Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc megyéspüspök az eddig a Nyíregyháza-Kertváros Plébániához tartozó nyíregyháza-borbányai városrészen 2020. augusztus 1-i hatállyal megalapította a Nyíregyháza-Borbányai Szent László Római Katolikus Plébániát, plébánosává és emellett az egyházmegyei karitász igazgatójává Csordás Gábort nevezte ki, aki az elmúlt öt évben a budapesti Központi Papnevelő Intézet prefektusa volt. Az alábbiakban Csordás Gábor atyát kérdeztük a karitászról, mint az Egyház egyik feladatában közreműködő szervezetről, az egyházmegyei intézmény jelen helyzetéről és a távlati tervekről

– Gábor atya, szolgálatod ezúttal a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye területéhez kötődik. Öt év után milyen érzésekkel térsz vissza?

– Sokrétű munkát végeztem Budapesten, de ami pótolhatatlan, az a kollégákkal, kispapokkal, hívekkel kialakult kapcsolatrendszer. Jól éreztem magam a szemináriumban, és teljes szabadsággal álltam a jövőmhöz: szívesen maradtam is volna még, de itthon szükség van rám, és örömmel jöttem haza.

– Önálló plébánia élére is kerültél. Miért vált szükségessé a szervezeti átalakítás?

– Kevés a lelkipásztor, ezért az egyházon belül mindig nagy dilemma, hogyan a legcélszerűbb az egyházmegye működése. E szervezeti átalakításban Debrecen volt a minta, ahol a Szent Anna-székesegyház egyházközsége mellett a hosszú évek, évtizedek alatt sorra alakultak meg a plébániák ott, ahol az emberek élnek. Maga a város is terjeszkedett, emelkedett a katolikusok száma.

Van egy természetes belső migrációs folyamat, amely során a városokhoz távol eső falvak elnéptelenednek. Az Egyháznak van lelki és strukturális része is, a templom mint épület a struktúrához tartozik. A kérdés, hogy meddig érdemes megtartani a kiüresedett templomot. Viszont az agglomeráció, melyhez a 20 km-es körzeten belüli települések tartoznak, fejlődik, a külvárosokban is nagyobb az élet, fiatal családok, gyermekek töltik be Isten házát. Nyíregyházán is ez tapasztalható. A város fejlődik, Borbányán is egy kisvárosnyi, mintegy 25 000 ember él. Így megérett a helyzet, hogy a helyi közösség most már strukturálisan is, plébániaként vegyen részt a város katolikus közösségi életében.

A másik érdekes, európai szintű tapasztalat a belvárosok helyzete, ahol kiüresednek a templomok, mert az ottani lakosság nagy része az idősebb korosztályhoz tartozik, a fiatal családok anyagi megfontoltság okán, és az élhetőbb környezet reményében a lakótelepekre és agglomerációba költöznek. Róma belvárosában szinte konganak az ürességtől a templomok, ugyanakkor a külvárosban egy-egy szentmisén telt ház van, és szükségessé válik újabb templomok építése. Ugyanezt tapasztaltam Budapest belvárosában is, ahol egy km-es körzetben öt templom található, de általában csak idősek látogatják. Az agglomerációban az elmúlt 10 évben megháromszorozódott a lakosság létszáma.

– Szomorúan tapasztaljuk a Nyugaton már bevett gyakorlatot, ahol ennek okán eladják a templomépületeket.

– Igen, jó esetben múzeumokká, könyvesboltokká, de van, hogy kocsmává, szórakozóhellyé alakítják át.

– Az egyházmegyei karitász szervezetében is személyi változás történt. Miért volt szükség a vezetőváltásra?

– Egyrészt, hasonló szervezeti felépítéssel – a karitász lelkipásztori vezetésével – más egyházmegyében is találkozunk, ezen jól bevett gyakorlatok mintául szolgálnak. Másrészt, elődöm Mészáros László civil munkatárs vezetése alatt látható volt, hogy bár nagyon lelkesen és teljes odaadással végezte a feladatát, az egy ember erejét teljes mértékben meghaladta.

– Miért éppen rád esett a választás? Vannak-e tapasztalataid karitatív szervezet irányítására?

– Palánki püspök atya már a szemináriumban megtapasztalta, hogy van érzékem a menedzseri munkához. Természetesen a szervezet irányítása nem okoz gondot, a kérdés az, hogy hogyan folytatódik tovább a karitász élete.

– Elkezdődött-e már a tervezés, a szervezeti átalakítás?

– Sok javaslat – látva más egyházmegyék jól működő gyakorlatát – kezd körvonalazódni, ami a szervezet struktúrájában is változást jelenthetne. Vannak olyan egyházmegyék, ahol a karitász szociális intézményekkel rendelkezik. Több helyen működik a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat, és nonprofit vállalkozásokra is találunk példát: van, ahol kertészetet tartanak fenn, munkát adva a közfoglalkoztatottaknak, a bevételből pedig segítik a rászorulókat. Jól működhet a kisebbségi környezetben mosógépekkel, internettel felszerelt közösségi ház, amely esélyt adhat a fiatal generációnak. Azt gondolom, a gyerekek nevelésére, a rend, a fegyelem megtartására kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy kialakuljon a fiatalokban egyfajta igényesség önmagukkal és környezetükkel szemben. Mindenesetre fel kell mérni a lehetőségeinket, és azt, hogy hol lehet emberekre számítani, mert mindehhez munkatársak is kellenek. Természetesen továbbra is számítunk a helyi csoportokra.

A karitász jelenleg egy újraelosztó központként üzemel az egyházmegyékben, tartja a kapcsolatot a budapesti központtal, és az egyházközségi csoportokkal. Mészáros László korábbi igazgató meglátásom szerint ezen a téren profi munkát végzett. Bátorította az önkéntes csoportokat, odafigyelt rájuk, de az egyes tagokra is. A kartitász potenciálja az összes többi mellett a helyi csoportok működése. Azt is el kell mondani, hogy e tekintetben is élen jár az egyházmegyénk, nálunk igen sok közösség alkotja az egyházmegyei szervezetet, sokszor erőn felül segítik a rászorulókat közösségeikben. Ők azok, akik ismerik az egyes eseteket.

Sok projektnél látjuk, hogy nagy pénzbefektetés ellenére az adomány nem a megfelelő helyre jut el, mert nem működik jól a rendszer, nincs ember, aki a rászoruló mellé állna. Sokszor hiába adakozunk, ha nincs embere a bajban lévőnek, aki jelenlétével, mentálisan, tevékenyen nem segíti őt, akkor nem fog tudni felemelkedni, kiemelkedni a kilátástalan helyzetéből.

A másik kihívás az időnk odaadása. Olyan országban élünk, ahol viszonylag jól működik a szociális ellátórendszer, meleg ételt osztunk, rendszeresen gyűjtést szervezünk, rászoruló gyermekeknek nyáron is biztosítunk ebédet, stb. Amiből hiány van, az az idő. Sokszor arra lenne szükség, hogy megtanítsunk bizonyos alapvető tevékenységeket az embereknek: helyes mosás, tisztálkodás stb., és bátorítsuk őket, hogy szedjék össze magukat és vegyék kézbe az életüket.

Ismerjük a „Gyógyítás a Beteszda fürdőnél” (Jn 5,1-16) evangéliumi szakaszt. A 38 éve béna embernek nem volt embere, aki a vízhez vigye, hogy meggyógyulhasson. Jézus megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!”

Gyűjthetünk és oszthatunk szét bármennyi pénzt, ha nincsenek, akik önzetlenül, szívvel-lélekkel az egyes emberek mellé álljanak, akkor nem érjük el a célunkat.

– Simone Weil, a 20. század egyik legnagyobb misztikusa beszél a szeretet figyelmességéről, amelyben a legfontosabb a helyes diagnózis felállítása. Tűzoltómunkát végzünk, kifizetjük a számlákat, könnyebbé teszünk egy időszakot, de nem segítünk a probléma végleges felszámolásában.

– A segítségadás kétirányú. Az egyik a krízishelyzet kezelése, a másik a hosszú távú megoldás. Krízishelyzetben nem vonjuk felelősségre az egyént, és nem megítélés alapján támogatunk, hanem azonnal segítünk. Jézus krízist oldott meg, Ő maga gyakran beszélt erről, ugyanakkor hosszú távú megoldást kínált, de számára az első mindig az ember volt, aki ott állt előtte és segítségre szorult. Sokszor túlzottan kritikus szemmel nézzük a talán önhibájából lecsúszott embert.

– Az adakozáskor megtapasztalhatjuk azt is, hogy nemcsak a rászorulót, hanem a saját lelki életünket is támogatjuk azzal, hogy adunk, annak ellenére, hogy tudjuk, a rászoruló nem arra fordítja majd esetleg a pénzadományt, amit én elvárnék tőle.

– Két véglet között kell megtalálni a helyes utat. Akkor is kell adakoznom, ha tudom, hogy fenn áll a lehetőség, hogy a másik ember nem jól költi el a pénzt. Gyakoroljuk az adakozást, vegyük észre a körülöttünk bajban lévőket. Ezt mint minden jó szokást tanulni kell, mert embertársaink, felebarátaink vannak bajban. Ne az tartson vissza bennünket, hogy saját maga tehet a helyzetéről. Ugyanakkor sajnos azt is megtapasztaljuk, hogy vannak profi kéregetők, akik viszont kihasználják az emberek jóindulatát. Nehéz kérdések ezek. Okos szeretettel kell szeretni.

– A pénz, vagy egyéb élelmiszer, tárgyi adomány mellett említetted az idő adományát, a tevőleges segítséget. Ezen túl, mi az, ami még segíthet megmaradni az emberi méltóság szintjén, ahonnan könnyebb a felemelkedés?

– A nyomor és a szegénység között óriási különbség van. Lehet bármilyen szegény valaki, de lehet önmagával szemben igényes, lehet benne erkölcsi tartás, tisztán tarthatja környezetét, viszont a nyomorban már nem találkozunk e fegyelemmel. A fegyelem elengedhetetlen a kiúthoz. Medjugorjéban a Cenacolo közösségben élő, korábban drogfüggőségben szenvedők olyan szigorú napirend szerint élnek, amellyel talán a katonaságnál sem találkozunk. Ők tudják azt, hogy ez a fegyelem kell ahhoz, hogy ne csússzanak vissza.

Sokszor a túlzó liberális gondolkodás akadályoz meg abban, hogy egyes helyzeteket szigorúbban közelítsünk meg. Pedig gyakran ez a megoldás. A lecsúszott embereket meg kellene tanítani a rendre, az önfegyelemre, hogy elkezdődhessen az önmagába bezárt, mentálisan és fizikálisan kilátástalan helyzetből való felállás.

A társadalom tagjainak joguk van elvárni egymástól, hogy hogyan éljenek. Édesanyám védőnőként dolgozik a településén, és sok tapasztalata van erről. Segíteni tehát csak azon lehet, aki együttműködik.

A pár éve bevezetett egész napos iskolának is éppen ez lehet a jótékony hatása: hogy tiszta, rendes körülmények között legyenek a gyerekek egész nap, mert sok esetben otthon éheznek, bántalmazzák őket. Sajnos ki kell mondanunk, hogy van, amikor a gyermeket saját érdekében a szülő felelőtlensége, gondatlansága miatt kell kiemelni családja környezetéből.

– Az Egyház feladatai közé tartozik az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása mellett a felebaráti szeretet gyakorlása is. Ahhoz, hogy betöltse funkcióját, minden plébánián kellene működni karitászcsoportnak.

Természetesen van rá sokféle szervezeti forma is a karitászon kívül, de mindig az a kérdés, hogy van-e megfelelő lelkületű ember, plébánia, szervezet, aki gondol a bajbajutottakra. A karitásznál is ez a nagy kérdés, hogy mennyire intézményesült az a tevékenység, amelyet egyébként alapvetően önzetlen szeretetből tesz az ember, folyton figyelni kell, nehogy csupasz, lelketlen intézetté silányodjon.

Már kiosztottuk az iskolakezdési utalványtámogatásokat, amely nagyon sok adminisztrációval jár. Egyrészről szükséges, hogy lássuk, hová jut el a pénz, de a lelkes önkéntes segítőket elrettenti a túlzott adminisztrációs munka. Meg kell ebben is találni az egyensúlyt. Az Egyház alapvetően lelki közösség, mégis van egy struktúrája, amelyben van jog, szabály, intézmények, de ugyanakkor a lelkiség elengedhetetlen.

– Az Egyház küldetéséhez visszatérve láthatjuk, hogy bár sok egyházközségen belül működnek karitatív szervezetek, mégis vannak plébániák, ahol szervezett formában nem találkozunk önkéntesekkel. Hogyan tölti be ott az Egyház a feladatát?

– A karitász mindig alulról kell, hogy szerveződjön. Ez benne van az alapdokumentumokban. Az Egyház nem kötelezheti a híveket a karitatív, önkéntes munkára, mert akkor már nem önkéntes szolgálatról beszélünk. Mindez belülről kell, hogy fakadjon, akkor lehet hatékony és hiteles. Viszont ha már feléledt a segítés és szolgálat vágya a hívekben, esetleg erre karitász csoport is alakult, a plébánosnak támogatnia, bátorítania, terelgetnie kell őket.

Nagyon széles spektrumon mozog egyébként, hogy a plébánia közösségek és a lelkipásztoraik hogyan állnak a karitász munkához. A teljes elutasítástól a lelkes és áldozatos szolgálatig minden előfordul. Ahol szívvel-lélekkel dolgozik a karitász, ott természetszerűen megjelennek a rászorulók is. Vannak például csoportok (Ajakon, Mátészalkán, Debrecenben, Nyíregyházán, Napkoron), amelyek bekapcsolódnak az Élelmiszerbank programba, ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden nap a nagy bevásárlóközpontokból összeszedik a felajánlott élelmiszeradományokat, és még aznap hazaszállítják, illetve kiosztják. Ez nagyon kemény munka, már évek óta tart, és nincs megállás. Ha mindez a plébánia területén van, akkor a plébánia udvarát minden nap rászorulók töltik meg, akik, valljuk be, nem minden alkalommal megbízhatóak. Sokszor ez kellemetlenséget jelent. Van, hogy a környékbeliek, városlakók tiltakoznak az ilyen csoportosulások ellen.

– Nehéz megtalálni azokat a rászorulókat, akik nem kérnek akkor sem, ha kellene. Napjainkban a világjárvány miatt sokan elveszítették a munkájukat, családok kerülnek nehéz helyzetbe. Észrevesszük-e őket?

– Ezek a családok tényleg krízisben vannak, és át kell vészelniük a nehéz időszakot. Fontos tehát a kríziskezelés, mert ha beleragad és eljut egy pontra, utána már nem tud kimászni belőle.

Komoly kutatások támasztják alá azt a tényt, hogy először három hónap, majd félév a lélektani határ. Ha valaki félévig nem talál munkát, az lelkileg rohamosan elkezd lecsúszni, eladósodik, értéktelennek gondolja magát. A rendszerváltás után gyakori tapasztalat volt ez. Sokan megtapasztalták az érzést, hogy a társadalomnak már nincs szüksége rájuk. Ha valaki elveszíti a munkáját, netalán válás következtében a családját, otthonát is, hirtelen értelmetlenné válik az élete, nincs miért dolgoznia, életcél nélkül néhány hónap alatt szenvedélybeteg, esetleg hajléktalan válhat belőle. És ez lélektani dolog, mert egyébként talpra tudna állni. A kríziskezelésnek tehát éppen ez lenne a célja, hogy ezt megelőzzük. Ebben segít például a Lakhat program, ahol a közüzemi tartozásokat rendezzük. Nagyon fontos a helyi erő, akik tudják, ki az, aki rászorul.

– Mi szükséges ahhoz, hogy észrevegyük a bajban lévő embert? Talán saját életünkben is megtapasztaltuk már, hogy ha az átlagtól jobb módban élünk, kevésbé vagyunk érzékenyek embertársaink nehézségeire.

Az Egyház mint szervezet, intézményeket tart fenn, rendelkeznie kell ehhez szükséges anyagi javakkal. Ferenc pápa ehhez hozzáteszi: az Egyház igazi kincsei, gazdagsága a szegények, nem pedig a pénz. (Mt 21, 28-32) Szent Lőrinc vértanú diakónusnak a császár megparancsolta, hogy mutassa meg az egyház kincseit, és ő a szegényekkel tért vissza.

P. Nemeshegyi Péter jezsuita egyik tanulmányában így fogalmaz: „Az egyháztörténelem bizonyítja, hogy az Egyházban minden romlás a pénzvágyból és a gazdagságból származott, és minden reform a szegénység önkéntes vállalásából született”.

Krisztus is azt akarja, hogy Egyháza a szegényekért élő Egyház legyen. Ha a pénz az úr, akkor hatalmat adunk a sátánnak, mely pusztulásba visz. Ha pedig Isten az Úr, akkor elkezdődik már itt a földön Isten országa. A kolduló rendek éppen ennek okán, reform céljából jöttek létre a meggazdagodó szerzetesrendek mellett a középkorban. Ez friss levegővel látta el az Egyház életét. (Egyházreform a szegénység szeretetéről. Vigilia, 2013. 12. sz.)

– Az egyes keresztény embernek éppúgy, mint az egyházi szervezetnek meg kell találni azt az arany középutat, hogy tudja, mi az, ami szükséges a normális életműködéséhez, amit jogosan birtokol, és mit kell odaadni a rászorulóknak. Az egyházon belül a jótékonykodás nem egy lehetőség, hanem kötelesség. Mindannyian, papok, világiak, az Egyház tagjai vagyunk. Az Egyháznak tehát, akár az egyházmegyét, vagy az egyes keresztényeket nézzük, kötelessége felmérni ezt. A múlt igazolja azt, hogy amit nem adunk oda, és fölöslegesen birtoklunk, attól egy pillanat alatt megszabadíthat a történelem. Vannak keresztény gondolkodók, akik ebben Isten működését látják. Ilyen szempontból érdekes a kommunizmus előtti időket vizsgálni: Prohászka Ottokár püspök a társadalmi-szociális reformokról, esetleg a fölös egyházi földbirtokok szétosztásáról beszélt, és ezzel sok ellenséget szerzett magának az egyházon belülről is. Aztán amikor a kommunizmus elvett szinte mindent, már nem kellett ezzel a problémával foglalkozni. Egyháztörténelmünk alapján könnyű belátni, hogy általában nem a pénztelenség, hanem a túlzott anyagiasság és vagyonosság gátolta az Egyházat az evangélium hiteles működésében. Most, amikor keresztényként viszonylagos jólétben és nyugalomban élhetünk itt Európában és Magyarországon, figyelnünk kell arra, hogy mennyire ragaszkodunk az anyagi javainkhoz, mennyire tudjuk megosztani őket. Meggyőződésem, hogy ha az Egyház vagy a keresztény ember nem hajlandó megszabadulni a fölöslegétől, ami gátolja az üdvösség felé, akkor abban a Jóisten segít neki.

Ezt látjuk társadalmi szinten, a migrációban is. Európában egy hétköznapi ebédnél annyi pénzt költünk el, mint egy átlagos harmadik világbeli család egy hét alatt. A világ javainak 90 %-át a népesség néhány százaléka birtokolja. Előbb-utóbb ez azt eredményezi, hogy akinek nincs, az elindul oda, ahol részesedhet a javakból. A jelen éveinkben tapasztalható migrációs hullámot jó néhány gondolkodó ember már előre megjósolta.

Igazi bölcs keresztény ember és egyház az, aki látja a szükséges és elégséges vagyon és a káros gazdagság közötti vékony mezsgyét.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok!” (Mt 6,19), mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, hogyan alakul az aktuális történelmi helyzet, és vele a hívő közösség élete. Mi a mennyekben akarunk kincseket gyűjteni, és ehhez elég egyértelmű útmutatást kaptunk Krisztustól.

Névjegy  - Csordás Gábor

(Az interjú megjelent az Öröm-hír egyházmegyei lap 2020., XVI. évfolyam, 3. számában is.)

 Fotó: Fábián Attila

Kovács Ágnes

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye