Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„Megalkudtam a világgal, a Jóistennel, Ő adta az életet, és Ő is fogja elvenni. Rábízom magam, hiszen meghalni meg kell mindenkinek.” – Dr. Tihanyi Edit negyvenkét évig volt gyermek fogorvos. Több generáció ismerheti, hiszen dolgozott a Klinikai gyermekfogászaton, a Bethlen utcai rendelőben, a Máv-rendelőben, és a régi Béke útján (Szent Anna utca), sőt még magánrendelője is volt. Ma 84 éves, és aktív hitéletet él. Edittel a klinikán találkoztam, súlyos betegségéből gyógyult az I-es Belgyógyászati osztályon.

Nagyon sok édesanya hálás lehet, hiszen számtalan gyermek számára barátságosabbá tette a kellemetlen fogászati beavatkozásokat. Mikor döntötte el, hogy fogorvos szeretne lenni?

Emlékeim szerint középiskolában már tudtam, hogy fogorvos leszek. Ugyan én Békéscsabán születtem, de a Svetits Katolikus Gimnáziumba írattak szüleim. Vidám fiatal lányok között töltöttem diákéveimet, azonban nem nagyon tudtam megbarátkozni a szigorú légkörrel. Erőskezű, tekintélyt parancsoló nevelésben részesítettek bennünket az apácák. Abban az időben ugyanis úgy fegyelmeztek minket, hogy Isten mindenért büntet. Így tehát az istenkapcsolatot nem nagyon tapasztaltam meg. A rideg hangulatot az igazgató törte meg, például azt is megengedte, hogy titokban az olimpiai közvetítést a szobájából kövessük.

Ezek szerint a gimnáziumi évek élményei meghatározták az Istennel való kapcsolatát?

Elvégeztem az iskolát, persze elsőre nem vettek fel egyetemre. Ez 1954-ben történt. Elmentem dolgozni a fogászati klinikára, ahol asszisztensnő voltam. Majd megtalált a szerelem, és férjhez mentem. De a Jóisten sugallatára újra jelentkeztem az egyetemre; így sikerült másodjára a felvételi. Igen, már tudom, hogy akkor is mellettem volt, ha azt nem is így éreztem. Ma már tudom, nem büntet; sokkal inkább szeret, okít, és próbál „javítani”, jóra sarkall. Debrecenben akkor még nem volt fogorvosképzés, ezért Pesten tanultam, ahol kollégiumban laktam, a férjem viszont Debrecenben maradt, megpróbáltatásokkal teli időszak volt ez mindkettőnk számára. Amikor végeztem, visszavártak a fogászati klinikára. Évek teltek el, megépült az otthonunk, benne a szép magánrendelő. Párhuzamosan negyvenkét évig dolgoztam az iskolafogászaton is. Fiatal házasok voltunk, amikor hosszú próbálkozás után megszületett a kislányunk, sajnos nagyon súlyos Down-szindrómával. A Jóisten nem büntet ugyan, de ez nagyon rosszul esett. Sírtam, mert kórházban volt egy darabig, majd egy pár évig egy kedves asszony segített a nevelésében.

Nehéz azokat az érzéseket beazonosítani, hogy mit érez egy szülő, akinek fogyatékos gyermeke születik. Valószínű, az életük feje tetejére állt. Mit tettek ebben a nehéz helyzetükben?

Látom azokat a szülőket, akik a gyermekeikkel járnak bevásárolni, sétálni, de akár templomba is együtt mennek. Sajnos a mi kislányunkkal ez nem volt lehetséges, hiszen súlyos állapotban született, ápolásra szorult.

Később elvitték egy intézetbe. Ekkor még a gyógypedagógia gyerekcipőben járt, úgy gondolták, hogy oktathatatlan, a súlyosabbak közé tartozik az állapota. A születésekor csupán 3-5 évet adtak neki, de nagyon fontosnak tartottam, hogy meg legyen keresztelve. Majd ötéves korában már 10 évet jósoltak az orvos barátaink, és így tovább. Az orvostudomány szerint nem kellene már élnie. Isteni csodaként élem meg, hogy a mai napig is egy bentlakásos intézetben él, ma már 54 éves. Az ápolók lelkiismeretes gondoskodásáért hálás vagyok, hiszen önállóan semmit nem tud; se beszélni, se tisztálkodni, se öltözni. A kislányom nem érti a világot – gondoltam akkor –, így nem tudtam az életembe beilleszteni. Látogattuk a férjemmel időről időre, de sajnos nemigen ismert meg minket. Ott nevelgették, én látogattam, dolgoztam délelőttől késő estig. Minden alkalommal viszek neki gesztenyepürét, annak sikoltozva örvend.

Ezután kapott, Edit, még egy keresztet, amelyet a mai napig is cipelnie kell: férje elvesztését. Mi történt akkor, és mi segített a lelki gyógyulásban?

Fájdalommal emlékszem vissza; nyaralni mentünk, egy jelzőlámpa piros fénye megállított minket. Amikor az zöldre váltott, a férjem nem indult el. Noszogattam, hogy „Mehetünk!”. Oldalra fordultam, és akkor láttam, hogy a feje lebukott, arca elszürkült. Hat percnél tovább tartott az oxigénhiányos állapota, így pár napon belül meghalt. Biztos minden ember úgy érzi, ha ilyen nagy baj éri: ez nem vele történik meg. Ez nem lehet igaz! Teljesen összetörtem. A barátaim mellém álltak, felkaroltak, segítettek, az ő támogatásukra számíthattam, ők pártfogoltak ebben a helyzetben. Figyeltek rám, szolidan az Isten irányába terelgettek. Küldtek nekem imákat, szentképeket, vittek templomba, én ezt elfogadtam, mert addig Isten nélkül éltem. Ma már látom, ez hiba volt. Lassan kúszott vissza a Jóisten az életembe. Elmentem gyónni, és egyre jobban megerősödött a lelkem. A férjem halála nagyon helyrepofozott. Most már látom, hogy sok mindent nem úgy kellett volna tennem az életemben.

Hogyan éli ma a mindennapjait?

Ma már minden napomat szentmisével indítom. Ez számomra elmaradhatatlan. Most már úgy érzem, hogy a Jóisten mindenben segít, erőt ad! Amikor a mentő behozott a kórházba, úgy éreztem, hogy meg fogok halni, én innen élve nem megyek ki. De addig gyógyítottak, hogy életben vagyok. A betegágyamhoz az atya elhozta az Oltáriszentséget is. Megalkudtam a világgal, a Jóistennel, Ő adta az életet, és Ő is fogja elvenni. Rábízom magam, hiszen meghalni meg kell mindenkinek. Nagyon sokat imádkozom az Irgalmasság rózsafüzért, kedves nekem Faustina nővér élettörténete. Aki hozzám közel áll, a lányom, Editke, aki bűntelenül éli az életét, és a Jóisten! Tapinthatóan segít kisebb-nagyobb dolgokban is. Imádkozom, és ha tehetem, otthon sokat énekelek.

Ha most kérhetne valamit az Istentől, amit biztosan teljesítene, mi lenne az?

Azt, amit mindig is. Ha valamennyire meggyógyulna a lányom. Azt nagyon szeretném!

Geréné Sárga Monika

sajtóapostol, beteglátogató

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye