem, amit mondtak az ápolók és az orvosok. Csak arra figyeltem, hogy levegőhöz jussak, éljek.

– Hogyan látja most az életet? Mennyire érezte magát kiszolgáltatottnak a korábban erős ember?

– Igen, sok mindent másképp láttam. Szomjas voltam, de nem tudtam jelezni, és amikor néhány cseppet a számba csepegtettek, hálás voltam érte. Fájt mindenem, de azt mondták, örüljek, mert ez azt jelenti, hogy élek, és én örültem a fájdalomnak, nem panaszkodtam. Az ápolónők kedvesek voltak, de nekik sem egyforma a napjuk, ha valaki türelmetlenebb volt velem, azt gondoltam, hogy szegény, vajon mi lehet az oka, hogy most ilyen. Megpróbáltam én is megértőbb lenni és mindenért hálás lenni, kimondani a szót: köszönöm.

– A testi és lelki gyöngeségben fel lehet ismerni Isten erejét?

– Igen. A halál küszöbén álltam. A betegek szentségének kiszolgálása vigasztalást adott, enyhítette az elveszettségemet, fájdalmamat. Tudtam, hogy Isten kezében vagyok, hogy az otthoniak imádkoznak értem. Amikor a kórházlelkész kiszolgáltatta a betegek szentségét, én már nagyon rosszul voltam, lélegeztető gépre kerültem, és nem voltam sokáig tudatomnál. A szobatársam, egy idősebb férfi, mikor látta, hogy mi történik, szólt, hogy ő is római katolikus, és kérte a betegek szentségét, de már arra nem emlékszem, hogy utána mi történt.

– Istenbe kapaszkodni ebben a helyzetben, kegyelem. Mikor tudta kimondani, hogy nem félek?

– Egyszerűen csak annyira emlékszem, hogy nem éreztem félelmet. Ez valóban kegyelem. Amikor már a tudatomnál voltam, de csak a szemem mozgott, azt láttam, hogy egyik koporsót a másik után viszik ki a folyosón, de én éltem. Én éltem! Nem mozgott semmim, csak a szememet tudtam kinyitni, cső volt a torkomban, az orromban, mind két karomban, a tüdőmben, katéterem volt és pelenkám. Semmim nem volt, ami az enyém lett volna, csak az életem. Amikor a covid részlegen voltam, akkor azon az osztályon rajtam kívül mindenki meghalt. Miért pont én lettem ennyire beteg és miért éltem túl, más miért nem? Talán nem véletlen, de erre csak Isten tudja a választ. Az orvosok azt mondták, nem adtak volna két forintot az életemért, olyan állapotban voltam, csodámra jártak, amikor jobban lettem. Nem volt olyan látványos, mint a filmekben, de Isten csodája, hogy élek. Mikor felkeltettek, nagyon sokat szenvedtem, nem tudtam, hol vagyok, mióta vagyok ott, meddig fog tartani. Talán az Úr karjaiban voltam, és mindennek ellenére ezért nem féltem.

– Az ápolók, az orvosok megfeszített munkával voltak jelen a gyógyításban.

– Az orvosok és az ápolók mindent elkövettek értem. Amikor mellettem egy betegtársam állapota válságos lett nagy küzdelmet folytattak érte, de nem sikerült őt megmenteni. Akkor én már tudtam beszélni és megkérdeztem, hogy mi történt. Az ápolónő szomorúan mondta, hogy sajnos elveszítettük, nem sikerült megmenteni. Akkor tudatosult bennem, hogy milyen lelki teher ez az ott dolgozóknak is. Nekem örültek, mert én éltem, és volt értelme a sok erőfeszítésüknek. Megtanultam mindenért köszönetet mondani nekik, mert megérdemelték. Teljesen ki voltam szolgáltatva, mindent újra tanítottak nekem: lélegezni, nyelni, enni, beszélni, mozogni, járni. Szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk.

– Az ima csodákra képes. Az aggódó emberek, megrendülten, szeretettel, folyamatosan imádkoztak a gyógyulásáért. A cursillós közössége figyelmessége, szeretete segítette a gyógyulásban?

– Összesen 75 napot voltam a kórházban, az első 45 nap teljes elszigeteltségben telt, nem is voltam magamnál, a covid osztályok szigorúan zártak voltak. Amikor átkerültem a sima intenzív osztályra, ott a feleségem és a gyerekeim felváltva naponta néhány percre már bejöhettek. Elmondták, hogy milyen sokan imádkoztak értem, hogy szentmisét is felajánlottak a gyógyulásomért. Igen, segített a tudat, hogy hazavárnak. Itthon meglátogattak a közösség tagjaiból néhányan, nagyon sokat jelentett nekem. Én nem gondoltam, hogy ennyi ember imádkozik értem. A mi közösségünk ilyen, ha komoly a baj, összezárunk és imádkozunk. Most én kerültem sorra.

– A testi fájdalmak enyhítése mellett a lélek gyógyulására is vágyott? Kik segítették ebben?

– A kórházban volt ismerős ápolónő, aki segített ebben is. A feleségem és a négy gyermekem szeretetükkel, törődésükkel, mindennapos áldozatukkal, amit a mai napig meghoznak értem, segít, hogy ne adjam fel, küzdjek az életben maradásért, a felépülésért. Azóta, hogy hazajöttem, megszületett a harmadik unokám, megnősült a nagy fiam, a két kicsi még itthon van, majd őket is el kellene engedni. Sok dolgom van még az életben, sok embernek vagyok fontos, gondolom Istennek is, ezért tartott még itt, ezen a világon. Azt mondták, hosszú lesz a gyógyulásom, sok időbe kerül, mire újra a régi lesz az egészségem, de ismét csak csodálkoztak az orvosok, hogy milyen gyors a felépülésem. Gondolom azért, mert a lelkem gyorsan gyógyul, így követi a testem is.

– Az imáiban kiért és miért ad hálát?

– Mindenért és mindenkiért hálás vagyok. Hosszú lenne felsorolni, mi minden történt velem, akár jó, akár rossz. Azok is nagyon sokan vannak, akik valamilyen formában segítettek nekem és a családomnak. A Jó Isten tudja, hogy milyen hálát érzek a szívemben.

Még gépen voltam és öntudatlan, amikor a gégemetszés miatt bejött a feleségem aláírni egy nyilatkozatot. Az ágyamnál állt, beszélt hozzám és imádkozott. Én erre nem emlékszem, de ő látta, hogy kicsordult egy könnycsepp a szememből. Reggelre a gép teljesítményét levették 100%-ról 68%-ra. Ezután minden nap bejöhetett hozzám valaki a családomból néhány percre, és én egyre erősebb lettem. Visszaszerettek erre az életre.

– Az ember megteheti, hogy még ilyen halál közeli helyzetben is hálás legyen egy pár csepp vízért, a nővérek gondoskodásáért, stb. Lehet egy ilyen helyzetben átkozódni, zúgolódni, terhelni az ápolókat, családtagokat feleslegesen. Én nem ezt tettem. Mindenért hálás voltam, igyekeztem tőlem telhetően megkönnyíteni a dolgukat, kedvesen kérni, megköszönni bármit is. Ezzel tanúságot tehetünk keresztény hitünk mellett. Nem nekünk kell mondani magunkról, hogy keresztények vagyunk, ezt a körülöttünk lévőknek kell érezni.

Még nem gyógyultam meg, nekem a koronavírus olyan zavart csinált a szervezetemben, hogy mindenemet megtámadta és ez nem fog hamar helyre állni. Minden nap meg kell küzdenem a fájdalommal, gyengeséggel, különféle problémákkal, ami ebből adódik, el kell fogadni a korlátaimat, de akaratos ember voltam, az is maradtam és nem adom meg magam a betegségnek. Igen, úgy érzem, megtaláltam a lelki békémet, elfogadom a sorsomat.

– Nagy utat járt be egy év alatt. A lábadozása után újra együtt lehet az egyházközség tagjaival, akik hazavárták. A szentmisék keretében újra magához veheti az Eucharisztiát, az élet kenyerét.

– Valóban nagy út van mögöttem, és időre volt szükségem, hogy elmenjek az első misére, de ott úgy éreztem, hazaértem, itthon vagyok, jó veletek lenni. De colores!

Zsirosné Seres Judit

sajtómunktárs – Újfehértó

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye