Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Az ökumenikus imahét negyedik napján, január 22-én dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke tartott igehirdetést a debreceni Szent Anna-székesegyházban. A magyar kultúra napjára eső imaalkalmon a több száz katolikus és protestáns hívőt dr. Krakomperger Zoltán, a székesegyház plébánosa köszöntötte és adta át Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök üdvözletét is, aki betegség miatt nem volt jelen.

Krakomperger Zoltán atya köszöntő gondolataiban háláját fejezte ki a keresztény hívek erőfeszítéséért, hogy családjaikban, egyházközségeikben, ismerőseik, barátaik között is törekednek a felekezetek közötti egységre. Legyőzték a szembenállást, kiküszöbölték a félreértéseket, és döntő jelentőségű konszenzust küzdöttek ki, hogy elérjék a vágyva vágyott teljes, látható egységet az eucharisztikus lakomában.
„Ennek eléréséért hosszú és nehéz utat kell még megtennünk, mikor azonban közösen vagyunk úton Őhozzá, egymáshoz is közelebb kerülünk. Az egység végső soron Isten ajándéka. Szentlelke vezet el a teljes egységre. Ő felismerteti velünk az igazi gazdagságot a testvéregyházakban és egyházi közösségekben.
Az egység helyreállításáért végzett imádság az ökumené szíve. A két és többoldalú párbeszéd művelése mellett az imádkozásunk egymással a teljes egység elnyeréséhez vezető királyi útja, amelyen járni akarunk” – fogalmazott Krakompreger Zoltán plébános.

Több az élet, mint amit mi látunk

Fekete Károly püspök beszédének bevezető gondolataiban a kultúra napjával és a máltai keresztények által meghatározott „A Gondviselés” (Lk 12, 22-32) igeszakasszal
vont párhuzamot, amely emlékeztet bennünket arra, hogy több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál, mert a kultúra értékei tágítják ki azt a dimenziót, amely a mindennapjainkat betölti. Ha van kultúra, művészet, a legszükségesebben túli, akkor az egy más, több életet jelent, olyan többletet, ami csak a teremtés csúcsán lévő élőlénynek, az embernek adatik meg. Ezt szemlélve a keresztény ember felfedezheti, hogy nem abban van a megoldás, amit mi teszünk, hanem abban, amit az Isten tesz. Ő ugyanis másként gondolkodik a kultúra értékeiről, mint ahogyan mi.
Ebbe a gondolkodásmódba vezet be bennünket az evangélium. Megmutatja, hogy több az élet, mint amit mi látunk, és más mentalitás is létezik, mint amit a magunk esze után el tudunk képzelni. Jézus az emberi természethez ezt a többletet, az igazabbat, teljesebbet akarja adni.

Az ember vágyja a többet, csak az elérés módja nem tisztul ki

Károly püspök ezután arról a vágyról beszélt, amely az emberben van, és amit türelmetlenül, elégedetlenséggel keres, hajszol, hogy megtalálja, mi lehet az a még több, amit kinyerhetne az életből. Az ember akarja, vágyja a többet, csak az elérés útja-módja nem tisztul ki. Míg hajszoljuk az életet, közben jóval kevesebbel is beérjük, mint amit Isten kínál. Attól szenvedünk, hogy bár tudjuk, hogy több az élet, de mivel ezen nem változtatunk, ezért közben eltűnnek, megsemmisülnek, elfelejtődnek az élet igazi értékei.

Jézus ily módon mutatja be az élet többletét, világossá téve azt, hogy mi az, ami nem tetszik a Mennyei Atyának, és mi az, ami igen. A református püspök az üzenet kulcsára, az igeszakasz összefoglaló mondatára irányította a figyelmet, amit csak Lukács evangélista örökített meg: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32). Ez a viszonyítási pont ahhoz a többhöz, amit a természeti képekkel illusztrál az evangélista. Ebből a mondatból derül ki, hogy mihez képest több az élet. Ehhez kell mérni Jézus költői szavait is, a gondviselő Isten figyelmes gyöngédségét teremtményei iránt. Isten gondviselésének korábbi megtapasztalásai és az értünk megtett szabadításai adják reménységünk aranyfedezetét, mert ezután is bizonyítani fogja hozzánk való hűségét. Az ember nem semmi, de nem is minden, hanem olyan valaki, akiről Isten nem feledkezik meg. Nem tűnhet el előle senki, és nem kerülhet ki senki az Ő látómezejéből. Olyanok vagyunk, akivel maga Isten törődik.

A bizalom lételem a hitünkben

Istentől bizalmat kapunk, hogy növelje a mi bizalomról alkotott képünket, amely az ismeret és az igaznak tartás mellett az igaz keresztény hit legfontosabb alkotóeleme utalt a református püspök a bizalomra, mint az este egyik fő témájára.
A bizalom lételem, mert rá tudok hagyatkozni a saját előző tapasztalataimra, az előző korok hitismeretére, és ennek a bátor ráhagyatkozásnak jelen kell lennie a saját életemben. Bizalmi kérdés az, hogy nemcsak általánosságban tartom igaznak, amit Isten kijelentett, hanem személy szerint magamra is érvényesnek tartom. A teremtő Isten többre értékel bennünket, mint ahogy mi kicsinyhitűek látjuk ezt. Ez nem függ habitustól, temperamentumtól, hanem ezt a bizalmat a Szentlélek munkálja bennünk az evangélium által.

A megoldás az Atyai kézben van

Kicsiny nyáj vagyunk, és ez alázatra tanít bennünket, mert érezzük, hogy Istenre szorulunk. Méltóságunk öröme pedig az, hogy a féleleműző Pásztor szólal meg: „Ne félj, te kicsiny nyáj”. Isten gondot csinál magának belőlünk és miattunk. Ereje a mi kicsinységünk ellenére is képes hatni, mert Isten törődik az emberrel, azokkal a bennünket megkörnyékező veszedelmekkel, amelyeket senki más nem tud megszüntetni, csak Ő.
Aki nekünk adja az országát, az van olyan hatalmas, hogy még a rosszat, a bajt is segít türelemmel elhordoznunk, és ezekben felfedeznünk Isten irántunk való atyai gondoskodását. A gondviseléstudat mindezek között fedezi fel Isten kezét. A tápláló, öltöztető, megtartó, növekedést adó Atyai kéz nem akármilyen. Olyan, amelyik világteremtő, emberalkotó, szabadító és sorsfordító, biztonságot adó kéz, erre érdemes bizalommal ráhagyatkozni.
Ebben a kézben van a megoldás – fogalmazott Fekete Károly.

Kicsinyhitűségünket erősítik az emberek által elszenvedett csalódásaink, de Isten közbelép

Sokszor erősnek és biztosnak érezzük a saját kezünket, munkatársaink, főnökünk kezét. Pedig volt már tapasztalatunk abban is, hogy elgyengülnek ezek a kezek, még az édesanyák, édesapák, a barátok keze is elfárad – folytatta tanítását a református püspök Az emberi kezekben bízásunk keserű élménye a csalódottság, a becsapottság, a kisemmizettség, átrázottság, az aggódás, amely tud fokozódni, és közben megnő a félelmünk, kicsinyhitűségünk. Az Istenre hangolt embernek ezért fontos az országot nekünk adó Atya keze. Érdemes erre a kézre összpontosítani, mert ez sorsfordító kéz, ez ad táplálékot, megélhetést, intést és intelmet, védelmet és igazságot. Ez az antropomorf, nagyon is emberszabású kép, az országot nekünk adó mozdulat érzékelteti, hogy Isten közbelép, és meg akarja változtatni az életet. Ettől a kéztől valóban több lesz az élet. Isten észreveszi a várakozó tekintetet, és kegyelmesen rátekint az övéire, egy népre, nemzetre, a korra, és elhozza a nagy honfoglalásokat, mert otthont teremt, előhozza a szükségszerű megújulásokat, visszaformál, rehabilitál, öntudatra ébreszt, és magához térítve közösségbe, egyházba rendezi az övéit, gyarapítva nyáját.

Nekünk, keresztény embereknek rá kell éreznünk, hogy milyen nagy különbség van – mozgástér szempontjából – az aggódó, meg a gondviselést nem érző ember és a hitben élő ember mozgástere között.
Jó lenne, ha együtt tudnánk vállalni, hogy több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál. Ezért feladatunk, hogy tanítsunk a javak istenítésének veszélyéről, amely a gazdagság és az uralkodni vágyás, az erőszak. Keressük az Isten országát, mert nem a birtoklásvágy vezet el a célig, az élet értelméig, hanem egyedül az Isten uralma alatti megállás, általa derül ki mihez képest több az élet – fejezte be gondolatait Fekete Károly református püspök.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye