Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Szent Anna ünnepén el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen az emberképünk, vajon van-e joga a társadalomnak ahhoz, hogy elvegye a szülő jogát és kötelességét a gyermeke nevelésében. Kemény kihívásokkal kell szembenéznünk, amikor furcsa érdekek éppen demokratikus jogokra hivatkozva próbálják megfosztani az embert attól, ami biztonságot tudna adni az életének – hangzott el Korzenszky Richárdnak, a tihanyi bencés apátság kiérdemesült elöljárójának a debreceni Szent Anna-székesegyház búcsúi ünnepén július 26-án elhangzott homíliájában, aki bevezető gondolataiban előrebocsátotta, hogy a megszokott búcsúi prédikációtól eltérően nem jámbor beszéddel készült. Mint fogalmazott, ebben a zűrzavaros világban kell, hogy a szavaknak ereje, éle legyen.

Az búcsúi szentmisén dr. Krakomperger Zoltán plébános köszöntötte az ünneplő egyházközséget, Korzenszky Richárd meghívott vendéget és a jelen lévő atyákat, elsősorban Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspököt, Szegedi Kálmán debreceni plébánost és Varga Lóránt demecseri plébániai kormányzót.

Az alábbiakban Korzenszky Richárd kiérdemesült bencés elöljáró gondolatait olvashatjuk.

Mária édesanyjáról a Szentírás nem ad számunkra közvetlen képet, mégis különös ereje van annak az ősi hagyománynak, hogy Annáról és Joachimról, Szűz Mária szüleiről évről évre megemlékezik az egyház.

Isten jósága, emberszeretete nem közvetlenül, hanem az emberré lett názáreti Jézusban lett nyilvánvalóvá a világ számára, amely karácsony üzeneteként hirdeti: Emmanuel, velünk, értünk van az Isten.

Jézus születéséről az evangéliumok beszámolnak: növekedésében szülői szeretet veszi körül. Jézus édesanyja, Mária, az erős asszony, nem csupán a születés próbatételeit állja ki József támogatásával, és nem csak a Heródes előli menekülés gyötrelmeit éli át, hanem ott áll a kereszt alatt, amikor a Fiát kivégzik. Az ember csak úgy magától nem képes arra, hogy szeretetet sugározzon, hogy megpróbáltatásokat tudjon elviselni. Mindenkinek kivétel nélkül szüksége van arra a szülői szeretetre, amelyben megtapasztalja a bizalom légkörét.

A bizalom a családban születik, ami nélkül lehetetlen az élet, lehetetlen igazán emberré nőni. Örömmel tekintünk a gyermeküket ölelő édesanyákra, a fiatal édesapákra, akik gyermekeikkel játszanak – feldobják és elkapják őket –, és a gyermek nem tudja, mi fog történni, csak azt érzi, hogy ahol van, az jó, és újra és újra szeretné azt átélni.

Szent Anna ünnepén a nemzedékekre kell gondolnunk, amelyek egymásból nőnek ki, erősítenek, mintát adnak, hogy emberibb lehessen az élet. A bizalom megtapasztalása nélkül ez lehetetlen.

Újra és újra átéljük a történelem folyamán, hogy az embert a gonoszság erői meg akarják fosztani az identitásától, el akarják szakítani a vallási közösségtől. Felvilágosultnak mondták és mondják magukat azok, akik azt hirdették és hirdetik, hogy a vallás magánügy, nincs szükség közösségeikre, mindez ostobaság, mert az ember autonóm lény, önálló és független. A közösség előírásai, normák, szabályok csak gátolják, hogy valóban azzá váljék, amivé lehet.

A következő lépés, hogy megpróbálják kiszakítani az embert a nemzet közösségéből. Az embert a nemzetköziség az internacionalizmus jelszavával kiszakította és ma is kiszakítja a globalizmus jelszavával a megtartó közösségből, amelynek szerves része az anyanyelv, a nemzeti kultúra, az együvé tartozás. Bár széles a világ, de „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely” (Vörösmarty Mihály, Szózat).

A legújabb lépés pedig, amikor egy, a személyiségi jogokat az Isten helyébe tevő, magát demokratikusnak nevező korszellem elbizonytalanítja az embert saját magával kapcsolatban, hirdetve, hogy nem a születése határozza meg, hogy férfi-e vagy nő, az úgynevezett nemi identitás már társadalmi képződmény, nem pedig velünk született adottság. Az ember kísérletet tesz – a demokrácia, a jogállamiságra való hivatkozás jegyében – arra, hogy leszavazza a teremtés rendjét.

Ez a világ, amelyben ma élünk, Ferenc pápa megfogalmazása szerint súlyos antropológiai deficitben szenved, vagyis nincs világos emberképünk.

Nekünk, akik magunkat kereszténynek valljuk, keményen meg kell harcolnunk azért, hogy hűségesen követni tudjuk a számunkra egyértelműen kirajzolt, a Szentírás által közvetített rendet, az isteni törvényeket. Az ember – keményen fogalmazva – nem haszonállat. Születésünk óta mindannyian kivétel nélkül vágyódunk a teljesség után. Hitünk szerint az Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve. Annak az Istennek vagyunk mindannyian a – sokszor töredékes – képmásai, Aki teremtője ennek a világnak, és – miként a Szentírás világosan elénk tárja –, elrendezte ezt a világot, a káoszból rendet teremtett, és ebbe a jól elrendezett világba belehelyezte az embert egy feladattal, mégpedig azzal, hogy legyen gazdája, gondozója, művelője ennek a földnek, és tartsa meg a teremtés jó rendjét.

Ehhez pedig hozzátartozik, hogy tudom, hogy hol van a helyem ebben a világban, tudom, hogy felelős vagyok, hogy számot kell adnom mindarról, amit tettem. Az ember hatalmat kapott a teremtés felett, hogy őrizze, művelje, gazdagítsa azt. Szabadságot kapott és ezzel képes volt visszaélni. Úgy gondolta, hogy függetlenek vagyunk a Teremtőtől, nincs szükség Istenre, mindenhatónak mondja magát.

Az emberi értelem képes föltárni a világ titkait. Megszámlálhatatlan kérdésre keressük mindannyian a választ, de a legfontosabb, leglényegesebb kérdésekre nem találjuk azokat. Arra, hogy mindez miért létezik, én magam miért vagyok, amikor lehetne úgy is, hogy nem vagyok, miért éppen ezzel a tudattal rendelkezem, miért ebbe a családba születtem, ezen kérdésekre nincs válasz. Szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy igenis titkok vesznek körül bennünket, és van misztérium.

Az orvostudomány csodákra képes, de életet nem tud teremteni. Elpusztíthatjuk az élő környezetünket, de életet nem tudunk létrehozni. Képesek vagyunk repülőgépet építeni, de meg tudunk-e teremteni pl. egy katicabogarat? Nem tudjuk megtenni! Itt meg kell állnunk. El kell tűnődnünk azon, hogy felelősek vagyunk mindannyian az életért, és azért, hogy milyen emberképet adunk tovább az utánunk következő nemzedékeknek. Azon is el kell tűnődnünk, hogy mi az, amit úgy hívunk, hogy fejlődés. Elképesztő technológiai fejlődésnek lehetünk tanúi, de vajon fejlődtünk-e emberségünkben, a szívünkben?

Az ember hatalmat kapott, amely minden ember életében az egyik legnagyobb kísértést jelenti. Szophoklész az Antigoné című drámájában ezt így fogalmazza meg: „Ha tud valaki valami mesteri bölcset, újszerűt, van ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.” Az embernek szabadsága van, és állandóan választania kell. A hatalom birtoklásának nem lehet célja a vetélytárs, a másik ember elpusztítása, gyalázása, méltóságában megsértése. A hatalom megszerzése mindig a köz javát kell hogy szolgálja, mégpedig hazugság nélkül.

Az ember napjainkban próbálja megváltoztatni az Isten teremtette világ rendjét, Isten nélküli világot akar fölépíteni, amelyben mindennek kivétel nélkül végső mértéke az ember, pontosabban az, ami itt és most neki az érdekében áll. Közben elképesztő próbálkozásokat tesz arra, hogy az ember alkotta jogrendre hivatkozva próbálja leszavazni az Isten teremtette rendet.

Hogy mi az élet, arról szavazni nem lehet. Mindenkinek egyformán természet adta joga, hogy éljen. Ez a jog megilleti a már megfogant és meg nem született embert, és megilleti a már semmi hasznot nem hajtó öreget is. Amikor személyiségi jogra hivatkozva szabadon rendelkezünk a megfogant élet fölött, akkor alighanem nagyon távol járunk a teremtés rendjétől.

Szent Anna ünnepén el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen az emberképünk, vajon van-e joga a társadalomnak ahhoz, hogy elvegye a szülő jogát és kötelességét a gyermekek nevelésében. Kemény kihívásokkal kell szembenéznünk, amikor furcsa érdekek éppen demokratikus jogokra hivatkozva próbálják megfosztani az embert attól, ami biztonságot tudna adni az életének.

Szent a család, amely szeretetkapcsolat, egy férfi és egy nő holtomiglan, holtáiglan tartó életközössége. Arról se feledkezünk meg, hogy minden gyermeknek joga van családban felnőnie. Vannak megfontolandó kivételek, de semmiképpen sem tekinthetjük normakövetőnek azt, ami rendkívüli.

A család több mint apa, anya és a gyermek kapcsolata. Egymásba fonódó generációk, nemzedékek tudnak csak olyan társadalmat felépíteni, amelyben valóban lehetséges az emberhez méltó élet.

A nagyszülők ugyanúgy hozzátartoznak a családhoz, mint a többi tagja, és nem mindegy, milyen mintát lát a felnövekvő gyermek, hogyan gondozzák a szülei a nagyszülőket. Az egymásért való felelősség, a szolidaritás, a bizalom legelső megtapasztalása nem másutt, hanem a családban történik. Ha nem tekintjük szentnek a családot, akkor ellehetetlenül a társadalom élete, és reménytelenné válik a jövő.

Az időskor Isten ajándéka, figyelmeztet bennünket a Pápai Életvédő Akadémia legújabb dokumentuma:

„Nem fogjuk fel, hogyha elszigeteljük az idős embereket, és másokra bízzuk őket anélkül, hogy a család megfelelő és szerető gondoskodását megkapnák, azzal maga a család lesz szegényebb. Ezen túlmenően a fiatalokat is megfosztjuk attól a szükséges kapcsolattól, ami gyökereikhez fűzi őket, és megadná azt a bölcsességet, amit az ifjúság magától nem érhet el.”

Szent Benedek különösen is figyelmezteti a fiatalabb szerzeteseket, hogy tiszteljék az idősebbeket, az idősebbek pedig szeressék a fiatalabbakat. Tudomásul kell venni, hogy különbözőek vagyunk, és az ebben rejlő értékek valóban értéket jelentenek.

Nekünk, időseknek nagy a felelősségünk, hogy életünk hiteles igazodási pont lehessen a fiatal nemzedék számára. Ha nem képmutatóan élünk, akkor tiszteletre méltókká válunk. A fiatalokban pedig bíznunk kell, nem felejtve el a mi saját fiatalkori gyengeségeinket és botlásainkat.

Jézus emberi életének megvolt az emberi háttere. Az Őt világra szülő Mária, a róla és Máriáról gondoskodó József mögött is ott voltak az idősebbek, akik előttük jártak. Ott volt Mária mögött Anna és Joachim.

Nagy felelőssége van a családnak, az iskolának, a mindenkori közhatalomnak, a politikának. Felelősek vagyunk Isten országáért. Az igazságosság, a béke, az öröm országáról van szó, amelynek eljöveteléért ma is mindennap imádkozunk. Az ószövetségi zsoltár áldása, jókívánsága: „lásd meg fiaidnak fiait” (Zsolt 128,6), fordítva is kell hogy elevenen éljen közöttünk: Becsüld meg apádnak apját, anyádnak anyját, légy hálás az öregekért, becsüld meg a nagyszülőket.

Mária édesanyjának, a székesegyház védőszentjének, Szent Annának a közbenjárását kérjük, legyen áldás életünkön, családjainkon, hazánkon, az önmagába gabalyodó Európán és az egész emberiségen, hogy egymást erősítve jövőt tudjunk építeni.

A szentmisét követően a nagyszülők különáldásban részesülhettek.

Kovács Ágnes

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye