Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Pásztor Károly atya vasmisés plébános, hálaadó szentmiséjét mutatta be pappá szentelésének 65. évfordulóján, július 25-én, szülőfaluján, a vállaji Szentlélek-templomban. Az ünnepi liturgián határon túli településekről, Károly atya eddigi szolgálati helyeiről is érkeztek hívek, valamint számos egyházmegyés pap osztozott a ^szentmise kegyelmeiben.

A község két évvel ezelőtt adományozott díszpolgári címet az ünnepelt plébánosnak, a templom felszentelésének 100. évfordulóján. Mindnyájan, kik ismerjük őt, méltán lehetünk büszkék a vasmisés plébánosra, hiszen távol a nyüzsgő világtól, az alig 1000 lelket számláló szatmári terület egyik gyöngyszemének, Vállajnak 500 férőhelyes "katedrálisa" megtelt a hálaadó szentmisén.
A hívek és az egyházmegye papsága koszorújában Károly atya alázattal, személyes hangvételű gondolataival több alkalommal is szólt a jelenlévőkhöz, prédikációja, üzenete a mélységekbe terelte, tettrekészségre sarkalta a lelkeket. Talán ennek és személyének is köszönhető a hívek felfokozott öröme, lelkesedése mert – hogy valamit ők is adhassanak e különleges alkalmon – vastapssal köszönték meg, gondolatban mintegy „közfelkiáltással szentté avatták” Károly atyát végtelen alázatos, mindig másokat szolgáló életéért, a 65 éves papi hivatásáért. Ezen a napon az egyházmegye egyik legszebb és talán a legnagyobb temploma újra a régi hangulatát élte, népénekektől lett hangos, amelynek átimádkozott falai között volt, hogy egyszerre négy vállaji szeminarista is körültérdelte az oltárt. Innen ered, hogy a települést paptermő faluként is emlegették.

Méltatlanul, de alázattal, a Szűzanya szavaival mondok hálát: „Lelkem magasztalja az Urat, … mert nagyot tett velem a Hatalmas” (Lk 1,46; 49). Pásztor Károly atya Mária hálaadó imájával kezdte a szentmisét, majd életútjára tekintett vissza: 1955. július 2-án a vállaji templomban mutatta be első szentmiséjét, és most 65 év után ismét hálatelt szívvel áll az oltár előtt. 15 éven keresztül kilenc egyházközségben szolgált káplánként, majd Baktalórántházán 19, Pócspetriben pedig 21 évig volt plébános. 10. éve tölti nyugdíjas, de a szolgálatban még mindig aktív életét Máriapócson. Károly atyát 17 társával együtt szentelték fel Egerben, akik közül Kuklay Antal atyával együtt már csak ketten maradtak az élők sorában. A plébános a szentmisén hálával gondolt szüleire, rokonaira, tanáraira, paptestvéreire, jótevőire és minden hívő emberre, akikkel a 65 év során találkozott.

Károly atya a szentmise homíliájában a hálaadásról tanított, és a papi hivatás fontosságát hangsúlyozta. Bevezető gondolataiban utalt arra az evangéliumi szakaszra, amely a tíz leprás meggyógyításáról szólt (ld. Lk 17,11), és akik közül csak egy köszönte meg Jézusnak a gyógyulás kegyelmét. Ezen alkalommal elsősorban nem ünneplünk, hanem hálát adunk a Jóistennek, hogy megtartott, és 65 év után is itt állhatok az oltárnál. Legyünk mi is hálás lelkűek! Jól ismerjük a „kérem” szót, de elfelejtünk megköszönni. Ez mindannyiunkra vonatkozik – fogalmazott Károly atya, majd a nap középpontjára, a papság titkára irányította a figyelmet.

Arra szántak, „hogy látványosságul szolgáljunk a világnak” (1Kor 4,9), de ez nem a dicsekvésvágyra kell hogy serkentsen bennünket, hanem az alázatos szolgálatra. „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait” (1Kor 4,1) – idézte Pál apostolt a vasmisés plébános, aki azt is kiemelte, hogy a pap Isten embere, kapocs, mely az Úrhoz hívja és fűzi az embert. Jézusnak, Isten fiának küldötte, megbízottja, és szolgálata által az ég felé emel bennünket.

Ki fogadja az embert a világra születésekor, a keresztelő kútnál ki mossa le a keresztelő kútnál lelkéről az áteredő bűnt, ki fogad Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé? Isten papja. S ha a bűn útjára lépünk, ami földre teper, Krisztus papja az, akihez odavonszoljuk megterhelt lelkünket és feloldozó szavain keresztül a megbocsátó Isten békéje tölt el. Milyen könnyedek, felszabadultak vagyunk egy jól végzett szentgyónás után! Legfontosabb állomásainkon is a pap áll mellettünk. Házasságkötéskor is, hogy családunk a szeretet fészkévé váljon, és amikor életünk nyugovóra tér, Krisztus papja készít a nagy útra. Ő imádkozik koporsónk fölött és áldja meg a földet, mely magába zárja testünket. De még utána sem feledkezik meg rólunk, mert akkor is imádkozik és bemutatja értünk a szentmisét, amikor már emlékünk is feledésbe merül.

Megtisztelő hivatás a papság. Sokan felteszik a kérdést, hogy a múló örömökkel és haszonnal teli világban van-e értelme a papságnak? Igen, van – nyomatékosította Károly atya. Ma az önző társadalomban égetően szükséges az önzetlen, életüket értünk odaadó, Isten papságát vállaló fiatalokra, hogy maradandó örömöket mutassanak nekünk.
Az ideológiákban csalódott, értéknélküli embereknek éppen ma kell bemutatni az élet igazi értelmét. A világnak Krisztus kell! – kiáltja az igazságra, jóságra, szépségre, önzetlenségre szomjas ember. Világunknak szüksége van Isten küldöttére.

A világ egy nagy kórház, utalt a nyugalmazott plébános az egri szeminárium egyik professzorának gondolatára. Az emberek tele vannak fájdalommal, gondokkal, bajokkal. A pap Isten orvosaként segíti, gyógyítja a szenvedőket. Mindannyian erre kapunk hivatást.

Majd felidézte a ma már elfeledett mesterséget, a drótos-tót munkáját, aki hátán a szerszámaival, kerékpárral járta a falvakat és bekiáltott a házakba: drótozni-fótozni, fazekat fódozni! E mesterséggel állította párhuzamba a papi hivatást Dsida Jenő:  Menni kellene házról házra című versében, amelyet a plébános idézett:

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni! (1930)

Mint ahogy Jézus küldte Mária Magdolnát: „menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül!” (Jn 20,17), úgy nekünk is menni kell, mert akár tetszik, akár nem, Jézus küldöttei vagyunk. Imádkozzatok, hogy példájára el tudjuk végezni feladatunkat, hogy drótozzuk, foltozzuk a sebzett, megtört szívű embereket.

Július az aratás hónapja. Károly atya a papi hivatásról tanítva ismét visszatért gyermekkori emlékeihez, amikor évről évre részt vett az aratásban bátyjával és édesanyjával. E természeti kép és a munka ismét a költemények világába vitte gondolatát, majd egy ismeretlen költő szavait idézte:

A szántóföldek telt kalásza sárgul,
Lehajtja már a búza szép fejét,
De senki sincs, ki most aratni jönne.
A szem peregve hull és hull a földre
És észrevétlen veszti életét.
Az én erőm már nem sokáig bírja,
S nem áll mögöttem ifjú, hős
Nincs senki sem, ki átvenné kaszámat,
Mögöttem csend, a halálnak csendje támad.

A költő melankolikus hangvételű éneke bennem is megszólal, hiszen gyermekkoromban zengett így vasárnaponként a templom, mint most – köszönöm e szép élményt –, azonban a fájó érzés, hogy 65 év óta nincs egyetlen követőm sem e paptermő községben, elszomorít.

Mária is, ki Józsefnek lévén jegyese, bizonyára családot tervezett, de amikor Gábriel angyal köszöntötte, és látta, hogy másként alakul az élete, alázattal és odaadással felelte: „legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Ha a Szűzanya nem vállalja az istenanyaságot, talán még most sem lennénk megváltva. De ő nagylelkűen, Isten iránti szeretetből elfogadta az Ő akaratát. Isten ma is hív embereket, hogy szolgálják Őt.
Teréz anya Indiában igazgatóként szolgált egy előkelő gimnáziumban, mégis, otthagyva e kényelmes helyet, kiment a város szélére, hogy a szenvedő, haldokló embereket ápolja, mert érezte, hogy Istenért nagyot kell tennie. Szépen és nagylelkűen szolgálta Istent. Az Úr ezt kívánja ma is tőlünk, elsősorban papjaitól, hogy valami nagyon szépet tegyenek érte.

Kedves Testvérek! 89 évesen életem utolsó esztendőiben vagyok. Boldogan halnék meg, ha lenne utódom, aki újból bemutatná itt Vállajon az első szentmiséjét.
A költő szomorú hangvételű soraira Jézus vigasztaló szavaival bátorít bennünket az imádságra: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra” (Lk 10,2). Az imádság az, ami meg tudja ölni a világ közömbösségét és fel tudja szítani az ifjak szívében a vágyat, hogy valami nagyon szépet tegyenek az Istenért.
Kérlek benneteket, imádkozzatok a papi hivatásokért! – fejezte be gondolatait Pásztor Károly plébános, majd vasmisés áldásban részesítette a jelenlévőket.

Pásztor Károly atyát Vilmos István, Vállaj polgármestere a település nevében, Felföldi László általános pasztorális helynök az egyházmegye, Heidelsperger István mátészalkai esperes-plébános az egyházmegyén belül mindig is különleges helyet elfoglaló szatmári papok, valamint Kocsis Gábor mérki–vállaji plébános az egyházközség nevében mondott köszönetet Pásztor Károly atya életéért és papi szolgálatáért.

Pásztor Károly atyával e jeles alkalomból portréinterjú s ikészült, amely olvasható az Öröm-hír újság legfrissebb számában, valamint az egyházmegye honlapján: http://dnyem.hu/index.php/item/3029-nem-nehez-papnak-keresztenynek-lenni-mert-boldogga-teszi-az-embert-beszelgetes-a-vasmises-pasztor-karoly-atyaval

Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye