Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

(Fotó: archív) 

Semmelweis Ignác 1818. július 1-én született és 1865. augusztus 13-án halt meg. Halálának 100. évfordulóján a magyar egészségügy akkori vezetői úgy határoztak, hogy az "anyák megmentőjének" születésnapja legyen az egészségügyi dolgozók magyarországi ünnepnapja.

Idén, Semmelweis napon én is szeretnék köszönetet mondani kollégáimnak, a Kenézy kórház dolgozóinak és minden magyar egészségügyi dolgozónak áldozatos munkájáért. Azért, hogy egy nehéz esztendőben is hősiesen helyt álltak.

2005-ben a máriapócsi könnyező kép országjárásra indult, Debrecenben is járt. Ezen jeles alkalmon egy ünnepi szertartást végeztek a betegekért és az őket gyógyító kórházi dolgozókért is. Laczkó Zsolt görögkatolikus kórházlelkész az akkor elhangzott gondolataival köszönti az egészségügyben dolgozókat a Semmelweis napon, akiknek személyesen is sokat köszönhet.

Főtisztelendő Atyák! Kedves Testvérek!

Ennek a jeles napnak a szervezői úgy akarták, hogy ezt a Szent Liturgiát a betegekért végezzük. A betegekért és azokért, akik hivatásszerűen választották azt, hogy a szenvedőkön segítsenek, orvosokért és kórházi nővérekért is imádkozunk.

Én magam is, most ebben a kettős szerepben vagyok itt. Egyrészt, mint beteg, - aki hallja a hangomat tapasztalja ezt, - túl vagyok három hangszalag műtéten. Másrészt, mint kórházlelkész állok itt, aki nap mint nap szenvedő emberekkel találkozom, s a betegágynál állva lelkileg próbálom enyhíteni a fájdalmat.

Isten kegyelméből megadatott nekem, hogy ebben a jubileumi esztendőben Máriapócson, a Betegek búcsúján már szólhattam a jelenlévőkhöz. Akkor a könnyekről, Mária könnyeiről és a magunk könnyeiről beszéltem. A könnyekről, amelyekben megtanul tisztábban látni, messzebbre tekinteni az ember, amiben felfedezi az igazán lényegest. A könnyekről, amelyekben újra és újra megkeresztelkedhetünk.

Most ott szeretném folytatni, ahol akkor abbahagytam. Egy betegtől kaptam képeslapot, aki mellett sok-sok órát eltöltöttem, mikor az egyik osztályon feküdt. Ő írta nekem a következőket:

„A te kereszted… Isten örök bölcsessége örök időktől fogva kiszemelte neked a keresztet, mint az Ő szívből jövő drága ajándékát. Mielőtt ezt a keresztet rád adta volna, megtekintette azt mindentlátó szemeivel, átgondolta isteni értelmével, megvizsgálta bölcs igazságosságával, átmelengette szerető karjaival. Mindkét kezével megmérte, nehogy egy milligrammal túl nehéz, vagy egy milliméterrel is nagyobb legyen az. Majd megáldotta azt az Ő legszentebb nevével, és felkente az Ő kegyelmével. Átitatta vigaszának illatával, azután mégegyszer rád tekintett és mérlegelte bátorságodat. Az égből jön tehát a te kereszted, Isten külön köszöntése ez, és az Ő mindenben könyörülő szeretetének alamizsnája számodra.”

Itt most egyetlen dologról szeretnék beszélni: a háláról. De mielőtt belekezdenék, ahhoz, hogy világosan lássunk, néhány dolgot nem árt tisztázni a szenvedés, a betegség vonatkozásában:

• Nem az egészség a legfőbb jó! A hívő embernek tudnia kell, hogy Isten a legfőbb jó. Az ember számára az üdvösség, az örök élet a legfőbb jó.
• Ebből következik, hogy a betegség, csakúgy mint az egészség, csupán állapot, a földi élet jellemzője.

Nos, miért fontos akkor a hála? Egyik híres jezsuita teológus írja: „Az embert valójában a hála váltja meg: megszabadítja önmagától.” (vö. Boros László: Megváltott lét, XX. századi keresztény gondolkodók 3, Vigilia, Budapest, 1993, 56-57. old.)

Aki hálás, az az ember tud köszönetet mondani, beismeri, hogy önmagában kicsi. Tudja, hogy minden az Isten ajándéka. Az ember a hála révén nyilvánítja ki, hogy több saját magánál, hogy minden, még a léte is: kegyelem. A hála tehát válasz a szeretetre.

A gazdag ifjú (ld. Márk 10, 17-27) veszte éppen az volt, hogy ő valaki akart lenni. Azt hitte, hogy neki minden jár, hogy minden természetes. Nagy akart lenni, birtokolni akart. Pedig, ha lett volna hála a szívében, ha elismeri kicsinységét, abban nőhetett volna igazán óriássá.

Az Istenszülő Szűzanya máriapócsi könnyező képe megtanít bennünket az igazi hálára. Mária mindig is tudta, hogy minden kegyelem. Ő nem magára figyelt, nem a saját gazdagságára, hanem az Úristenre. Azt mondta: „Legyen nekem a te igéd szerint”(Lukács 1, 38). És nem a magam akarata szerint. Így lett Ő kicsi „szolgálólány”, és mégis nagy. Ez az Ő hálája, így nőtt túl önmagán. Tudott sírni a sírókkal, ez a kép is ezt tanúsítja, és tudott örülni az örvendezőkkel. Az evangélium meg is őrizte nekünk az Ő hálaénekét: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez lelkem az én üdvözítő Istenemben. Mert megtekintette szolgálójának alázatosságát, íme mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék”(Lukács 1,47-48, Magnificat).

Ez hát a hála, ami megszabadítja az embert önmagától. Nincs többé bezárva kicsinyes énjébe, túlnő önnönmagán. Erre kér minket az Úristen: légy nyílt, légy hálás, lépj ki önmagadból. Még a szenvedés, a betegség közepette is! Mert így gyógyulhatsz, így lehetsz naggyá. Őszintén mondom: ha tehetném, sem választanék más utat, könnyebb, megpróbáltatásoktól mentes életet magamnak! Mert sok-sok kegyelmet ad az Úristen, amikor keresztet ad.

A szenvedő emberre bízza a maga keresztjét. A beteg ember cirenei Simonná (Máté 27,32; Márk 15,21; Lukács 23,26) válhat, aki viheti a maga terhét úgyis, mintha Krisztusét hordozná. Az Üdvözítő sem akkor volt a legaktívabb, amikor tanított, hirdette az evangéliumot, vagy csodát tett, azok a legaktívabb órák a földi életében, amikor szenvedett és meghalt a kereszten. Mert akkor teljesedett be a megváltásunk nagy műve. Így lehet hálás az ember a szenvedésben is, ha megérti mindezt. Arra méltatott az Isten, hogy a magam gyarló, emberi módján én is részese lehessek a megváltás titkának.

Assisi Szent Ferencről (1181-1226) olvastam a következő történetet: egyszer vándorúton volt egy rendtársával. Már nagyon éhesek és fáradtak voltak, miközben a fiatal testvér arról faggatta Ferencet: „Mi a legnagyobb boldogság?” Ő csak azt válaszolta: „Mindjárt meglátod.” Megérkezve egy kolostorhoz bezörgettek az ajtón. Kijött a mogorva kapus-testvér és egy jókora doronggal jól helyben hagyta őket. Ferenc ekkor megszólalt: „Látod ez a legnagyobb boldogság.”

Az assisi szent olyan békében élt az Istennel, a természettel, hogy őt ebből a harmóniából semmi és senki nem tudta kiszakítani. Élte a hálát. Belső csend, a lélek békéje jellemezte. Bárcsak így tudnánk mi is rátalálni az Úristenre!

Teréz anya, aki ugyancsak a szenvedőknek, betegeknek szentelte oda az életét, ő írja:

„A csend gyümölcse az ima; az ima gyümölcse a hit; a hit gyümölcse a szeretet; a szeretet gyümölcse a szolgálat; a szolgálat gyümölcse a béke.”

Nála ez egy tapasztalati sor, de nem lineáris, nem egyenes vonalú. Mert végül visszatér oda, ahol kezdte: „És a béke gyümölcse a csend…” Ez egy állandó folyamat, emelkedő körforgás, elmélyülés, a keresztény élet titka.

Hála. Mennyire fontos ez ma is, most is. Az embert a hála váltja meg: leginkább önmagától. Így lássuk hát a terheinket, a szenvedést, a betegséget!

„Isten örök bölcsessége örök időktől fogva kiszemelte neked a keresztet, mint az Ő szívből jövő drága ajándékát... Az égből jön tehát a te kereszted, Isten külön köszöntése ez, és az Ő mindenben könyörülő szeretetének alamizsnája számodra.”

Hála, csend, ima, hit, szeretet, szolgálat, béke – ez a mi utunk is. Ámen.

Laczkó Zsolt kórházlelkész

 Fotó: (A máriapócsi Szűz Mária-kegyképet 2015-ben május 21-én is fogadták Debrecenben. A képen a Szent Anna-székesegyház hívei köszöntötték a pócsi Szűzanyát. )

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye