Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak a pénz csillan: a koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: „Ezernyit adjon...” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!...!” (Reményik Sándor)

„Irgalmas szívű” az, akinek szíve van a másik baja, nyomorúsága és ínsége iránt. Az összemberiség ősszava, a „szív”, a személy legősibb és legbelső központját jelöli, a lénynek végső egységét, forrását mindannak, ami az ember, és amit cselekszik. A szív tehát nemcsak a konkrét ember összfoglalata, hanem cselekvésének, egzisztenciális alapmagatartásának eredete is.

Az ember érzületét jelzi: hogyan vélekedik egyáltalán más emberekről, az életről és a létről. Eszerint tehát irgalmas az, aki személyének ezt a legbelső középpontját kitárja a másik fájdalmának és nyomorának, és ezt az egzisztenciális nyíltságot, mint maradandó érzületet, hűségesen megvalósítja.

Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által. Felrobbantja önmagunk határait, és engedi, hogy a másik belépjen belső szféránkba. A másik ember a szeretetben énemmé lesz. Így az ő baja is saját létemmé válik. Saját nyomorúságom mellett az ő törékenységét is viselnem kell. Minden ütés, ami őt éri, az én szívemet is találja. Ez a legnagyobb segítség, amelyet a szerető ember a szenvedőnek nyújtani tud: magára vállalja a létközösséget vele, és ezzel az idegen szenvedés minden ínségét, a másik sikertelenségét, betegségét, fáradtságát, mindent elszíntelenítő kedvetlenségét, a ránehezedő gondokat, a vesződést, amely kiüresíti.

A szerető ember egyesül mindazzal, ami a szenvedőben a szenvedés hatására történik. Az irgalom legkeményebb követelménye ez. Az irgalom az az akarat, hogy a szenvedővel való létegységben tevékeny hűséggel kitartsunk. Az a beteglátogató, aki csak kívülről vigasztal, azaz a betegnek épületes és sztereotip beszédeket tart, még súlyosabbá teheti a beteg állapotát, lázadásra és ellenállásra ingerelheti. A beteg az ilyen vigaszt sokszor gúnynak érzi. „Azért mondod ezt nekem, mert el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen szenvedek, mert fájdalmaim nem a tiéd. Csak akkor lenne jogod a vigasztalásomra, ha úgy szenvednél, mint én, vagy ha legalább velem együtt tudnál szenvedni”.

A szenvedő vigasztalójának tehát először magává a szenvedővé kell válnia. És ha ekkor mondja a vigasz szavait, akkor azok már nem kívülről jönnek, hanem belülről. Akkor nem egyszerűen a szenvedésről beszél az ember, hanem a „te szenvedésedről”, amely – kölcsönös szeretetünk által – az én szenvedésemmé lett.

(Boros László: A köztünk élő Isten – részlet. Az írás megjelent az Öröm-hír egyházmegyei lap 2016 XII. évfolyam 1. számában, az Irgalmasság-évében.)

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye