Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggel hat órakor ébresztett a telefonom, és ahogy ránéztem, máris úgy éreztem, késésben vagyok, mert a kijelzőn vészjóslóan felkelésre sürgetett a napi teendők listája, megzavarva az emberhez méltó nyugodt, boldog ébredést. A takaró nyugalmat adó melege, puhasága még pár pillanatig eltakart a világtól, csábított vissza a mélységbe, a nyugalomba, ahol gondjaim kívül maradtak, nem tolakodtak. Adtam még magamnak pár percet, hogy mindezt újra átéljem, álmaimtól elköszönjek az esti viszontlátásig. A reggeli készület közben és induláskor az autóban már a célszerűséget, fontossági sorrendet kerestem a teendők között. Elsőként útban a munkahelyem felé egy ajándékhoz szükséges csomagolóanyagért célba vettem egy papír-írószer boltot a belváros környékén. Parkolót találni már a reggeli boltnyitási időben is művészet volt. Másodszor kerültem meg az öt utcából álló tömböt, de – mint ilyenkor általában sokan – feladtam és kockáztattam. A közeli kis utcában megálltam egy általam kijelölt parkolóhelyen. Tábla ugyan nem tiltotta a várakozást, de nem is erősített meg benne, és látva, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló helyet választott, leparkoltam.
Aggódásomat leküzdve, sietve indultam el a bolt felé. A csomagolópapír válogatása közben többször nyugtalanság fogott el, mi van, ha rossz helyre álltam. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy esetleg az autómat el is vihetik, ami az utóbbi időben „divattá vált”. Ilyen gondolatok kíséretében hamar végeztem a vásárlással, és rohantam vissza. Már a távolból láttam az autó orrát, ez megnyugtatott, és közelebb érve sem láttam semmilyen más büntetésre utaló jelet. Megnyugodtam, de ennyivel „nem úsztam” meg.
Az utca túloldalán egy fejkendős idős asszony állt, jelenléte kibillentett az ébredés óta ütemesen pörgő percekből, és megtorpantam. Engem várt. Ahogy ott állt nyugodtan, egyedül a járdán, kezeit maga előtt keresztbe téve hirtelen egy falusi környezetben éreztem magam, ahol megáll az élet, nincs más, csak a nyugalom, az idő, amit az ember nem elrohan, teherként cipel, hanem megél. A néni várhatta, mikor bukkanok fel a kanyarban, ki tudja, mióta állt ott. Megszólított.
– Ne haragudjon, hogy szólok, de nagyon rossz helyen állt meg az autójával.
– Igen, számomra sem volt egyértelmű, lehet-e itt megállni – mentegetőztem –, de csak ide szaladtam be a boltba, tudja a környéken nem találtam üres parkolót.
– Megértem magát, de naponta 8–9 autót visznek el innen a hatóságok. Látom, ahogy az emberek visszajönnek, nem találják az autójukat, és nagyon sajnálom őket, mert nagy bosszúságot okozhat az utánajárás, és hirtelen még azt sem tudják, hová forduljanak.
– Igen, sajnos tapasztaltam már, milyen érzés...
– Én itt lakom – mutat a néni a mögötte álló házra – és az ablakból figyelem, amikor megállnak a ház előtt. Kijövök és mindenkinek szólok, hogy vigyázzon. Nem szeretik, ha figyelmeztetem őket, de azzal segíthetek rajtuk, így is van elég bajuk, annyira rohannak. Nekem meg más dolgom nincs, így az ablakban állok, figyelek és szólok.
– Nagyon köszönöm mindenki nevében, és csak nyugodtan tessék ebben segíteni nekünk, biztosan sokan hálásak ezért.
– Nehogy azt gondolja! Vannak, akik rám mordulnak, hogy ne szóljak bele, mi közöm hozzá, de azért akad, aki megköszöni. Úgy sincs más dolgom.
Közben mosolyog, látom, jólesik neki, hogy valaki megköszöni, és ez felbátorítja. Még egyszer megköszöntem, hogy erre szánja az idejét, és segít. Közben tétován nyitom az autó ajtaját, hogy folytassam megkezdett rohanásomat, a percet ne veszítsem, de érzem, olyan jó lenne még maradni ebben az „időben”, a nénivel, aki értem, egy idegenért aggódott. Hálás szeretetet éreztem iránta, és szerettem volna még valamit mondani, de nem volt több szó. Csak reméltem, hogy érezte a hálámat.
– Vigyázzon magára! – törte meg a pillanatot köszönésével, és erre már nem tudtam válaszolni, csak bólogattam, mert kissé elérzékenyültem, majd intésre emeltem a kezem. Lassan elindultam, és a visszapillantó tükörben még láttam, hogy ő is felemeli kezét, amiben áldást éreztem.
Nem felejtem el, ahogy ott állt, és vigyázott az emberekre, vigyázott rám, az idegenre. Nem rohantam tovább. Aznap a teendők már csak teendők maradtak. A néni áldásra emelt kezére azóta is emlékszem, amely fölfelé, Istenre mutatott.
Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi, de egy jószándélkú, másokat szolgáló ember megváltoztatta, jó irányba terelte. Egy számomra ismeretlen néni az idejét, szeretetét, mosolyát adta, segített megnyugodni, és rádöbbenni arra, hogy az életben csak másodlagos a teendők sorozata, a lényeg a magam és mások életében való alázatos, szolgáló jelenlét, a szeretet kifejezése, ami fölötte áll mindennek és mindenkinek.
Milyen boldoggá tehetnénk a bennünket körülvevő világot, a munkahelyünket, baráti kapcsolatainkat, családjaink életét, ha áldássá válnánk egymás számára és megélnénk Isten országát, amely közöttünk van (Ld. 17,21).
(Öröm-hír, 2011., 2. szám)
Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye