Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Szeretünk válaszokat kapni minden egyes kérdésünkre: szeretnénk tudni, hogy mi miért történik, mi mozgatja a szálakat, ki áll a dolgok hátterében.

Sokszor be kell látnunk, hogy vannak olyan területei az életünknek, amelyek előtt tanácstalanul állunk – ilyenek például a nehézségek, a betegségek, az igazi szenvedések, amelyek mindennapjaink részét képezik. Sokszor, mikor szembesülünk mások szenvedésével, vagy éppen a saját életünk problémáival küszködünk, megállunk egy-egy pillanatra, és feltesszük a kérdést: miért engeded, Uram, hogy ez történjen? Miért pont velem? Miért van ez a nehézség itt velem? A szenvedés megpróbál minket: felborítja mindennapjaink normális kerékvágását, és nehezünkre esik látni, hogy, sajnos, ez is az életünk részévé vált. Nem találunk válaszokat arra, hogy a tragédiák miért vannak velünk lépten-nyomon. Ilyen helyzetekben két út áll előttünk: vagy próbálunk tudomást se venni arról, ami kihívások elé állít minket, és inkább elnyomjuk azt magunkban – vagy pedig őszintén foglalkozunk vele. Amennyiben ez utóbbit választjuk, a szenvedés feldolgozásában Isten is helyet kap, hiszen a szenvedéstörténetünk, életünk legintimebb részeiben játszódik le, mert valahogy egzisztenciánk legalapvetőbb részeit kérdőjelezi meg a szenvedés. Ahol pedig az egész életünk értelme megkérdőjeleződik, ott helyet kap Isten is.

Hol az Isten a szenvedéseinkben?

Erre nem lehet konkrét választ adni: nézd, itt van, vagy éppen ott. Néhány lehetséges irányt, utat szeretnék mutatni, hogy ki-ki hol keresheti Istent szenvedésben – vagy egyáltalán hogyan állhat hozzá élete legnagyobb kihívásaihoz. Az első és leglényegesebb, amit tudatosítanunk kell magunkban, hogy Isten maga is szenvedett: gondoljunk csak Jézus szenvedéstörténetére, azokra a csapásokra, küzdelmekre, amiket a Megváltónak el kellett szenvednie az evangéliumok tanúsága szerint. Elmélkedésünk jó kiindulópontja lehet Jézus utolsó mondata a kereszten Márk evangéliuma szerint: „Éloí, Éloí, lemá szabaktáni?” Ez azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”(Mk 15,34). Megdöbbent minket ez a mondat. Nehéz azt hinni, hogy ezek legyenek Jézus utolsó szavai. Az Isten valóban elhagyta Jézust? Hogy hagyhatta el az Atya a saját Fiát? A kereszten Jézus óriási kínokat szenvedett el – az egész lénye szenvedett –, átérezte ő is, amit mi érzünk minden egyes nehéz helyzetünkben. Ilyen körülmények között teszi fel ezt a súlyos kérdést: Éloí, Éloí, lemá szabaktáni? A Szentírásban az áll, hogy „ez azt jelenti”: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni ezt a mondatot, ami a 22. zsoltár első sorát idézi héberül és arámul.

Éloi, éloi. Istenem, Istenem

Ez a megszólítás egy mély bizalomnak a kifejeződése, mind Jézus, mind a zsoltáros szemszögéből. Bármilyen nehéz helyzetben is legyenek, az Istent sajátjuknak ismerik el, akihez bátran mernek fohászkodni. Ezt a bizalmat nekünk is érdemes eltanulni: Isten minden helyzetben a mi Istenünk marad. Bármikor fohászkodhatok hozzá: Istenem, Istenem. Ez lehetne a mi első reakciónk is a szenvedéseinkben: tudatosítom magamban, hogy nem vagyok egyedül. Isten velem van, az én Istenem, aki mindig is itt volt életem minden egyes pillanatában, most sem hagy magamra. Amikor úgy érezzük, hogy senki sem tud minket megérteni, mert valóban életünk legnagyobb szenvedéseit talán senkivel sem tudjuk igazán megosztani, akkor jó tudni, hogy az Isten velünk van. Hozzá mindig lehet szólni.

Lemá

Az evangélium a héber kifejezést használja: miért? Miért? Vajon mire akar utalni ez a miért? Arra keresi esetleg a választ, hogy milyen ok áll a szenvedés mögött, melyek azok a tényezők, amelyek a szenvedésig vezettek? Vagy esetleg arra akar rákérdezni, hogy mi a célja ennek a szenvedésnek, mire jó ez, hová akar vezetni az Isten? Jó a miért kérdés ezen kettőségét mindig szem előtt tartanunk nekünk is. Amikor rákérdezünk a szenvedéseinkre, a problémáinkra, ne csak az lebegjen előttünk, hogy hogyan jutottunk idáig, mi vezetett ehhez az állapothoz, hanem azt is jó mindig megfontolnunk, hogy mit hozhatunk ki ebből a nehézségből? A szenvedés valahogy sosem végső szó. Van felvezetése: vannak jelek az életünkben, amelyek alapján tudjuk, hogy ebből óriási szenvedés fog származni, de ugyanakkor van levezetése is – a szenvedés nem a végső állapot, valahová vezet minket. Ez a miért ezt a kettősséget akarja magában hordozni, valahogy magában foglalja azt is, hogy sokszor a legnagyobb problémák vezethetnek óriási kegyelmekhez.

Szabaktáni

A kérdés utolsó szava: szabaktáni. A héber zsoltár azonban nem a „szabaktáni”, hanem az „azabtáni” formát használja. Itt az arám verziót találjuk az evangéliumi elbeszélésben. Van-e különbség az „azabtáni” és „szabaktáni” igék között, vagy pedig a „szabak” ige az „azab” héber igének az arám fordítása? A héber „azab” ige valóban azt jelen-ti, hogy elhagyni, magára hagyni. Azonban a „szabak” arám igének vannak más árnyalatai is. Ez az ige nem csupán azt jelenti, hogy elhagyni, hanem azt is, hogy hagyni – valakinek szabad kezet adni, hogy végezze a dolgát. Ha Jézus kérdését vizsgáljuk, valóban ott lehet egy óriási panasz, fájdalom a kérdésében: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? De ugyanakkor más irányba is mutathat: Istenem, Istenem, mi a célja annak, hogy hagytad nekem ezt (tenni)? Nem szeretnék végleges válaszokat adni, hogy valóban ez mit jelenthet, azonban jó elgondolkozni a lehetséges értelmezéseken. Jézus szenvedett, átélte azt, hogy mit jelent nehézségeken átmenni, de a kereszten való utolsó kérdése nagyobb távlatokat nyithat ki. Nem csupán az fogalmazódik meg ebben, hogy miért van ő egyedül ebben a szenvedésben, hanem feltette a kérdést – teljesen Istenbe vetve bizalmát –: hová vezet ez a szenvedés, mi fog ebből a szenvedésből származni? Nehéz téma ez, és talán nem is fogunk ezekre végleges válaszokat kapni. Az Atya sem válaszolt Jézus kérdésére. Azonban Jézus megértette a szenvedés lényegét. Bár a passió értelmét nehéz megragadni, mégis tudjuk, hogy nem a szenvedésé volt az utolsó szó; az igazi választ húsvétkor kapjuk meg: Jézus feltámadásával legyőzte a halált. Mi lehet a mi szenvedéseink értelme? Miért kell sok mindennek megtörténnie a mi életünkben? Ezek is nehéz kérdések; lehet, hogy nem is fogunk tudni válaszolni rájuk. Azonban van egy óriási nagy reménységünk: Jézus halála és feltámadása értünk történt. Azért, hogy a mi életünkben ne a halálé, a legnagyobb fájdalomé legyen a szó, hanem az életé. Jézus feltámadásával adott értelmet a mi életünknek, a mi szenvedéseinknek is. A szenvedés mindig ott kísért az ember életében, szeretné ellehetetleníteni a mindennapjainkat. De nem csak így szabad rátekinteni a nehézségekre, hanem folyamatosan meg kell vizsgálnunk azt, hogy vajon Isten hogyan van jelen mégis a legsötétebb pillanatainkban. Amikor ezekben a nehéz percekben próbálunk Istenre figyelni, az ő közelségét keresni, akkor közelebb tudunk hozzá kerülni. A passiótörténet az evangéliumi elbeszélések szíve; ez az a történet, amely bár a halálba vezeti Jézust, mégis megadja nekünk az élethez való reményünket. A passió nem csak egy történet, nem csak egy elbeszélés egy megerősítés szeretne lenni: mi is tekinthetünk másképpen a szenvedéseinkre. Krisztus keresztje, bár a halál színhelye, mégis igazi élet fakadt belőle. A mi szenvedéseinkből is fakadhat élet.

Németh István atya

Fotó: Magyar Kurír

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye