Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Beszélgetés Barsi Balázs OFM ferences szerzetessel

Barsi Balázs OFM 2018. március 12–14-ig Debrecenben a Szent László Domonkos Plébánián, 13-án délelőtt pedig Egyeken tartott nagyböjti lelkigyakorlatot, majd a püspöki hivatalba is ellátogatott, ahol a déli zsolozsma és elmélkedés perceit osztotta meg a hivatal dolgozóival.

A ferences szerzetes a közös zsolozsmázás utáni rövid elmélkedésében az imáról kifejtett gondolatában elmondta, sokan szenvednek attól, hogy nem tudnak imádkozni. Egyik alkalommal egy asszony fordult hozzá aggodalmaival:

– Balázs atya, amikor imádkozom, rövid időn belül csak a saját szenvedésemre, betegségemre tudok gondolni, és nem figyelek az imára.

– Fogja a rózsafűzért, hagyja abba az imát, és beszéljen az Úrnak a szenvedéséről! – válaszolta az asszonynak a ferences szerzetes.

E gondolatot megerősítve Balázs atya még hozzátette, az ember az életét, küzdelmeit viszi Isten elé a zsoltárokban is. Nap mint nap a szokásos imáinkat mondjuk el, de az csak előcsarnoka az Istennel való szorosabb párbeszédünknek. Ilyen meghitt kapcsolata volt a bajor családból származó Neumann Teréznek is (1898-1962 – ő a legismertebb női stigmatizált szent), aki iszonyú betegségekkel küzdött, megbénult, megvakult, testén sebek jelentek meg. Amikor Lisieux-i Szent Terézt 1923-ban boldoggá avatták, a mennyei közbenjáró megjelent a szenvedő Teréz ágya mellett, és azt mondta neki:

– Most bármit kérek a Jóistentől, meghallgatásra talál. Mondd, meg akarsz gyógyulni?

– Nem akarok! – volt a válasz.

–Tovább akarsz szenvedni?

– Nem! – mondta ismét határozottan Neumann Teréz.

– Akkor mit akarsz?

– Azt, amit Isten akar.

Ezt a gondolatmenetet folytatva Balázs atyával az Örömhír Szerkesztőségben beszélgettünk.

– Amikor az ember eljut arra a szintre, hogy már semmi mást nem akar, csak Isten akaratának érvényesülését az életében, azt hosszú szenvedés, kudarcok sorozata, és az a tapasztalat előzheti meg, hogy saját akarata folyton zsákutcába viszi. Mikor érkezik meg az ember keresztény élete fejlődésének eme pontjára? Hosszú az út, vagy egy pillanat alatt végbemenő kegyelem?

– Azt hiszem, kegyelem is. Ha egy fiatal eljut erre a szintre, az nagyon látványos, de a tapasztaltabb idős keresztény életében ezzel az ajándékkal együtt dolgozva a gyakorlat eredménye is lehet. Bármilyen megpróbáltatás éri az embert, Isten nem akarja, hogy szenvedjen, de azt sem, hogy ne szenvedjen. Akkor mit akar? Valami mást. Neumann Teréz sem tudta, én sem tudom, de azt mondom, „Atyám, legyen meg a te akaratod”. Ez a megváltásunk abszolút közepe, hiszen az Úr Jézus így imádkozott az Olajfák hegyén, „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely…” (Mt 26,39). Jézus emberi akaratából mondta ezt, 33 éves fiatalember volt, nem akart meghalni. Néha úgy mutatjuk be Őt, mintha kereste volna a szenvedést, de ez nem így van. Majd Jézus folytatta imáját: „…de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mt 26,39). Ő tudta, mi az Atya akarata, amikor szembesült azzal, hogy gyűlölői meg fogják ölni. Nagyon korán felfedezte ezt. Máté evangéliumának a csúcspontja, amikor újjáértékeli a régi törvényt, a zsidó tórát: „…szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44). Jézus életével tanított: túllépett azon fájdalmán, hogy Őt gyűlölték, és ellenségei miatt aggódván arra gondolt, mi lesz velük, ha Őt megölik. Erre utal a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd is (vö. Mt 21,33-46). Jézus a Szentlélek erejével a kivégzésének szörnyű eseményén túl egészen az Atyáig nyújtja a kezét. Nekünk is megadja a Szentlelket, hogy életünkben legalább egyszer ugyanezt megtegyük. Nem a szenvedést fogadom el, nem is utasítom vissza, hanem: Atyám, egyesülök azzal az akarattal, amit te akarsz. Ezzel lehet, hogy azt akarja, fejlődjek, vagy tiszta szeretetre, mélyebb kapcsolatra jussak vele.

– Garadnay Balázs „A keskeny út öröme és járhatósága” című könyvében írja: „Isten akarata bennünk van”. Ezt az állítást jól igazolja Jézus és a vak Bartimeus között elhangzó rövid párbeszéd (vö. Mk 10,46-52). A koldus felkiált: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”, majd Jézus visszakérdez: „Mit tegyek veled?” Jézus nem teheti azt, ami Isten akarata ellen van, tehát a vak koldus válasza – „Mester, hogy lássak” – egyezik az Úr akaratával, vagyis Isten akarata bennünk van.

– Ugyanezzel találkozom, amikor fiatalok keresik a helyüket. Néha csodaszerűen várják tőlem a választ az életükre, hivatásukra vonatkozóan. Én is visszakérdezek: „Mi a vágyad, mi vonz téged? Ha valami vonz, még akkor is, ha nehézségbe ütközik, az bizonyosan Isten álma rólad.” Ez lehet akár a papi hivatás, keresztény családi hivatás, elköteleződés. A vonzás belülről jön, és mégis szabadok vagyunk. Amikor ez a világ az Úristennel érintkezik, az emberben mindig misztérium van, és ebből tudjuk, hogy az igaz Istennel van dolgunk, akinek van egy akarata, és mégis szabadok vagyunk. Ez a két szabadság, két szeretet működik együtt, és találkozásukkor egyszerre föllángol, létrejön ez a misztérium, és abban a pillanatban megtörténik a csoda. Ilyen a mi kapcsolatunk a Jóistennel.

– Palánki Ferenc megyéspüspök atya e lap vezérgondolatában az örömről ír. Egyik mondatában így fogalmaz: „A keresztény öröm nem könnyed vígság, hanem legyőzött szomorúság.” A keresztény élet fejlődésének egy másik magasabb szintje, amikor tudunk örülni megváltottságunknak annak ellenére, hogy fájdalom, szenvedés van az életünkben. Miért olyan nehéz ezt megélni?

– Nagyon mély gondolat hózódik a „legyőzött szomorúság” megfogalmazása mögött. Hiszen aki a mai világot nyitott szemmel nézi, az bizony elkeseredhet. Az elszomorodó ember realista. Ugyanakkor nem állhatunk meg itt az Úristennel való kapcsolatban, amely az események mögött van. Amikor viharba kerültek az apostolok a tengeren (vö. Mt 8,23-27), halász-tapasztalatuk szerint volt okuk az aggodalomra, Jézust fölébresztik: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” Az elveszettség mélyéről mi is hasonló módon, kétségbeesetten kiáltunk fel, kapaszkodunk Krisztusba. A legyőzött reménytelenség, szomorúság a Vele való kapcsolatban le is van győzve. Ez nem is boldogságot vagy örömöt jelent, hanem a hétköznapi értelemben vett végtelen békességet, megnyugvást. Jézus rászólt a vízre, és nagy csendesség lett. Vannak nehéz, megoldhatatlan helyzetek, és egyszer csak minden elcsöndesedik. Isten olyan szépen elrendezi, elsimítja az életünket. Néha az a megoldás, hogy ha vele kapcsolatba kerülünk, és ez mindenekfölött van. Éppen ezért az imádkozó ember el tud jutni egyfajta belső örömre, derűre, a nagy csendre a háborgó tenger után.

– Feltéve, ha tud a szenvedő ember imádkozni. Van, amikor nehéz órákban bármennyire is szeretnénk Istenhez fordulni, nem megy.

– Nem is lehet, és nem kell úgy imádkozni, ahogyan előtte tettük. Átmentem hasonló helyzeten. Amikor súlyos beteg voltam, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy nem tudtam olvasni, a napi zsolozsmát elvégezni, ami a mi hivatásunkban nagyon fontos, de még egy Üdvözlégy Máriát sem tudtam elimádkozni, sőt mindig azt hallottam belülről: „Ne törődj vele, hagyd el!” Nehéz volt, mert nagyhéten nálunk 100 vendég van, fiatalok, kórusok, és csak azt hallottam a szívemben, hagyjam most ezeket a feladatokat. Kéthetes küzdelem volt, hogy Isten minden jót elhagyatott velem, és amikor jobban lettem, ezen elgondolkodtam. Mindig azt tartottam helyesnek, hogy amikor majd közel kerülök a halálhoz, szeretnék meggyónni, de ott akkor a betegségemben ez eszemben sem volt. A bűnöket is azért kell elhagyni, mert azzal nem lehet Istenhez odamenni. Akadályoz, de a jócselekedetektől, a műveinktől is meg kell szabadulni, mert Isten nem a jótetteinket akarja átölelni, hanem bennünket, a csupasz, minden érdemtől megfosztott, imádkozni is képtelen, de Isten után vágyó embert. Nagy kegyelem, ha az ember eljut erre a szintre és megtapasztalja az Isten utáni vágyakozás végtelenségét.

Majd visszajövünk a felszínre, és minden megy tovább, mint azelőtt, mintha meg sem történt volna, de azért meg vagyunk jelölve. Szent Pál szerint a keresztény úgy éljen a világban, mintha nem is élne, ha vásárol, mintha meg se tartaná, amit vett. Szinte játék az egész, és nem ez számít, sokkal több a lényeg, ez a „mintha” elegáns jelenléte a világban, amely maga az életszentség. „A veréb is otthont talál magának, s a fecske fészket, hogy kicsinyeit oda rejthesse” (Zsolt 84,4), mondja a zsoltáros. Ezek itthon vannak, de az ember nem. Akkor van itthon, ha nincs itthon. Ezért a legtöbbet azok tesznek, akik mindent odaadnak. Micsoda teljes önmegtagadás és teljes boldogság az életük!

Kovács Ágnes