Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!” – Beszélgetés a gyémántmisés Varga János atyával

A 85. éves Varga János nyugalmazott plébánost 1961-ben szentelték pappá, egy olyan évben, amikor a kommunista hatalom 64 papot börtönzött be. A Katolikus Egyház elleni támadásokban számos lelkipásztort, szerzetest és apácát hurcoltak meg. Tiltott volt a hitoktatás, a szentmiséket megfigyelték, és feljelentették az ott megjelenő pedagógusokat, állami alkalmazottakat, akik csak titokban járulhattak a szentségekhez is. A papoknak, szeminaristáknak békegyűlésen kellett részt venniük, és aki ezt megtagadta, a szemináriumból is eltanácsolták. Abban az időben úgy tűnt, hogy az Egyháznak nincs jövője, legalábbis emberi számítás szerint. Az egyházüldözés tombolt, és János atya családja már tudta, mit jelent a börtön, éppen ezért nemcsak ők, hanem az egész falu is ellenezte a papi hivatás melletti döntését. Isten vonzása azonban mindent felülírt.

Varga János atyával otthonában, a nyíregyházi főplébánia régi épületében beszélgettünk Isten vonzásáról, emlékekről, a 60 év alatt változó Egyházról.

– János atya, nemcsak ezekben a hónapokban, de írói tehetségednek köszönhetően évek óta tart az emlékezés ideje, a nyolc megjelent könyvedben kiírtad magadból a szenvedést, újraélted az örömöket, elmélkedtél Isten üzenetén. Az „Életem” című kötetedben megelevenedett gyermekkorod, a hivatásválasztás nehézségei. Az is érzékelhető, mit is jelenthetett számodra Isten mindenekfölötti vonzása, kiszakítva téged az anya öleléséből, szerelemből, szembe menve az apa féltő szigorával, de szólsz a szeminárium ridegségéről is, amely már később inkább jelentette számodra az otthont, mint a szülői ház.

– A szívem majd megszakadt, amikor átléptem a házunk küszöbét és elindultam Tiszakerecsenyből a konkurzusra – felvételire – az Egri Szemináriumba. Anyám kezét úgy kellett magamról lefejtenem, nagyon fájt, hogy döntésemmel ekkora fájdalmat okozok neki. Azt mondta, ha elmegyek, azt nem fogja kibírni. Már nem vitatkoztak velem, csak mindannyian zokogtak. A faluban is arról beszéltek, hogy elment az eszem. Oláh tanár úr (osztályfőnököm) is eljött hozzánk, és elmagyarázta édesapámnak, hogy ostobaság a papságot választani, amikor az Egyháznak nincs jövője. A szentelésem évében 64 papot zártak börtönbe. Édesapám nagyon féltett, mert tudta, mit jelent ártatlanul börtönbe kerülni. Bezzeg József atya kísért el a konkurzusra, és látta rajtam, hogy szinte magamon kívül voltam.

– Mi volt az az erő, ami minden tiltás ellenére vonzott?

– Olyan érzés volt, mint amikor a mágnes vonzza az anyagot. Nem tudod az irányát megváltoztatni, egyszerűen húz magához, és semmit nem tehetsz. Szenvedtem a családomnak okozott fájdalom miatt, mégis mennem kellett.

Mindig is szerettem ministrálni, iskolába járni, barátságokat kötni. Gyermekkoromban, ha megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: református tábori lelkész. Édesanyám és testvéreim is reformátusok voltak. Nagyapám halála után senki se vitt a katolikus templomba, így édesanyámmal a református templomba jártam, mignem a szerzetesrendek feloszlatása után a faluba érkezett egy szalézi: Bezzeg József atya. Énektanár volt a nyergesújfalui gimnáziumukban. Rácsodálkoztam a papi életére, mindent a hivatásának rendelt alá és nagyon szegényen élt. A szalézi szerzeteseknek különleges karizmájuk van a fiatalok neveléséhez.

Talán akkor született meg bennem a szándék, hogy tényleg „lelkész” leszek, de olyan, mint ő. Majd elvégeztem a gimnáziumot és közben szerelmes lettem.

Közeledett a felvételi ideje, Bezzeg atya sürgetett, mert el kellett küldeni a kérelmet és az okmányokat a felvételihez. Ettől a kérdéstől már előre féltem. Tudtam, hogy nehéz döntés lesz. Ezt kedvesemmel is meg kellett beszélnem. Eléggé szeretett ahhoz, hogy lemondjon rólam. Nem csak szép volt, hanem okos is, meg mélyen hívő vallásos ember. Azt mondta: harcolna értem egy életen át, de hát … az Istennel? Ebben a küzdelemben csak ő veszíthet. Tisztában volt a dologgal, mert nagybátyja is katolikus pap volt. Fájdalmas szakítás volt, de nekem ez egy nagy lökést adott a döntésben.

"Olyan volt ez, mint amikor az édesanyák, útban a haláltáborok felé, látszólag eldobták maguktól gyermekeiket, hogy nekik életük legyen. Ha ő le tud mondani rólam, miért ne mondanék le én is önmagamról, Krisztus kedvéért?"

Édesanyám nem tudta elviselni, hogy a fia katolikus pap lesz. Pedig ő is nagyon szeretett. Édesapám sem járult hozzá, mert féltett. Négy lánytestvérem nem tudta, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek.

Negyvenhárman jelentkeztünk a szemináriumba, és 38 főt vettek fel, köztük engem is. Akkor még válogathattak a tanáraink.

Amikor hazaérkeztem a felvételiről senki nem szólt hozzám, heteken keresztül olyan volt az otthonunk, mint egy siralomház. Nagyon fájt, hogy mindezt én okoztam. De szépen lassan hallgatólagosan mégis elfogadták az utamat és segítettek a szükséges holmikat összeszedni. Szegények voltunk, addig még pizsamám sem volt, egy pár cipővel és egy bakanccsal indultam el, a testvéreim belehímezték a 30-as számot a holmiijaimba, hogy a mosodában ne keveredjenek össze. Elindulásom olyan volt, mint egy temetés, mindenki sírt és senki nem kísért el. Leírhatatlan kínt éltem át.

Édesapám pár nappal előbb egy kölcsönkért (Amerikából származó) fémpántos faládában) vonatra adta csomagomat, de engem nem vitt magával az állomásra. Egyedül kellett elindulnom a szemináriumba is. A Tiszán, egy ladikon vitt át a révész. Akkor ott sok minden megfordult a fejemben…, de édesanyámnak nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni.

– A szeminárium hagyományai, nevelési szokásai is változhattak ennyi év után. Milyen volt akkor ott az élet?

– Az elsősöknek gyakran volt un. „opus humile” (alázatossági gyakorlat), amely krumplihámozásból, meg udvartakarításból állt. Ősszel mi szüreteltünk, hordót mostunk, préseltük a szőlőt, de a hordókat már a felsőévesek töltötték meg. Havonta egyszer pedig bor is került az asztalra a vasárnapi sütemény mellé.

Este a nagy közös hálóban aludtunk. Ébresztő után rövid gimnasztika és mosakodás, fürdés csak minden második szombaton volt. A kedvesnővérek minden héten mostak ránk.

A felsőbb évesek csomagjait mi szállítottuk be a vasútállomásról. Volt a háznak egy szamara kis szekérrel, ezzel nyargaltunk végig a városon. Élveztük. A kispapok mindig jókedvűek voltak, megtelt a ház nevetéssel. A házirend szerint nem akkor tanultunk, amikor kedvünk volt, hanem amikor elő volt írva. Így jutott idő mindenre, hetente egyszer még kirándulásra is.

Egy héten háromszor is kimehettünk másfél órára a városba, ebéd után, kettesével. A felsőbb éves duktor írta elő a sétapárokat, amihez igazodnunk kellett. A levélírásnak is megvolt az ideje. A prefektus figyelmeztette az elsőéveseket, hogy írjanak levelet a szüleiknek és nyugtassák meg őket, hogy minden rendben van. Én is írtam, de tudtam, hogy ettől nem fognak megnyugodni. Az elsőévesek a levelet nyitott borítékban adták át a prefektusnak, aki még azt is ellenőrizte, megfelelő-e a levél formája, és akárkinek sem írhattunk. Voltak korlátozások.

Akkoriban még a nagy ünnepeket is a szemináriumban töltöttük, és csak a papszentelés után, a tanév végén mehettünk haza. A nyár elején a legjobb programokat a primíciák adták. Ilyenkor egy-egy újmiséshez elmentünk néhányan, és pár napig ott maradtunk vendégségben. A nyár végén már alig vártuk, hogy, visszamehessünk, mert azért nekünk ott volt a legjobb. Elmondhatom, hogy életem legszebb, összefüggő öt esztendejét a szemináriumban töltöttem el. Lassan-lassan a családom is elfogadta a választásomat, mert látták rajtam, hogy boldog kispap vagyok.

— A papszentelés évében viszont elbizonytalanodtál.

— Hát igen. A szubdiakónátus – szentelés előtti – lelkigyakorlaton nagyon szíven találtak a pusztadobosi plébános szavai. Azt mondta, hogy a pap élete hasonlít a fenyőfához, amely egyenes gerincű, égmagasságú, viharokban orgonaszavú, gyümölcstelen sorsú, de lombját sohasem hullatja. Majd hozzátette: egy ferdén rakott oszlop előbb-utóbb eldől. Ez vágott engem igazán mellbe. A lelkigyakorlat végére annyira elbizonytalanodtam, hogy bementem a rektor atyához tanácsot kérni. Döntésképtelen voltam. Féltem, hogy rossz pap leszek és el fogok kárhozni. Nem mertem vállalni a végleges elkötelezettséget. Megértéssel volt irántam és ígérte, hogy továbbítja a főpásztorhoz. Ő sem firtatta a dolgot. Mindezek ellenére nagyon szenvedtem, hogy nem állhatok ott a kispaptársaim között. Az igazi okot nem mondhattam el a szüleimnek, és a kispapok sem tudhattak róla. Néhány hónap múlva viszont behozhattam a lemaradást. Esztergomban lettem szubdiakónus, aztán már a társaimmal haladtam tovább. Így lettem tehát pap, Isten hívására válaszoltam, aki próbatétel elé állított, de cserben nem hagyott. Vallásos tanárnőm egy Szent Ágoston idézettel bocsátott el:

„Akit az Isten a kezébe vesz, ne próbáljon más utakon járni. Engedje, hogy Isten a tenyerén hordozza, és legyen benne biztos, hogy a legnagyobb nehézségen is átsegíti.”

Az első szentmisém a plébánia udvarán volt. A nyári napsütéstől felforrósodott a kehely, benne a bor. Áldozáskor, mint izzó parázs égette a nyelvemet, ajkamat, torkomat, átjárta minden porcikámat. Amikor kiürítettem a kelyhet, ezt imádkoztam:

„Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!”

— Megmaradt ez a mámor?

— Soha nem bántam meg, hogy a papi hivatást választottam.

— Az ember életének utolsó szakaszában egyre nagyobb bölcsességgel tekint vissza, értékeli az éveket. A 60 év papi szolgálat után kikkel, milyen élethelyzetekkel találkozol az emlékezés óráiban?

– A hat évtized alatt velem együtt az Egyház is alakult. Már tudjuk, hogy új utakat kell találnunk, de még mindig keressük azokat. 60 év elég nagy időszakot képes átfogni. Magam is sok mindennel próbálkoztam, ami vagy sikerült, vagy nem. A legszívesebben gondolok, az a nyári táborozásokra. Az átkos korszak vége felé, a 80-as években, nyaranta három turnusban is fogadtuk a szatmári gyermekeket kezdetben Szatmárcsekén, majd a gulácsi Tisza part vadregényes, a világ zajától elzárt csöndjében, titokban, nagy kockázatot vállalva. Senki sem tudta, hogy ott vagyunk, csak a szülők, kik gyakran ellátogattak hozzánk.

A gyerekeket négyágyas sátrakban helyeztük el, amit a szatmári papok felajánlásaiból szereztünk be. Velük együtt mi is szegények voltunk, de nem kértünk pénzt a táborozásra, egyszerű körülményeket, de sok örömteli napokat, lehetőségeket teremtettünk számukra. A szegény ember néha gazdagabb. Van benne igazság. Most a jóléti világban már nem tudnánk ezt megvalósítani.

Szent Pál apostolt Korinthusban gazdag kultúra, sport, tudomány filozófia fogadta. Büszkék is voltak rá, az apostolt is elkápráztatta. Mégis azt mondta nekik: mindezeken túl én különb utat mutatok nektek. (Ekkor írta meg „A Szeretet himnuszát” (1Kor 13). Mi is így ideologizáltuk meg a táborozásokat, mondván, az iskolában megszerzett ismereteken, tudományokon túl mi különb utat mutatunk a fiataloknak.

— Milyen különb utakra gondolsz?

— Az együvé tartozásnak, a barátságnak, a közösség élményének a megtapasztalását. Nem hozhattak magukkal semmilyen hangtechnikai eszközt, ami elvonta volna a figyelmüket és éppen olyan magányosak lettek volna, mint otthon. Szép barátságok köttettek, szerelmek születtek. Másik célunk pedig az volt, hogy tudják megosztani egymással a bennük feszülő gondolatokat: nehézségeiket, örömeiket. Azt tapasztaltuk, hogy a szülők nem beszélgetnek a gyermekeikkel, pedig a gyereknek is vannak problémáik. Hagytuk tehát, hogy a reggeli szentmise után annyit beszéljenek, amennyit csak bírnak. Igyekeztünk közöttük nyitott fülekkel járni. Nem a kíváncsiság hajtott bennünket, hanem a délutáni közös beszélgetés témáit kerestük. Ezek a hetek mindenki számára felejthetetlen élményt jelentettek.

– A 60 év papi szolgálat egy kort ölelt fel. Az átkos kor keresztényüldözése után a puha diktatúrán keresztül eljutottunk a 90-es évek szabad vallásgyakorlásáig, majd eltelt harminc év, és ismét érdekes egyházképpel találkozhatunk. Merre halad az Egyház?

– „Ecclesia semper reformanda.” Folyton változáson megy keresztül. A 60-as években még nem kíméltük magunkat, nem sajnáltuk a fáradságot. Tircsi István atyával, jánkmajtisi elődömmel kerékpárra ültünk, és a 8 fília minden katolikus családjának otthonába ellátogattunk, ahol engem bemutatott. Ma már erre nincs idő. Rohanunk, de merre?

Ma az Egyház már nem nagy csorda, konda, hanem kisded nyáj. Önálló személyként, családokként, közösségekként kapcsolódunk az Egyházhoz. Véleményem szerint a papnak ezekben a közösségekben kellene élnie. Manapság nem lehet úgy pasztorálni, mint régebben. Szép, hosszú prédikációkra nem figyelnek az emberek. Nem lehet Jézus Krisztusról, csak úgy, „általában” beszélni, a Vele való találkozáson kell munkálkodni.

Az evangélium az életről kell, hogy szóljon. Szóba kell állni az emberekkel. Személyes kapcsolatot kell kiépíteni és fenntartani velük. Nem kell félni, ha a plébánia nyitottá, közösségi térré válik. Nem szabad elszigetelődni, és csak a szentmisékre, hittanórákra és más ájtatosságra korlátozni az örömhír terjesztését. Jézus az emberek között élt, és az adott nehézségre válaszolva tanított, gyógyított, vígasztalt. Nekünk is ez a dolgunk.

Véleményem szerint az Egyház – a mai formájában – a megsemmisülés felé tart. Két dologra gondolok most: a papképzésre (nevelésre), és a hívek gondozására. Mindenki elkényelmesedett, pedig az élet számtalan lehetőséget tár elénk. Csak a hívekre kellene koncentrálnunk, de sok esetben a materiális fejlődéshez, megújuláshoz szükséges anyagi források előteremtésén túl a célunk a haszon és a kényelem. Az emberek látják ezt, és elutasítják.

Kisded nyájat kell felépítenünk. A tömeget a tömegtájékoztatási eszközök – kényelmet kínálva – viszik az individualizmus irányába mi már nem tudjuk pasztorálni. Ha nem ismerjük fel az idők jeleit, ha azt a kevés, de hűséges embert nem tudjuk közösségbe szervezni, s a tömegtájékoztatás eszközeivel sem tudunk rendelkezni, akkor eljár felettünk az idő. A mi küldetésünk ugyanaz: a megváltás szolgái lettünk. Nekünk nem a művészetről, a sportról kell himnuszokat zengedezni, hanem az Evangéliumról. Krisztus ennek a szolgálatára hívott meg bennünket. Ha az igehirdetésünk nem ebből áll, akkor minden szavunk „csak zengő érc, vagy pengő cimbalom.”

– Tanulságos következtetéssel találkoztam a napokban az interneten. A dubai Rashid al Maktoum sejk az országa jövőjére irányuló újságírói kérdésre ezt válaszolta: „Nagyapám tevével járt, apám tevével járt, én Mercedes-szel járok, a fiam Land Rover-t hajt, az unokám is Land Rover-ben fog ülni, de a dédunokámnak újra meg kell járatnia a tevét.

„Miért?” — kérdezte a riporter. „A nehéz idők erős embereket nevelnek, az erős férfiak könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek és a nehéz idők újra erős embereket nevelnek” – hangzott a válsz.

— Sub pondere crescit palma – Teher alatt nő a pálma. Amikor a kommunizmusban

súlyos teher alatt éltünk, akkor jobban tudtuk az Egyházat szolgálni. A gazdagság nemcsak a hívekre, hanem papokra is hatással van. Elkényelmesedtünk. A harmadik világ országaiban, Afrikában és a Közel-Keleten, ahol keresztényüldözés van, a keresztények vére termi a hitet.

Mielőtt felszentelik a papokat, legalább egy évet misszióban kellene eltölteniük. Első főnököm Brazíliába szeretett volna menni misszióba. Püspöke azt mondta: nálunk is van Brazília. Akiket a pénz motivál, más foglalkozást választanának maguknak, mert világ jobb körülményeket kínál. Azok, akiket a krisztusi hit kötelez, és igazi elhivatottságuk van, „Brazíliában” is megmaradnának a hivatásukban.

Boldog Scheffler János püspök vértanú, 1942-52-ig vezette a Szatmári Egyházmegyét, három sarkalatos pontot hagyott örökül a papjainak: legyenek hűségesek a kevésben is; ne legyenek gazdagabbak, mint a hívek, akik körében élnek, mert akkor hiteltelen lesz az igehirdetésük; legyenek egymásnak testvérei, barátai, mutassák meg a világnak, hogy ők tudják egymást szeretni.

– Nyugdíjas éveidet Nyíregyházán a főplébánia régi épületében töltöd.

– Nem unatkozom, minden nap írok valamit és szentmisét mutatok be a házi oltáron. Egészségi állapotom már nem engedi, hogy bárhová is menjek. Van tennivaló itthon is, magamnak főzök, a karitász munkatársai segítenek a bevásárlásban, elkísérnek a kórházba kezelésekre és vizsgálatokra. Nagyon köszönöm a segítségüket.

– Korábban megismerhettük a hobbidat is, szenvedélyes falióra-gyűjtő voltál. Különleges óráid az idő múlását is jelezték, mára már csak egy maradt, a szenvedély is alábbhagyott.

– Az ember apránként hal meg. Három infarktusom volt, most is küzdök egy betegséggel, de a halál első szele akkor csapott meg, amikor nyugdíjaztak. Nehezen viseltem el. Ibrányban szolgáltam és onnan elköltözve meg kellett szabadulnom az óráktól, a bútorgyűjteményektől. Később még volt lehetőségem, a nyíregyházi társszékesegyházban szolgálni néhány évig. Amikor ez is megszűnt, akkor szembesültem ismét az elmúlással. Ebbe lelkileg belebetegedtem, és azóta az erőnlétem láthatóan fogy. Két szemműtét következett, rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak a hangszálamon, a több mint harminc sugárkezelés megviselt.

Ez az utolsó stádium az életemben, de már megbékéltem mindennel. Alapjában nem félek, a harmadik találkozás már az igazi lesz, mert az ember apránként hal meg.

– Hogyan gondolsz a nagy találkozásra?

Papi jelmondatom még az aranymisén is megmaradt „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem.” Most a taizéi változaton elmélkedek: „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.” Úgy gondolok Istenre, mint Atyámra, aki hozzám mindig nagyon irgalmas volt. Volt is mit megbocsájtania. Nem úgy szeret, ahogyan én szeretem Őt, hanem túláradó kegyelemmel. Nem érdemem szerint, hanem azon felül. Ott lesz, Aki meghalt értem, hogy életem legyen, az Édesanyja, aki az én Anyám is, és mindazok, akik szerettek. A szentek sokaságát már nem is említem. Éppen ezért nem félek ettől a nagy találkozástól.

Az otthonomban bemutatott szentmiséken már most is kettesben lehetek az Úrral. Ezt az élet különleges ajándékának tekintem. Csak Ő és én. Van, hogy elidőzöm az Eucharisztia jelenlétében. Már mindent átbeszéltünk, csak ennyit mondok: Én Uram, én Istenem…

Varga János 1937. március 22-én született Tiszakerecsenyen.1961. június 18-án szentelték pappá Egerben.

Szolgálati helyei: kisegítő lelkész – Szerencs 1961; káplán – Jánkmajtis 1961-65, Aporliget 1965-72, Tiszaszalka 1972-79, plébános – Nagyecsed 1979-95, Ibrány 1995-2013, nyugállományban van 2013-

Esperes (szatmári kerület) 1989-1995; címzetes kanonok 1997; esperes (nyíregyházi kerület) 2001-08; szabolcsi főesperes 2008-2013 címzetes apát 2011.

Megjelent kötetei: Életem (2016), Helytörténet – Tiszakereseny, Nagyecsed, Ibrány (2016), Ízelítő (2016), Ízelítő II. (2017), Ízelítő III. (2019), Apostoli tanítás (2019), Mezgerélés (2021).

Szerkesztés alatt: A túláradó kegyelem, Okulásunkra írták meg

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye