Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„Ha sietsz, menj egyedül, de ha messzire akarsz eljutni, menj társsal.” (Afrikai mondás)

Van egy közösség, melynek tagjai nem egyedül járják az életük útját, gyermekkoruktól kezdve, több, mint 40 éven át – megszakítással – egymást bevárva, bátorítva, örömeiket együtt ünnepelve, a legfáradtabb énjüket is megmutatva már eddig is messzire jutottak.

A debreceni Szent Anna egyházközséghez tartozó, hangszeres - énekes könnyűzenével szolgáló DALÁRDA – a Szent Anna székesegyház családos kórusa tagjai hétről-hétre összejönnek, és közösségi alkalmaikon hangszeres énekpróbát tartanak, készülve az előttük álló liturgikus eseményekre, szentmisére, a közösség tagjait, vagy hozzátartozóikat érintő esküvőre, keresztelőre vagy temetésre.

A közelmúltban egy debreceni orgona felújítása kapcsán a Géczy István debreceni kántorral készült interjúban felmerült a szakmában is sokat vitatott és gyakran feszültséget okozó kérdés: van-e helye a komolyzene mellett a könnyűzenének a liturgikus szolgálatban. A könnyűzene egyházzenei el nem fogadottsága abból fakad, hogy a művészi szinten való előadás gyakran megkérdőjelezhető. A mai napig vannak “konzervatívabb” templomok, ahol nem szolgálhatnak liturgián. Géczy István kántor osztja azon véleményt, hogy a minőségi könnyűzene méltó e szolgálatra.

Mit mond a másik oldal? A Dalárda néhány tagja – Kovács Péter „Hosszúkás” (ezt a „művésznevet” még a hajadni káplán atyától, Iványi Lászlótól kapta) és felesége, Kovácsné Szabó Judit, Schaff Kálmán és felesége, Schaff Kálmánné Panni, aki egyben a Dalárda vezetője, Foltin Ernő, Baksáné Dr. Sára Katalin és Vasváry Zsolt a közösségük nevében mondták el véleményüket, gondolataikat.

Kovács Péterék otthonában hangulatos, zenés, vidám beszélgetésbe elegyedtünk, jelét sem érezve az előbb említett témát érintő feszültségnek. A beszélgetés során az is kiderült, hogy a több profi zenészből is álló közösség szolgálatának minőségét a szakmai felkészültségüket messze felülmúló közösségi összetartozás hitelessége adja.

– „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” (Müller Péter)

Mitől igazi a Dalárda közössége?

Kovács Péter: – A hosszú évek alatt szoros barátság alakult ki közöttünk, és hétről hétre közös küldetésünket éljük meg. A közösség ereje a múltban gyökerezik. Mindig is a Szent Anna egyházközséghez tartoztunk. A 70-es évek vége felé kisiskolásként az ötös terembe jártunk a gyerekmisékre, amely tulajdonképpen a hittanóra volt, mert abban a rendszerben tiltott volt a hitoktatás, ezért Sóki Károly atya így oldotta meg ezt a nehéz helyzetet. Ott már zenéltünk.

Schaff Kálmánné Panni: – Az első gitáromat 1976-ban kaptam. Gyermekként csodálkozva hallgattam azokat a szentmiséket a Svetitsben, amelyeken Erzsébet és Eszter nővér zenekara szolgált. Olasz dalokat hoztak, mindez még a Sillye Jenő korszak előtt történt. Ezen élményekben már gyermekfejjel részesültünk, és szinte belenőttünk ebbe. Azt gondolom, mindannyiunk későbbi, vagyis jelen életét meghatározta és visz a jövő felé is.

Emlékszem, amikor már létrejött a zenekarunk, Fodor András atya, a Svetits Gimnázium akkori hittanára hangfelvételt készített dalainkról. András atya szárnyai alá vett bennünket, lelki kísérőnkként Jézus életéről szóló filmet is vetített nekünk, amely abban az időben még kuriózumnak számított.

Különleges hangulatúak voltak az András atya által szervezett nagy múltú Debreceni Ifjúsági Találkozók is, amelyre akkor, a 80-as években mintegy 600 fiatal jött el. Tele volt a templom, hajnal két óráig zenéltünk. Sajnos a gyermekeinket – az egyházi iskola közösségén túl – már nehéz a plébániai közösségbe integrálni. Kimarad az életükből az, ami nekünk a baráti társaságot is jelenti.

Péter: – Iványi László káplán atya idejétől számítjuk igazán a működésünket, 1980-tól 1992-ig. Azokban az években voltunk fiatalok, egyetemisták, több házasság köttetett ebben a közösségben, és később gyermekek is születtek. Az egyetemi évek után mindenki élte az életét, és ekkor 13 év szünet következett.

– Hogyan éledt újra a közösség?

 Kati: – 2005-ben történt. Autóban utaztam, akkor még a kazettás magnó szolgáltatta a kedvenc dalainkat, és az András atya által rögzített zenénket hallgattam. Hirtelen nagyon hiányoztak a többiek, a közösségi találkozók, minden, ami ahhoz az időhöz kötött bennünket. A többiekkel azonnal elkezdtük szervezni a találkozót. Csak egy alkalmas összejövetelre gondoltunk, nem számítva arra, hogy együtt maradunk. Közel ötvenen jöttünk össze, volt, aki külföldről tért haza erre a találkozóra. A felkészülő próbák hónapokig tartottak és ez alatt az idő alatt érlelődött meg bennünk az elhatározás: jó nekünk így együtt, ezt nem szabad abbahagyni!

Mindez 15 éve történt, azóta is hétről-hétre péntekenként együtt töltjük az estéket, és próbálunk.

–Szoros barátságokra jellemző a zárt közösségi forma, ahová nem szívesen fogadnak újabb embereket.

Péter: – Mintegy 25 fő folyamatosan jelen van a pénteki estéken. Természetesen mindig hiányzik valaki. Soha nem toborzunk embereket, de időről-időre vannak, akik szeretnének hozzánk tartozni. Mindenkit befogadunk, nincsenek feltételeink, meghallgatás. Aki hozzánk jön, az közénk szeretne tartozni, és ezt nem akadályozzuk meg, még akkor sem, ha nem teljesen tiszta az énekhangja.

Panni: – Nem az a célunk, hogy profi kórus legyünk, közösségünk nem erre szerveződött. Alapvetően családos emberek vagyunk, mindenkinek a családja a legfontosabb, és ezen túl, amit együtt meg tudunk tenni, azt örömmel, szolgálatként tesszük.

– A zene a lélek nyelve, Isten azért teremtette meg a zenét, hogy gyönyörködjön az emberben. A közösség áldozata mit tud ehhez hozzátenni? Ha csak az elmúlt 15 évet nézzük – mit jelent a heti egy próba?

Panni: – A közösség megtartja az embert. Már 15 éve minden héten, pénteken este vannak a próbák és tudjuk jól, mi, családosok, dolgozó emberek, hogy a mozgalmas, munkával teli hét után péntek este már a végkimerülés óráiban vagyunk. Viszont az éneklés szinte átmossa a lelket, és új energiát ad, feltölt, felemel. Nem tudatos ez a részünkről, ajándékként éljük meg.

Hozzá kell tenni azt is, hogy a közösség különleges ereje abban is rejlik, hogy hétről hétre meg merjük osztani egymás között a legfáradtabb állapotunkat, és ehhez még az is hozzátartozik, hogy egyéb, magánéleti dolgokban is egymás segítségére vagyunk. Ez összekovácsol bennünket. Ahogyan a szentmise megtart minket, úgy ezek a péntek esti alkalmak megtartják a közösségünket.

Kati: – Fáradtan érkezünk a hét minden feszültségével, ilyen-olyan nehézségekkel, vagy csak egyszerűen a fizikai fáradtság terhével, és természetes módon vagyunk egymás jelenlétében. Nem kell senkinek sem megfelelni, lehetünk szótlanok, viccesek, bölcsek, vagy szúrós kedvűek, ez ott mind nem számít. Jó lenni ebben a helyzetben, mert ez olyan emberi. Bárcsak az egész világ ilyen lenne!

Kálmán: – Számomra minden péntek ajándék. Fáradtan, kimerülve érkezek minden próbára, ahol én keveset énekelek, a hangtechnikai feladatokkal foglalkozom, de ott vagyok, jelen vagyok a közösségben, hallgatom, ahogy próbálnak, és már ez önmagában üdíti a lelkemet. Úgy gondolom, érzem, köztünk van, működik a Szentlélek, és ez ad erőt, lendületet, örömet.

Péter: – Erő van ebben a közösségben. Minden ellenszolgáltatás nélkül adjuk oda az időnket hétről-hétre, rengeteg energiát, időt befektetve, de ez örömet szerez számunkra is.

Judit: – Nagyon nehéz az elindulás péntekenként, de egy lelki szanatórium üdít fel bennünket. Figyelemmel kísérjük ünnepeinket is, megköszöntjük egymást születésnapon, névnapon, örülünk házasságkötésnek, az új élet születésének.

Ernő: – Amikor a Dalárdával játszom, teljesen átadom magam a szentmisének és a tiszteletemet Istennek. Alapjában véve úgy érzem a templomban magam, mint egy hívő, hiszen szolgálatunk alatt egy szentségi fokon vagyunk, mert akkor, abban a szent pillanatban csak Istennel foglalkozunk. Nem szentként, de bizonyos tevékenységben szentül végezzük a dolgunkat.

A szolgálathoz való hozzáállásunk számít, nem pedig az, hogy mindez valakinek tetszik-e? Nagyon jó érzés megtapasztalni a szívből jövő szolgálatot. Abban a pillanatban átadom magam. Életünk nagyobb részében sokszor hibákat elkövetve, gyarlón vonszoljuk magunkat, de ott egy másik helyzetben vagyunk. Megtérésem előtt sokszor feltettem a kérdést, az emberek miért nem játszanak hangszereken, beszélnek más nyelveken, miért nem sportolnak. Megtérésem után már tudom, hogy ezek csak eszközök abban, melyekkel evangelizálhatok, kifejezhetem azt, mit érzek az élő Isten iránt.

Palánki Ferenc megyéspüspök atya a Dalárda Családos Közösségének egyik CD-felvételét ajándékozta Ferenc pápának a 2018. október 3-28-ig Rómában tartott, fiatalokról szóló püspöki szinóduson.

– A 60-as években a beatzene beemelése a templom falai közé lázadásként jelent meg, s e lázadás alulról építkező, hiteles volt. A szinte táncolható dalok nagy ellenérzést keltettek sokakban, még a pártállam és a rendőrség figyelmét sem kerülték el. Később sokan a Sillye Jenő-korszakot élték meg, és egyre több gitáros közösség alakult a plébániákon, liturgiákon szolgálva. Egyházzenészek közül sokan nem fogadják el e zenei szolgálatot a liturgián.

Panni: – Szent X. Piusz pápa óta tudjuk, hogy a liturgikus zene egyetemes, szent és művészi. Magyarországon vannak, akik szerint nincs helye a könnyűzenei műfajnak a liturgiában. A középkorban még hangszert sem lehetett bevinni a templomba. Van, aki ezt meggyőződéssel vallja most is a kántorképzőkön, és a hallgatók ezt fogadják el. A kántorképzésben lehetne szélesebbre nyitni. De ha elgondolkodnak ezen, akkor megváltozhat a véleményük, hiszen a zene ott kezdődik, ahol az imádság véget ér. Komoly zenészek, kórusvezetők is visszajeleztek már és megerősítettek bennünket. Akik a zenéért élnek, észreveszik ebben a tisztaságot, a felemelő értéket.

Judit: – Véleménye mindenkinek lehet, csak az ne legyen kirekesztő, mindenható. Vannak szakemberek, akik ragaszkodnak a komolyzene, a gregorián liturgikus kizárólagosságához. De az előadás hitelességét tartom a legfontosabbnak. Hittel állunk ki, és adjuk, közvetítjük azt, ami a szívünkben van. Ha ezt megérzi a hallgatóság, akkor igenis van helye a liturgiában ennek a műfajnak.

–Szent az a zene, amely az embert Istenhez emeli.

Péter: – A visszajelzések is azt mutatják, hogy van értelme, mert sok hívő ember emelkedett lélekkel tér haza. A fiatalkorúak börtönében is szolgáltunk már Palánki Ferenc megyéspüspök atyával az elmúlt advent egyik délutánján. Megtapasztaltuk, hogy a közös ének mennyire megérintette a fiúk szívét. Ha csak két-három fiatalt indít el visszafelé a lejtőn, akkor már van helye e zenének, és megérte a szolgálatot. A komolyzenét is lehet rosszul, a könnyű zenét is lehet jól végezni. Nem szabad kategorikusan kijelenteni a könnyűzenére, hogy nem méltó a liturgia szolgálatára. Úgy is fogalmazhatnék: nincs „könnyű”, meg „komoly” zene. Csak jó (értsd: minőségi és belülről jövő) vagy rossz (gyenge színvonalú és felszínes).

Kati: – A Szent Erzsébet Otthon lakóinak is énekeltünk már, és láttuk az elérzékenyült tekinteteket, a megilletődöttséget. Azt gondolom, az idős emberek nyitottsága is igazolja, hogy nem csak a fiatalok zenéjéről beszélünk, ez a műfaj nem korfüggő. A hétköznapi embert ilyen zenei miliő veszi körül. Az idős emberek is ebben a könnyűzenei világban élték le az életüket, akkor miért ne találkozhatnának ezzel a liturgiában is?

Zsolt: – A Dalárda tagjai között gyakorlatilag mindenki tud valamilyen hangszeren játszani, közülünk többen művészi szinten, magas iskolai végzettségek birtokában állunk, zeneművészek, zenészek vannak közöttünk. A minőségi előadásunk így nem csak a hitelességben, hanem a profi zenében is megállja a helyét. Azt tapasztaltuk, hogy főpásztorunk is örömmel veszi a szolgálatunkat.

Panni: – Nem egyszer előfordul, hogy az emberek önkéntelenül tapsolnak, de ez nem nekünk szól, hanem ez annak az érzelmi reakciónak a kifejezése, amit a zene kivált belőlük. Az a célunk, hogy az emberek lelkét Istenhez emeljük.

Ernő: – E kérdést lehet szakmai oldalról is megvitatni, de azt gondolom, Istennek szolgálva nem ez az első szempont, hanem a hitelesség. Egyszer volt alkalmam meghallgatni a cigányok énekét a hajdúsámsoni cigánypasztoráció során. Ahogy előadták a dalokat, az rendben volt. Emelkedett hangulatot teremtettek, sokat tanultam tőlük. A lényeg tehát a hitelességen van. Nem muszáj profi zenésznek lenni ahhoz, hogy a zenei szolgálat profi legyen.

Panni: – Arra törekszünk, hogy a liturgiának megfelelő szövegeket énekeljünk. Egyfajta válogatás előzi meg a készületeket a több mint kétszáz dalból álló repertoárból. Figyelünk az adott evangéliumi szakasz témájára, mondanivalójára, a zsoltárokra. Az állandó részeket is szigorúan kezeljük. Igyekszünk megfelelni a liturgia előírásainak, ugyanakkor élünk a minimális szabadsággal.

A zeneművészeti főiskolán is pontosan ez a határ érdekelt, az a mezsgye, amely a komolyzene és a könnyűzene határán van. Lehet ízlésesen szolgálni. Konszolidált, konzervatív és visszafogott ünneplést nyújt a zenekarunk. Azt gondolom, sokkal szélesebbre kellene tárni a kapukat. Ezt vallja a Kodály Filharmónia egyik zenésze is, aki tagja a közösségünknek.

Az alapítók találkozása Sóki Károly atyával. Domaszék, 2016

–Több pap szolgálata alatt zenéltetek már a hosszú évek során.

Péter: – 12 lelkipásztort ismertünk meg. Iványi László és Ferenczi Rihárd atyákkal mai napig tartjuk a kapcsolatot, és rendszerint szolgálunk az általuk bemutatott szentmiséken.

Panni: – A Jóisten a szíveket vizsgálja. Nem azt, hogy milyen okosan közeledtem hozzá, hanem ott van-e a szívünkben, ahogyan énekeljük: „Te légy a középpont”.

Lehetek én a legnagyobb orgonaművész, de ha szeretet, elfogadás, nyitottság nincs bennem, „csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom” (1Kor 13). Nyilván kötelességünk, hogy amit teszünk, azt a tehetségünk legnagyobb fokán műveljük, folyamatosan fejlődve, ebben erősödve. De alapvetően az a fontos, ami a szívben van.  

A Dalárda Családos Közösség tagjaival beszélgetve eszembe jutott egy kép, a vadludak repülése, amelyek „V” alakban repülnek. Mi ennek a magyarázata?

Tudjuk jól, hogy az Úr minden állatot az életben maradásukhoz szükséges ösztönnel áldott meg. A vadludak „V” alakban történő repülésének is megvan a maga funkciója, és tanító ereje van számunkra:

Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, felhajtóerőt képez az őt követő madár számára. „V” alakban, az egész csapat legkevesebb 71 %-kal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül repülnének. Amikor egy lúd kiesik az alakzatból, hirtelen úgy érzi, mintha mázsás súly húzná lefelé, és gyorsan visszatér a csapathoz.

Csakúgy, mint a ludak, azok az emberek, akik azonos irányba tartanak és közösséget alkotnak, gyorsabban jutnak el céljukhoz, mint azok, akik teljesen egyedül próbálják megtenni azt. Amikor egy lúd elfárad, hátra repül, és egy másik foglalja el a helyét a „V” csúcsán. Ha az embereknek lenne annyi józan eszük, mint a ludaknak, rájönnének, hogy a sikerük egyértelműen a közös munkájukon múlik, felváltva vállalva a munka nehezét és osztozva a vezetés terhein.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye