Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Uram,

Sokszor nem értem,

Mi miért történik velem.

De bízom abban,

Hogy kezedben tartod az életem!

Tudom, hogy a férjem még azért él, mert a mérhetetlen sok imát Isten meghallgatta. Nem roppantam össze, mert az a szeretet, ami a családom felé áramlik, folyamatosan felemel és megtart – vallja az újfehértói egyházközség egyik családjának tagja, Koncsos György felesége, Ildikó, akinek a férje György már negyedik hónapja küzd a koronavírus fertőzöttségből való gyógyulásáért.

Az újfehértói Római Katolikus Egyházközség tagja, Koncsos György a kórházi ápolásban résztvevők készséges, odaadó munkája ellenére hosszú ideig a halállal viaskodott. A család, az egyházközség és a cursillós közösség tagjai negyedik hónapja imádkoznak közösen és egyénileg is a négy gyermekes édesapa teljes gyógyulásáért.

Zsirosné Seres Judit újfehértói sajtóapostol Koncsos György feleségével, Ildikóval az ima erejéről, a hónapokig tartó küzdelmekről beszélget, és arról, hogy a szigorú nevelés eredménye megtapasztalható a nehéz helyzetekben is.

– A mentő 2020. 10. 12-én reggel jött értünk, és bevitt a nyíregyházi Jósa András Kórház covid ambulanciájára. A férjem, Gyuri akkor már nagyon beteg volt, nekem enyhébb tüneteim voltak. A vizsgálatok miatt egész nap együtt voltunk, de amikor megjöttek az eredmények, engem haza küldtek, neki maradnia kellett. Nehéz szívvel indultam haza, mert az orvos őszinte volt és elmondta, hogy a férjem állapota súlyos, a CT kimutatta, hogy a tüdő nagy részét roncsolta a vírus. Nem ölelhettem meg, mosolyogva bíztattam, hogy minden rendben lesz, ne féljen, de úgy éreztem megszakad a szívem, mert ott kellett hagynom és tudtam, mi vár ránk. Próbáltam a gyerekeknek kíméletesen elmondani, hogy mi a helyzet, de látták az arcomon, hogy nagy a baj. A nagylányunk gyereket vár, és őt is nagyon féltettem. Összekapaszkodva próbáltuk meg túlélni a következő napokat. A négy gyermekem tette a dolgát, imádkoztak, szerettek, vigasztaltak. A karantén összezárt a két kisebb gyermekemmel, ők még itthon laknak. A nagy fiamra hárult a legtöbb feladat, mert a férjem ács, vállalkozó és a munkákat folytatni kellett, nyolc ember keresi nálunk a kenyérre valót. Úgy érzem, nem okozott törést a családomban a koronavírus, inkább még erősebbé tett minket mint családot.

– A családfő életéért, gyógyulásáért küzdöttek, küzdenek az orvosok. Pontosan hány napja tart ez?

– Ma, 2020. 12. 15-én 65 napja, hogy a férjem bent van a kórházban, ebből 40 napig volt mesterséges kómában lélegeztető gépen. A 40 nap alatt bármikor meghalhatott volna, az orvosok is csodálkoztak, hiszen a hozzá hasonló kritikus állapotú betegek sajnos nem élték túl a fertőzést. Ma már tudatánál van, de még mindig kap oxigént.

– Mi az, ami segít elviselni a lelki fájdalmat, az állandó készenléti helyzetet, feldolgozni a váratlan helyzetet? Hogyan élték meg ezeket a hónapokat?

– Nagyon nehéz volt. Én is beteg voltam, a kórházba nem mehettem be látogatni, minden nap ellenőrzött a rendőrség, a szeretteimet, munkatársaimat is féltettem, nehogy megfertőzzem őket. Napokig nem tudtam enni, aludni, reggeltől estig csörgött a telefonom, mindenki aggódott és tudni akarta, hogy mi van Gyurival. A kórházat naponta hívtam és mindig azt kellett hallanom, hogy a férjem állapota súlyos, válságos, bármi megtörténhet. Az orvosok kedvesen, türelmesen válaszoltak, de nem bíztattak, őszinték voltak. Az imádság volt az, ami segített. Imádkoztam félve, sírva, ordítva, reménykedve, némán, de végül megérett bennem, hogy el kell fogadnom az Ő akaratát. Tudtam, hogy minden értünk történik, de nagyon nehéz volt elfogadni ezt a tehetetlenséget, a sok szenvedést.

– Sajnos elmondhatjuk, hogy több ezer ember éli át ezeket a sokkszerűen, hirtelen történő változásokat a családja életében, a halál miatti elszakítottságot, a hermetikus elzártságot, a kommunikáció hiányát, a hosszú csendet, tehetetlenséget. Mit hoz ki az otthon maradók lelkéből egy ilyen állapot?

– Először bűntudatot éreztem, hogy talán nem vagyunk elég jók, és azért kaptuk ezt mint büntetést, de a hitem azt súgta, Isten irgalmas, szeret, nem büntet, inkább figyelmeztet. Meg kell állni az úton, vissza kell találni hozzá. Éljük az életünket, tesszük a dolgunkat, de eltévedtünk, és Ő utánunk jött.

– Az emberektől való távolságtartás elengedhetetlen a vírus idején. Ez mennyire jelentett másoktól elszigetelődést vagy magárahagyottságot?

– Ma már nem csak személyes találkozások alkalmával lehet kommunikálni, a telefon, az internet lehetővé teszi a folyamatos információáramlást, nem voltam elszigetelődve, mégis nagyon magányosnak éreztem magam, mert a férjem nem volt mellettem. Úgy hiszem, ez is azért volt, hogy végre csak Istenre tudjak figyelni. Első éjjel a gyerekek odabújtak hozzám, velem aludtak, nem féltek tőlem, és nem lettek betegek.

– Az egyházközségi és cursillós közösség összetartó ereje, szeretete, megmutatkozik a folyamatos férjéért szóló imákban. Ez reménnyel tölti el?

– Amikor az első rémületből magamhoz tértem, az volt az első, hogy segítséget kérjek. Írtam a facebookon az újfehértói cursillisták csoportjába, hogy imát kérjek férjem gyógyulásáért. A cursillós közösség megosztott a csoportban egy közbenjáró imát, aminek elmondása után éreztem, hogy az én lelkem meggyógyult. Felhívtam Juhász Imre plébános atyát és kértem, hogy segítsen. Ő megszervezte, hogy a kórház lelkésze kiszolgáltathassa férjemnek a betegek szentségét. Azóta már elmondta Gyuri, hogy emlékszik rá, a szobatársa is kérte, hogy ő is megkaphassa. Imre atya egy szombat estére misét szervezett a férjem gyógyulásáért, megtelt a templom, olyan emberek is elmentek, akik egyébként nem a mi felekezetünkhöz tartoznak. Írtam a pap barátaimnak is, és kértem, hogy a szentmisék alkalmával, imáikban kérjék a Jóistentől a férjem gyógyulását. Úgy tudom, sok helyen imádkoznak érte. Édesanyám tagja az újfehértói Fokoláre közösségnek, ők is és a cursillósok is a mai napig imádkoznak értünk. Amikor már megtehettem, Máriapócson is kértem a Szűzanyát, hogy segítsen.

Érzem az ima erejét, sokat jelent számomra a szeretet minden megnyilvánulása. Cursillós asszonyok becsengettek és finomságokkal halmoztak el, a hivatalos ügyintézésnél a közösségünk tagjának gyermeke segített. A férjem állapota miatt kialakítunk egy steril szobát zuhanyzóval, azonnal segítettek a vízszerelő cursillós, a villanyszerelő fokolárés barátaink. Minden ismerősöm felajánlotta a segítségét, és én mindenkitől imát kértem. Tudom, hogy a férjem még azért él, mert ezt a sok imát Isten meghallgatta, és nem hagyta válasz nélkül. Nem roppantam össze, mert a családom mellett ez a szeretet, amely folyamatosan áramlik felénk, felemelt és megtart.

– A legnehezebb időszakban, gondolta úgy, hogy nincs tovább?

– Igen, gondoltam rá, hogy meghal a férjem és hazamegy az Úrhoz, hogy engem is hazavárjon. Korábbi életünkben, amikor hazaértem a munkából, mindig virág várt az asztalon, finom vacsora a tűzhelyen, a buszmegállóba is kijött elém autóval, hogy ne gyalogoljak. 33 éve vagyunk házasok, ő szerelmem, az igazi barátom, a jobbik felem, a gyermekeim apja, unokáim nagyapja. Tudom, hogy van örökélet, de a hiányát nem tudom, hogyan viselném.

– Istenbe bízva meg kellett hajolni Isten akarata előtt?

– A férjem szigorú apaként neveli a gyermekeinket, amit én néha nem tudtam értékelni. Most azt látom, hogy igaza van, mert az élet nem kegyelmez, bírni kell a terhelést, és most a gyerekeink is erősek. Engem háromszor engedtek be a kórházba, de utána azt mondták, veszélyt jelentek, pedig már feloldották a karantént. Amikor a férjem kómában volt, és nagyon válságos volt az állapota, kértem, hogy engedjenek be hozzá elbúcsúzni. Beszéltem hozzá, megérintettem, és reggelre jobban lett, utána még kétszer láthattam. Tudtam, hogy szüksége van lelki támogatásra, hogy bírjon küzdeni. Mikor én már nem mehettem, a gyerekeimnek kellett menniük minden nap felváltva. Az első találkozás mindenkit nagyon megviselt, nem akartunk hinni a szemünknek, hogy az erős, szép apa ilyenné tudott válni. Az izmai eltűntek, 25 kg-ot fogyott, csupa seb mindenhol, tekintete üres, csövek lógnak ki belőle, mintha nem is ő lenne. A fiúk meglátogatták, megetették, simogatták, megölelték, szerették helyettem is. Bent mosolyogtak, de mikor kiléptek a kórteremből, sírva jöttek hazáig. Másnap újra indultak, mert tudták, apának szüksége van ránk.

– A halál fogalma átértékelődött az életében?

– Igen, nem félek tőle. Isten irgalmas szeretete vár ott. Eddig is így gondoltam, de most a lelkem mélyén érzem. A szeretteinknek nagyon fájna a hiányunk, de ott nincs félelem, fájdalom, csak Isten országa.

– Kemény időszakon vannak túl, minden pillanat egy próbatétel. Hogyan tovább?

Nem vagyunk még rajta túl, de már tudok a férjemmel telefonon beszélni, osztályon van, ide nem mehet be senki. Fekszik mozdulatlanul, teljesen kiszolgáltatott helyzetben, újra kell mindent tanulnia, nyelni, enni, járni, stb. Szeretném minél hamarabb haza hozni, én fogom ápolni, több hónap vár így ránk. Nem tudom, hogy mi lesz, de abban biztos vagyok, hogy ő csak a csoda folytán menekült meg a halál karmai közül, ezt az orvosok is elismerték. Hiszem, hogy a Jóisten azért adja vissza nekünk, mert még terve van vele. Majd Ő mutatja az utat.

– Advent idejében vagyunk. A családnak, mi lesz most ennyi fájdalmas nap után karácsonykor a legszebb ajándék?

– Advent a várakozás ideje, mi is várakozunk. Várjuk a Megváltó születését, és várjuk haza apát. Az ajándék mi leszünk, az egymás iránti szeretetünk és a hitünk Istenben, egymásban. Az elmúlt időszak alatt nagyon sok szeretetet, figyelmet, erőt, hitet, segítséget kaptam az emberektől. Karácsonykor gondolatban odateszek mindent a fa alá, mert ezek lesznek a mi ajándékaink. Ebben a helyzetben is tudtunk hinni, apostolkodni, imádkozni, szeretni. Ez mind kegyelem, amit az Istentől kaptunk ajándékba. Hálás szívvel köszönök mindent!

A Jóisten segítse meg Györgyöt, hogy mielőbb felépüljön, mert egy közösség sok-sok imával könyörög az Istenhez az életben maradásáért. Hazatérte és gyógyulása után őszinte szeretettel és türelemmel várják, hogy személyesen is találkozzanak vele, és hogy a betegségből felépülve mondja el majd nekik, hogyan élte meg Ő a betegsége időszakát, amikor többször átölelte az Isten.

Zsirosné Seres Judit sajtóapostol – Újfehértó

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye