Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök másfél évvel ezelőtt alapította az egyházmegye kórházlelkészi szolgálatát. Ennek köszönhetően az egyházmegye területén működő mintegy kilenc kórház betegei találkozhatnak és beszélgethetnek a szolgálat munkatársaival.

Sokunkban felmerül a kérdés, pontosan mit jelent a szolgálat munkatársainak a feladata, létrejönnek-e a nyitott, őszinte beszélgetések. A kórházi ágyon fekve a beteg ember kiszolgáltatottnak érzi magát. Inkább szeret egyedül, csöndben lenni, mint beszélgetést folytatni egy számára ismeretlen emberrel?

Geréné Sárga Monika, a Debreceni Klinikán végzi beteglátogatói szolgálatát. Beszélgetésünk során nehéz kérdések is felszínre kerülnek, és egyértelműen megfogalmazódik: szolgálatuk hiánypótló.

– Ez a szolgálat újszerű. Egyházmegyei tapasztalat hiányában bátorságra vall feladni egy több évtizedes stabil állást. Miért dönt mégis valaki e nehéz feladat mellett? Több mint egy év után már feltehetjük azt a kérdést is, hogy megérte-e?

– Mindig is nagyon érdekelt a lélek. Az emberi test mulandó, de a lélek örökké él. Több mint 30 éven keresztül gyógyszertárban dolgoztam, ahol szintén találkozhattam az emberrel, és mindig a segítő szándék élt bennem. Két évvel ezelőtt egy lelkigyakorlatos hétvégén (Cursillo) vettem részt, és ott kaptam azt az indíttatást, hogy nekem pályát kell módosítanom. Éppen akkor jött a lehetőség a kórházlelkészi szolgálatra. Hosszas dilemma előzte meg döntésemet a váltásra, amit jóindulatúan mindenki ellenzett az ezzel a munkával együtt járó lelki megterhelés miatt, a családom viszont mellettem állt és támogatott.

– Ez tehát nem egy tudatos útkeresés volt, hanem egy felülről jövő hívás.

– 5-6 fős kis munkaközösségben dolgoztam, szerető családként végeztük a feladatunkat, mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok. Tehát nem menekültem az előző munkahelyemről. Egy nagyon erős elhívást éreztem, ezt nem tudom megmagyarázni, konkrét történésekkel igazolni. Egyszerűen csak tudtam, hogy a betegeket kell szolgálnom. Tulajdonképpen a legelső munkanapomon szembesültem a merész döntésemmel, amikor ott álltam egyedül a kórház folyosóján az első beszélgetésre várva.

– Vannak, akik folyton keresik hivatásukat, nem érzik magukat a helyükön. A Szűzanya szíve nyitott volt Isten üzeneteire, akaratára, tervére. Ha mi is jobban beengedjük Őt az életünkbe, a csoda bennünk is megtörténik.

– Istennek mindenkivel terve van, nyitottá kell válnunk az üzeneteire és rá kell hagyatkoznunk. Sokszor meghökkentően mást vár tőlünk, mint amit mi gondolunk. Ha késztetést érzünk a változtatásra – értem ezen a munkahelyváltást is, akkor nem kell mást tennünk, csak belesimulni a terveibe. Ilyenkor a racionális gondolkodást félre kell tenni. Az életemben ez egy hangsúlyos változást jelentett.

Amikor tehetetlenek vagyunk, és vigasz vagy megkönnyebbülés nélkül élünk, Isten ilyenkor hajlandó leginkább segíteni és vigaszt nyújtani.   (E.M. Bounds)

– Míg a gyógyszertárban eszközökön keresztül fizikai betegség gyógyításában vettél részt, a kórházi beszélgetés a háttérben húzódó lelki okokat keresi. Pontosan mit jelent a beteglátogatás?

A beteglátogatás legfontosabb célja egy kötetlen beszélgetés, szabad légkörben, azért, hogy meghallgassam a másik embert, megértsem őt, és érdekeljen az, amit rám bíz. A beteglátogatás, lelkigondozás éppen azért történik, hogy a beszélgetőtársunk átélhesse a beszélgetés utáni felszabadító élményt. Ha beteg a lélek, beteg a test is. A fizikai erőnléten nem tudunk változtatni a betegágyon, de a lelki erőnléten, ami a test egész állapotára kihatással van, azon van módunk javítani. Arra törekszünk, hogy rendszeres bátorító jelenlétünkkel segítsük a beteget. Nagyon sokszor találkozunk olyan hálás visszajelzésekkel, ami igazolja munkánkat; „de jó, hogy elmondhattam valakinek,” vagy találkoztam egy hölggyel, aki mondta:„már két hete itt fekszem kedves betegek között, de ezt nem volt bátorságom velük megosztani.” Megfogalmazódott: azért van nagy szükség ránk, mert a mai rohanó világban nincs elég ideje, türelme az embereknek a minőségi beszélgetésekre, olyanra, ahol a figyelem a másik irányába fordul. Ezt sokszor jelzik is a bent fekvők, és hálásan megköszönik.

– Tulajdonképpen ez is egy hivatás, amelynek megvannak a maga szabályai, keretei. A pszichológus is a beszélgetés módszerével segíti a betegeket. Mik azok a kompetencia határok, amelyeket tiszteletben kell tartani a beteglátogatónak?

– Részünkről tudatos hozzáállás az, hogy teljes figyelmünkkel tiszteljük meg a másik embert. Szándékom, hogy megértsem az élethelyzetét. Azzal, hogy feltárja előttem és rendszerezi a gondolatait, a múltját, gyakran Önmaga adja meg válaszait az élete nagy kérdéseire. Hogyan szeretne az életén változtatni, merre szeretne tovább haladni? Keresi a távlatokban a kapaszkodót és a reményt. Számomra egy csoda a lélek megnyílása, amikor a szemem előtt bontakozik ki a megoldás. Beszélgetéseink soha nem egyformák, mindenkivel más és más. Nem tudok előre felkészülni rá, és nem terelgethetem saját ízlésemnek megfelelően, csak amit a beszélgetőtársam felvetett.

Nehézséget jelent, ha ott van előtte a megoldás, és én nem szólhatok neki, nem nyithatom fel a szemét, nem ez a feladatom. Megoldásként tanácsolhatom neki, hogy kérje a Jóisten segítségét.

Abban az esetben, ha úgy tapasztalom, hogy komolyabb problémával állok szemben, akkor azt jeleznem kell a főnővérnek, pszichológusnak, igény szerint a szentséget kiszolgáltató atyának.

– Hogyan lehet megszólítani a betegeket? Sok esetben ez a hozzátartozónak is nehézséget jelent, akik tapintatból tabuként kerülik a betegséget. Mitől félnek a hozzátartozók?

– Sokszor tapasztaltam, hogy a párnái közé mélyedő beteg, ha megszólítom, örömmel fogadja a közeledésemet. Nyitottsággal akkor találkozom, ha a beteg érzi, hogy feltétel nélkül elfogadom a személyét. Hitelességünk nemcsak a személyiségünkből fakad, hanem abból is, hogy hitünket hogyan tudjuk külső viselkedésünkben láttatni. Ennek velejárója, hogy olyan tabu témák is felszínre kerülnek, melyeket a családdal nem szívesen osztanak meg a betegek.

– Tulajdonképpen az egyházmegyei szolgálat munkatársaként vagy jelen, amikor a beteggel találkozol. Fontos, hogy a beszélgetés a hit irányába terelődjön?

Amikor odalépek a beteghez, nem ismerem felekezeti hovatartozását, ezért kialakult egy olyan munkamódszerem, miszerint mindenkihez úgy közelítek, hogy tiszteletben tartsam ezzel a vallási meggyőződését. Természetesen nagyon lényeges, hogy hitünket felvállalva vegyünk részt egy-egy beszélgetésben. Elsődleges célom viszont az, hogy felhívjam a figyelmet a Jóistentől kapott erőforrásra. Forduljon Isten felé, mert abban a helyzetben ez az, amit önmagáért megtehet.

Erre nincs külön módszer, az embernek tudnia kell – és ebben a tapasztalat segít –, hogy mikor ad teret a hitbeli kérdéseknek.

A beszélgetés ezen irányát én szeretem terelgetni, de nem térítünk. Természetesen nagyon diszkréten, tapintatosan kezdem a beszélgetést. Nem az az első, hogy bejelentem, honnan jöttem, mert ellenállásba ütközhetnék. Az is előfordulhat, hogy a 4-5 fős kórteremben erősítik egymást, esetleg a betegtársak megfogalmazzák kritikájukat az egyházakkal szemben, és ennek ott nincs helye. Viszont, ha érzem a beteg irányából a hajlandóságot, akkor természetesen elmondom, hogy a katolikus egyházat képviselem.

Az a fontos, hogy a beteg tudjon építkezni, meríteni a beszélgetésből, amely elősegíti a gyógyulását is. Éppen ezért mindenképpen az embert keresem. Nagy százalékban nem hívőkkel találkozom, ennek ellenére a beszélgetés gyakran Isten felé terelődik.

– A laikus ember is megtapasztalja, hogy egy-egy mély beszélgetés a házastársával, családtaggal, baráttal kimerítő is lehet. Hogyan lehet ezt munkaköri feladatként végezni, akár napi több beszélgetést folytatva?

– Naponta sok beteggel találkozom, napi 6-8 mély, hosszabb beszélgetés során. Kimondva is sok, de ebben az évben közel ezer beteggel beszélgettem. A kolleganőim is hasonló tapasztalattal rendelkeznek. Minden beszélgetést diszkréten kezelünk, hiszen minket is érint a titoktartási kötelezettség. Többféle, súlyosabbnál súlyosabb esetekkel, történetekkel találkozom, van, hogy a betegséget érintő etikai kérdésekről kérik ki a véleményem. Volt, hogy kendőzetlen őszinteséggel mondják el a gondjaikat, úgy mintha gyónnának. Igen, ez terhet jelent, de nem vihetjük haza.

– Ott tudod hagyni a kórházban ezeket a terheket?

– Nehezen, még nincs benne kellő gyakorlatom. Van egy kolléganőm, akivel naponta beszélünk telefonon, és ez segít. Tehát nekünk is szükségünk van a beszélgetésekre, de ezt csak egymás között tehetjük meg.

– Mi az, ami még segít a feldolgozásban?

– A munkatársaimmal havonta egyszer találkozunk, és Berényiné dr. Felszeghy Márta koordinátorunkkal esetmegbeszéléseket tartunk, rá bármikor számíthatunk. Bár én úgy érzem, hogy több ilyen alkalomra lenne szükségünk. Jakus Ottó atya, lelkivezetőnk elmélkedéseket tart.

A közelmúltban önismereti tréningen vettünk részt. Nagyon fontos, hogy ismerjük a bennünk zajló lelki folyamatokat, mert ha érintve érezzük magunkat egy beszélgetés során, akkor bevonódhatunk, és nem tudunk kellő módón segíteni, ami nem célunk. Ezért fontos, hogy elinduljunk az önismeret útján. A tréning megtanított lecsendesedni – ez a munka hozadéka is, – nem mondhatjuk el a személyes meglátásunkat, véleményünket, ami sokszor nagyon nehéz. Fontos észben tartanunk ilyenkor, hogy a beszélgetés nem rólam szól, hanem a betegről.

– Vannak visszatérő beszélgetések?

– Igen, van, akit módomban áll elkísérni akár a haláláig is. Kétféle halálgondolat foglalkoztatja az embereket, a saját, illetve a szeretteik elmenetele.

A szeretteik elvesztését nehezen tudják feldolgozni, sokszor ezt a terhet is betegségben hordozzák tovább.

A társadalomban keveset beszélnek az elmúlásról, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Egyértelmű tapasztalat, hogy a hívők jobban el tudják fogadni az elmenetelt. Azok viszont, akik nem hisznek az örökéletben, kifejezetten szoronganak.

A betegek maximálisan kiszolgáltatott élethelyzetben vannak. Ennek okán – bár az ellenkezőjét gondoljuk –, de nyitottabbakká válnak. A kórházi ágyon fekve, megélve elesettségüket, törékenységüket, nem tudnak mást tenni, csak gondolkodni, általában a múltbeli életükön. Különösen az idős emberekre jellemző ez. A család szerepére is felhívnám a figyelmet. Idős hozzátartozóinkkal nemcsak a mentális egészségük miatt kell beszélgetni, hanem hogy átadhassák azt a mérhetetlen tudást, élettapasztalatot, amellyel rendelkeznek. Szinte létfontosságú azokat beépíteni az életünkbe és továbbadni gyermekeinknek. Az idősek mindig nyitottak arra, hogy ezt átadják, csak sokszor nincs kinek.

Bennem sötét van, nálad azonban világosság,

egyedül vagyok, ám te nem hagysz el,

kishitű vagyok, nálad a segítség,

nyugtalan vagyok, nálad a békesség,

bennem keserűség, nálad türelem,

nem értem útjaid, de te tudod,milyen úton kell mennem.

(Dietrich Bonhoeffer)

– Az örökéletbe vetett remény megnyugtathatja őket, lehet erről beszélni?

–Igen, erre is megérik a helyzet, attól függően, hogy milyen elfogadásban van a beteg. Nagyon mély emberi kapcsolatba kell kerülnünk, hogy a halálról alkotott és a benne megfogalmazódó gondolatokat megossza velem. Vannak olyanok, akik már vágynak, mert megélték az emberi lét végső határát, vagy, mert nagy terhet jelent számukra a fájdalom, vagy a magány. Megtisztelő, ha ezeket az órákat nekünk ajándékozzák. Felemelő volt látogatni a 92 éves görögkatolikus atyát is, akivel értékes órákat tölthettem el. Megismerhettem mély belső gondolatait, és hosszú életében átélt, méltóan viselt családi tragédiák hátterét. Nagyon sok emberi sors ismerője, én is kaptam tőle szép útravaló gondolatokat arra, hogy miként segíthetek embertársaimnak és magamnak.

– A 89 éves Pásztor Károly vasmisés plébános, akiben szintén van már egy vágyakozás – jó értelemben véve, mert már nagyon sok barátja, családtagjai odaát vannak –, így fogalmazott: Ő az Istennel és a szeretteivel való találkozásba vetett reményben gondol az elmenetelre.

– Nagyon áldott az az állapot, amikor a beteg és a családja elfogadva, békésen belenyugodva, együtt várják az elmenetelt, és el tudnak búcsúzni egymástól. A búcsú nagyon fontos. Gondoljunk csak bele, a távoli utazás előtti elbúcsúzást is elengedhetetlennek tartjuk. Ilyen a végső búcsú megtétele is, ha van rá lehetőségünk. Sokszor a hozzátartozó fájdalmában nem képes ezt megtenni.

Hogyan fogadtak benneteket a kórházi dolgozók?

– Az elmúlt egy évben megtapasztaltam, hogy melyik osztályon fogadnak szívesen, hol terelgetik az utamat, hiszen nehéz egy teljesen ismeretlen közegben elindulni, kiváltképp ezen a területen – a lelki talajon –, ahol kezdetben nem is tudták, mit keresek ott, mit szeretnék. Ennek áldásos hatását lassan megismerik az osztályon dolgozók is, és jelzik, hogy kit látogassak.

Jelenleg öt olyan klinikát látogatok, ahol már várnak rám. Vannak területek, ahová most a koronavírus miatt nem jutok be, cserébe több idő jut más osztályokra.

– Az új, ismeretlen feladatra nem lehet jól felkészülni, számtalan különleges, kegyelmi vagy nem várt helyzettel találja szembe magát az ember. A mentális képesség elengedhetetlen. Milyen attitűdökkel kell még rendelkeznie a beteglátogatónak?

– Bár érezni kell a beteg minden rezdülését, rá kell hangolódni, megérezni, alkalmas-e neki a találkozás, de elsősorban szeretni kell az embereket. Nem minősíteni, az Isten sem válogatja meg, kit szeret. Kell empátia, a segítségnyújtás képessége, önzetlenség.

– Kivel találkozol a kórházi ágyon?

– Lecsendesedett, önmagát adó, visszafogott, életét átértékelő, a jövő bizonytalanságától szorongó emberrel találkozom. Az időseket nemcsak a múltjuk foglalkoztatja, hanem a jövőbeni sorsuk is. Hiába áll a beteg mögött szerető család, akkor sem tudják vállalni gondozásukat. Nem egy olyan esettel találkoztam, amikor a kórházi ágyból már nem mehet haza a beteg. Ezzel a ténnyel sokan nem tudnak megbirkózni. Akkor nyugszanak meg, ha a család talál egy számára megfelelő szociális intézményt. Óriási igény van az idősek otthonára, és sajnos nagyon kevés a lehetőség. Megváltozott világunkban ma azok az idős emberek, akik már nem tudnak önmagukról gondoskodni, szociális otthonokban töltik életük utolsó szakaszát.

Az idős szülők nem hibáztatják ezért a gyermekeiket. Mivel nem szeretnének a terhükre lenni, ezért elfogadják, hogy nincs más lehetőségük. Sok gyermek emiatt lelkiismeret furdalással küzd. Mindenki otthon szeretne meghalni. Ezért addig halogatja saját sorsáról való rendelkezést, ameddig már nincs módja döntéseket hozni. Az idős életkort megélt embereknek számítaniuk kell arra az állapotra, amire csak kevesen készülnek fel. A döntést nekik célszerű meghozni a saját életükkel kapcsolatosan.

– Biztosan vannak számodra is feltöltő beszélgetések.

– Figyelmes hallgatóként megtörténhet, hogy számomra is új látóhatár nyílik meg. A hitben élő ember a beteglátogató számára is építő. Volt, hogy a beszélgetésben erősödtem, bár nem ez volt a célom. Emlékszem egy nénire, aki annyi megpróbáltatáson volt túl, számos baja ellenére olyan mély lelkiséggel rendelkezett, hogy beszélgetésünk arról az istenhitről szólt, ami ebben a helyzetben is méltóságot adott neki.

A szívműtött betegekkel a legnehezebb kapcsolatot teremteni. Amikor ezt említettem a főnővérnek, már tudta, mi ennek az oka. Megengedte, hogy betekintsek egy szívműtét folyamatába.

Akkor értettem meg, a felépülést nagy fájdalmak, fizikai szenvedések kísérik, a beteg csak azzal foglalkozik, hogy testileg rehabilitálódjon. A lelki dolgok ott egyáltalán nem fontosak.

Viszont a műtétre várók között nagyon sok mély beszélgetés születik. Sőt, ide kapcsolódik az egyik legszebb élményem is. Egyszer egy katolikus beteghez irányítottak, őt hónapokig kísérhettem. Nem volt komplikációmentes az állapota, amely tavaly karácsonykor rosszabbodott, és napokig kómában feküdt. Ekkor történt, hogy az atya feladta neki a betegek szentségét. A beteg másnap megerősödve, az intenzív osztály ágyából felkelhetett. A beteg állapotában történt változást nemcsak én, de a dolgozók is a szentség erejének tulajdonították.

– A betegek egy idegen embernek, beteglátogatónak szívesebben megnyílnak, őszintén elmondják aggodalmaikat, míg a hozzátartozó és beteg közé a betegség egy falat húz. Milyen tanáccsal tudnál szolgálni, mi az, ami ledöntheti e falat? Miről lenne fontos beszélni, mire vágyik a beteg?

A beteg őszinteségre vágyik. Arra, hogy őszintén tudjon érzéseiről beszélni a hozzátartozóival, és a hozzátartozó se titkolja az érzéseit a beteg előtt. Nem szerencsés a felületes hozzáállás. A kultúránkban tabu a betegséggel és halállal foglalkozni. Láttam olyan férfit, aki állt az édesanyja ágya mellett, külsőségekben mindent megadva neki. De a szívét nem tudta megnyitni, nem tudott simogatni, nem tudott ölelni, nem tudta őszinte szeretetét, fájdalmát kifejezni, szavakba önteni. Meg kellene tanulni lebontani ezeket a falakat.

„Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek, megsegítelek, és felkarol győzedelmes jobbom.” (Izajás 41,10)

 Az interjú nyomtatásban megjelent  az Öröm-hír, 2020 decemberi számában.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye