Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Géczy István 14 évesen kezdte el kántori szolgálatát a debreceni Szent István-templomban. Azóta eltelt 55 év, és még mindig arra törekszik, hogy a tőle telhető legjobb zenével szolgáljon az Istennek bemutatott szentmisén. A napokban örömmel számolt be arról, hogy az évtizedeken keresztül dédelgetett vágya megvalósult, a legszentebb zenét immár felújított orgonán játszhatja és ajánlhatja fel. A templom pneumatikus hangszerét ebben az évben sikerült elektromos vezérlésűvé korszerűsíteni, amely a játszást könnyedebbé és a hangszert pontosabbá tette, továbbá a regisztereket kétezer féle beállításra lehet előre beprogramozni.

Az egyházközségnek soha nem volt fizetett kántora, a zenéhez értő hívek felváltva szolgáltak – kezdte a beszélgetésünket az akolitusi feladattal is megbízott Géczy István. – Erzsébet testvéremmel – aki később a Boldogasszony Iskolanővérek tanítórend tagja lett – tízéves korom óta elkezdtük a zongoratanulást a debreceni Svetits Intézetben két szerzetesnővér nagynénénk segítségével. Majd Erzsébet - mint immár zenéhez értő ember - kántorkodott a középiskolás évei alatt mindaddig, amíg egyetemi tanulmányai el nem szólították Budapestre. Ezt követően nekem kellett – kezdő zenésznek – átvenni tőle a stafétabotot Virágh János plébános ideje alatt. 1965-öt írtunk, akkor 8. osztályos voltam.

– Látva a mostani feladatokat, a szolgálat komolyságát, talán akkor meg sem fordult a fejedben, mekkora horderejű feladatot vállaltál 14 éves korodban.

– Mivel nem volt róla tapasztalatom, így valóban nem gondolkodtam azon, el tudom-e látni ezt a szolgálatot. Abban az időben a Budapesti Nyári Kántorképző Tanfolyam nyári intenzív, hathetes kántor-képző tanfolyamokat indított, így amint lehetett, a nővéremmel mi is bekapcsolódtunk e zenei képzésbe. Akkor kezdtem középiskolai éveimet a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban, és a nyári szüneteim egy részét továbbra is az iskolapadban töltöttem. Az előképzést három év követte, összesen négy nyáron keresztül folyt a képzés, és minden évre felvételiztünk nagyon szigorú követelmények mellett. Nekünk már volt előképzettségünk, így csak a 2. és 3. évet végeztük el, a kántori oklevelet a mi évfolyamunkból mintegy harmincan kaptuk meg 1967-ben.

– Neves zenészek, kántorok tudásából, tapasztalataiból, zenei műveltségéből kaptatok ízelítőt a képzés során.

– Olyan kiváló zenészek alkották a tanári gárdát, mint Lisznyay Szabó Gábor, Bárdos Lajos, Kósa Ferenc, Géresi László, Kolos István, Virág Endre, a Belvárosi-templom akkori orgonistája, akinek a 35 éves unokája, Virág András Gábor a Szent István-bazilika jelenlegi orgonistája. Ő a családi kántordinasztia ötödik sarja, a világ legtehetségesebb orgonistájaként tartják számon.

Orgonaórákra a belvárosi templomba jártam. Virág Endre annyira szigorú volt, hogy 16 éves fiatalember létemre sokszor sírva jöttem ki az órákról. Maximalista volt, megkövetelte a precizitást, amely a minőség eléréséhez természetesen minden munkában elengedhetetlen, de a zenében különösen is fontos. Ennek ellenére elmondhatom, neki köszönhetem, hogy tudok valamelyest orgonálni. A pedálozást napjainkban egy évig tanítják a növendékeknek, nekünk arra csak egy hónapunk volt, mellette tanultuk a karvezetést, liturgiát, népéneket, gregoriánt, összhangzattant, hittant. Nagyon intenzív munka folyt.

– Nem okozott nehézséget a tanulás melletti kántori szolgálat?

– Hétköznap csendes misékre jártak a hívek, csak vasárnaponként szolgáltam, és természetesen ünnepeken. De különleges lelki elmélyülést jelentettek a roráté misék advent ködös hajnalain. Onnan mentem az iskolába, és később a debreceni Ybl Miklós Műszaki Főiskolát is így végeztem el.

– 55 éven keresztüli szolgálatod nyomot hagyhatott egy mélyebb, magasztosabb szint felé haladó lelki fejlődésedben. Az én édesapám 30 éven keresztül szolgált kántorként, és édesanyám végezte el a templomtakarítási feladatokat, természetesen mi, gyerekek is besegítettünk. Alig vártam, hogy a munkával végezzek és az „üres” templomban leülhessek a harmónium elé, hogy játszhassak és énekelhessek. Óriási, meghatározó hitbeli élményt jelentett ez számomra.

– Nekem a templom a második otthonom. Azt nagyon sajnálom, hogy az orgonajátékban nem jutottam magasabb szintre, mint ahogyan szerettem volna, mert az iskolák, a munkahely, család, gyerekek mellett nem jutott idő a további képzésekre. De a mai napig egy órával a szentmise előtt gyakorlással töltöm az időt. Nem azért, mert nem tudom eljátszani az adott éneket, hanem - maximalista lévén - a tőlem telhető legjobb orgonajátékot szeretném nyújtani a liturgián minden egyes alkalommal. Mindig különös gonddal választom ki az énekeket, hogy a legnagyobb színvonalat érjem el.
Tudom, mi az, amit el tudok játszani. Amikor munka után gyakorolok, akkor kicserélten, kipihenten térek haza. A kántorkodás nem hobbi, hanem szolgálat. A kántor feladata, hogy a liturgikus éneklés szép imádság legyen, amibe a hívek mindegyike egyöntetűen be tud kapcsolódni.

– A színvonal természetesen a hangszer minőségétől is függ. A kezdeti időkben kevés templom rendelkezett a hangszerek királynőjének is nevezett orgonával.

– Hosszú évekig harmóniumon kántorkodtam. Felajánlották lehetőségként az elektromos orgona beszerzését, de ellenálltam. Egész életemben a hangszóróból érkező műhang, az elektromos orgona templomi használata ellen harcoltam, mert nem találom méltónak a liturgiához, ahhoz az ügyhöz, amit a szent zenének szolgálnia kell. Hiába szép hangú, az elektromos hangszer nem pótolja a természetes hangot. Inkább maradtam a harmónium mellett. Azon fáradoztam, hogy a harmóniumokat megmentsem az enyészettől.

Majd elérkezett a várva várt ajándék. 1996-ban Sárközi Balázs hosszúpályi plébános hívott szolgálni esküvőre, és akkor ott egy ütött-kopott pici orgonán játszottam. Áradoztam, hogy mennyire örülnék egy ilyen kopottas orgonának is.
Kiderült, hogy a püspökladányi templomnak van egy használaton kívüli 2 manuálos 19 regiszteres pneumatikus orgonája, amely új gazdát keres. A kérdéses hangszer még Seregély István érsek atya közreműködésével érkezett Németországból hazánkba. Hosszú útja során Szihalomra, Püspökladányba és végül Debrecenbe került. Olyan szép, mintha csak a mi templomunkba tervezték volna! Az orgonát Ferencz József egri orgonaépítő bontotta le, és változtatás nélkül építette fel a templomban. Idén pedig már lehetőségünk volt az orgonát elektromos vezérlésűvé korszerűsíteni. Az orgonát Paulus Frigyes orgonaépítő újította fel.

– A felújított orgona megáldása egy nagyon szép ünnepség keretében Szent István király napján, augusztus 20-án, a délután fél négykor kezdődő búcsúi szentmisén volt, amelyet Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatott be. Kovács Szilárd Ferenc orgonaművész közreműködött, valamint a templom kiegészített kórusa Kiss Csaba vezetésével.

Az ünnepet követő vasárnapon, 23-án, 18 órától pedig dr. Karasszon Dezső orgonaművész ingyenes orgonaavató koncertjére várták az érdeklődőket a templomba.

– Templomi kórus is működik az egyházközségben, a cél a kórusművek minőségi előadása.

Van, amikor a szentmise előtti utolsó próba nem megy a vártnak megfelelően. Ebben az esetben lemondom, nem énekelünk a szentmisén. Inkább legyen egyszerű, de az a lehető legtökéletesebb. Istennek szolgálva a tőlünk telhető legjobb minőséget kell adnunk. A legszebbet.
Nagyon fontosnak tartom, hogy különösen nagyobb ünnepeken kórusművekkel is emeljük a színvonalat. Emlékeim Mándoki Ernő piarista segédlelkész, kiváló zenész szolgálatához is kötődnek, aki a debreceni Szent Anna-templomhoz tartozó, ma is működő nemzetközi hírű Debreceni Szent László Kórust vezette, már kisfiúként énekeltem a kórusban. Az ő biztatására kezdtem a kántori szolgálatot, és az ő álma valósult meg az orgona felépítésével, s lett teljes most a korszerűsítésével.

– Honnan született, csiszolódott a szolgálatod?

– Vallásos családban születtem. Öt éves voltam, írni, olvasni még nem tudtam, de édesapám már megtanította a ministránsok szövegét, amelyet akkor még csak latinul végeztek. Persze, fogalmam sem volt, mit jelentenek a szavak, de szívvel lélekkel mondtam. Én voltam a legfiatalabb a családban. Nagyon szép gyermekkorom volt, hitben neveltek bennünket, amit a feleségemmel mi is megpróbáltunk átadni gyermekeinknek, remélem, nem vész el nyomtalanul. Zeneiskolába is járattuk mindhárom gyermekünket, igaz egyikből sem lett zenész, de fontosnak tartottuk, hogy ne legyenek zenei analfabéták. Vallom, hogy zene nélkül nem lehet élni.

– Életünk, érdeklődésünk egy-egy kiemelt területéhez nevek, személyek példaképek kapcsolódnak, akikre feltekintünk, hatnak fejlődésünkre.

– Egyedül Isten tökéletes, ember számára ez a szint nem érhető el, mégis azt mondom, a zeneszerzők közül az, aki a tökéletesség határán mozog: Johann Sebastian Bach barokk-kori, német zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet legkiemelkedőbb egyénisége. Ő Istenben élt és benne Isten, így nem tudott mást tenni, minthogy a zenében is Istent mutatta meg. „Bachot hallgatva helyreáll a rend, a lélek és a Teremtő közti kapcsolat. Bach zenéje mindig aktuális, ezért soha nem fog kimenni a divatból. Kiemeli az embert a történetiségből, és megnyitja számára az utat egy magasabb létezés felé. Az emberi életnek ez az egyetlen célja: hogy visszakerüljön Isten mellé, arra a helyre, ahova a teremtésben helyeztetett.” /Kamp Salamon/

– A szép, a jó és az igaz abszolút etikai értékekből kiemelve a szépet szolgálhatja egy kiválóan előadott zenei darab, egy kórusmű, egy ének. Sokszor az az érzésem – amikor pl. szimfonikusokat vagy egy szép dalt hallgatok, amitől megremeg a lélek –, hogy Isten is gyönyörködik ebben, és általa az emberben. A zene isteni eredetű.

– Minden művészet, főként a zene a mennyország egy szeletét ajándékozza nekünk. A zene transzcendens, Isten tökéletességéből érzékeltet meg valamit. Nekünk, egyházzenészeknek az a fő feladatunk, hogy tökéletesítsük azt a zenét, amivel Istent szolgáljuk. Az ószövetség idején bemutatott áldozati adományoknál sem a penészes búza, sem a törött szárnyú galamb nem volt méltó az áldozathoz, tehát a tökéletesebbet próbáljuk adni.

– Itt most magától értetődő a kérdés: mint kántornak, mi a véleményed a gitáros zene templomi szolgálatáról? Méltónak találod-e a liturgiához? Tudjuk jól, hogy széleskörű társadalmi vita övezi ezt a kérdést, és még nem született konszenzus erről, az Egyház által sincs hivatalos állásfoglalás.

– Ez nagyon bonyolult kérdés. Az első alapvető probléma, hogy az Egyház részéről nincs hivatalos állásfoglalás, rábízzák a plébánosokra. Van, aki ezt megengedi és van, aki nem. Teljesen szubjektív módon állnak ehhez a kérdéshez. Nem lehet tőlük elvárni, hogy jól döntsenek, mert nem zenészek, nem értenek hozzá, nem tudják eldönteni, hogy az ott elhangzó gitáros zene színvonalát tekintve megfelelő-e vagy sem. Ebben látom a problémát.
Könnyűzene-e vagy nem könnyűzene. Határterület. Például a magas színvonalon elhangzó taizéi énekek nem a könnyű műfaj kategóriájához tartoznak.
Véleményem szerint a gitáros zene létjogosultságát a minőség határozza meg. A szolgálat megkívánja a tökéletes minőséget. Az egyházzenészek életét folyamatos tanulás, képzés tölti ki. Ezzel szemben vannak, akik gitáron csak néhány akkorddal játszanak, ennyivel megelégedve nem is képezik magukat.
Azok tehát, akik a gitáros zene ellen vannak, a minőségi zenét hiányolják belőle.

– Viszont sokan szeretik a gitáros zenét, egyik szaklapban olvastam – éppen e feszültséget orvosolván –, hogy az a zene, amely Istenhez emeli az embert, az elfogadott a liturgia szolgálatában.

– Nincs párbeszéd a könnyűzenét művelők és az egyházzenészek között. Jó lenne, ha a liturgikus szakemberek megfogalmaznák a célokat, előírásokat, határokat. Sok fórumon beszélnek erről, de sajnos, gyakran nem hozzáértő szakemberek, így gyakorlatilag eredménytelenül.

– Aki a minőségre helyezi a hangsúlyt, az soha nem elégszik meg az addig elért szinttel, mindig fölfelé, ilyen értelemben Isten felé törekszik.

- Gitározzon valaki, de akkor lehetőségéhez mérten vegyen részt képzésen, oktatáson, próbáljon meg igényesebben játszani. Nem több éves zeneakadémiára gondolok, de a klasszikus gitároktatás is minőségibb előadásra tanít. Ez fejleszti az ember lelkét is, és arra ösztönzi, hogy soha nem álljon meg a fejlődésben.

– 55 év alatt sok plébános szolgált a plébánián. Kellő tapasztalatod van arról, hogy milyen az ideális kántor-pap kapcsolat?

– Azt gondolom, kettőn áll a vásár. Sajnos, általában nem jók a kapcsolatok. Nekem sem volt könnyű minden plébánossal, más-más egyéniségekkel találkoztam. De természetesen a kántor személye is meghatározó. A pap az egyházközség vezetője, vagy egyetértek vele, vagy nem, de mindig az ő irányítását kell követni, mert ő az egy személyi felelős. A plébánosom gyakran kikéri a véleményemet, az énekek kiválasztásában is szabad kezet kapok. Nekem igazi konfliktusom soha nem volt egyik plébánossal, káplán atyával sem. Az évek alatt több mint tíz pap személyiségét ismertem meg. Ez azért sok tapasztalatot jelent.
Véleményem szerint nem kell kiélezni az ellentéteket, az nem vezet jóra semmilyen szinten sem.

– Az egyházközség életére is hatással van a kántor és a pap kapcsolata. „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). De ez vonatkozik minden közösségre, ahol egy ügyet szolgálnak.

– Egy célt szolgálunk, egy úton kell haladnunk. Az a kocsi, amelyet két irányba húznak, nem halad sehova. Az ügy miatt egyetértésre kell törekedni. Nagy a felelősségünk, mert a hívek hite, a bizalmuk forog kockán, nem beszélve arról, hogy hiteltelenné válhat előttük a pap és a kántor is. Ha konfrontálódás van – ami esetenként előfordulhat –, azt is diszkréten kell kezelni.

– Mégis mi okozhat konfliktust a pap és kántora között?

– Talán nem is szakmai, mint inkább emberi kérdésekben, véleménykülönbségekben éleződhet ki a kapcsolat. Ha szolgálatnak tekintem a munkámat, akkor nincs probléma. Nyitottnak, elfogadónak kell lennünk. Ünnepek vagy egy búcsúi mise előtt a pappal lépésről lépésre megbeszéljük a liturgiát. Ahhoz, hogy pl. a pap elfogadja a javaslataimat, nekem is sokszor el kell fogadnom az ő javaslatait. Sokszor ezt a nyitottságot, elfogadást nekünk kell elkezdeni, utána már könnyebb.

– Vannak kérések a hívek részéről is?

– Igen, előfordul.

– A hívek általában azon énekeket szeretik, amelyeket ismernek.

– Igen, az a tapasztalat, hogy az ismert népénekeket kedvelik jobban. Viszont vannak szép gregorián dallamok is, amelyeket azért nem ismernek, mert nem tanítjuk meg. Idővel már azok is ismerősnek hangzanak, és kedveltté válnak számukra. Az a meglátásom, hogy a fokozatosság és a megfelelő arányok fontosak. A gregorián énekek között is vannak szép ismerős dallamok, amelyeket örömmel énekelnek a hívek. Volt, hogy majdnem egy éven keresztül az Ízleljétek és lássátok kezdetű áldozási éneket minden vasárnap énekeltem, és így ismertté, megszokottá vált. Ez a kérdés ismét az igényesség felé terel bennünket, emelve a mércét a hívek számára is.

– Istent szolgálva az Ő közelségét éled meg minden egyes alkalommal.

– A kedvenc szentírási rész jut eszembe:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Ebben benne van hitünk alapja. Ha Isten így szeret, nekünk is szeretnünk kell embertársainkat. Így megéljük, és szeretetünkkel mások számára is elérhetővé tesszük már a földön a mennyországot. A szeretet tökéletessége életünkben az elindulás, az út, a nyugvópont. Ezt követve nem érhet bennünket meglepetés a halálunk óráján sem. Ilyen egyszerű az egész.

Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye