Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Ferenc pápa július 4-én, az Angelus imádság végén hivatalosan is bejelentette, hogy 2021. szeptember 12-én Budapestre látogat és részt vesz az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjén.

   Erdő Péter bíboros, prímás a bejelentés után elmondta: „A katolikus hívek közössége nagy örömmel és szeretettel várja a Szentatya érkezését. Imádkozunk azért, hogy látogatása számunkra a remény és az újrakezdés jele legyen a járványhelyzet enyhülésével.”

   A főpásztor hangsúlyozta: nagy jelentősége van annak, hogy a Szentatya személyesen vesz részt a záró misén, hiszen általában az Eucharisztikus Kongresszusokon pápai legátus képviseli a Szentatyát. Így volt ez a legutóbbi kongresszus esetében Cebuban is, ahova videóüzenetet küldött Ferenc pápa. Utoljára 21 évvel ezelőtt II. János Pál pápa vett rész a világeseményen, amelyet akkor Rómában rendeztek meg.

   Magyarországon 25 éve volt legutóbb pápalátogatás, 1996-ban a II. János Pál pápa csak átutazóban volt Budapesten, akkor Pannonhalmát és Győrt látogatta meg.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Általános Titkársága

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Egy nemzetközi kiállítás részesei lehetünk Egyek településen - fogalmazott Maga László, a polgári esperesi kerültet esperes, plébánosa 2021. július 2-án az Eucharisztikus Csodákat bemutató kiállítás megnyitóján.

Carlo Acutis (199-2006) milánói egyházmegyéből származó fiatalember volt ennek a kiállításnak az ötletgazdája. Hétéves korában volt elsőáldozó, attól fogva soha nem hagyta ki a napi találkozót a szentmisében, és utána ott maradt a tabernákulum előtt, hogy imádja az Urat, aki valóban jelen van az Oltáriszentségben. Azt akarta, hogy az emberek megértsék az Eucharisztia fontosságát. „Életem célja, hogy mindig kapcsolatban legyek Jézussal.”  „Jézussal, Jézusért és Jézusban élni ” – ezekkel a szavakkal összegezte rövid életének legfontosabb jellemzőjét Carlo Acutis, aki tizenöt évesen leukémiában halt meg.

Számára az Eucharisztia volt az „autópálya a mennybe". A Carlo Acutis által összegyűjtött csodákat bemutató kiállítás a világ számtalan pontján volt már látható, így külön öröm, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra készülve Egyekre is eljutott.

A történelemben 170-nél több olyan eucharisztikus csoda történt, amelyet kivizsgáltak, bizonyítottak. Az eucharisztikus csodák olyan isteni megnyilvánulások, amelyek célja, hogy megerősítsék a hitünket abban, hogy az Úr teste és vére valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Ismerjük az Ő valóságos jelenlétére vonatkozó katolikus tanítást: az átváltoztatás szavainak kimondásával – „ez az én testem” és „ez az én vérem” – a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé lesz. Ezt a csodálatos átalakulást átlényegülésnek nevezzük, az anyag lényege változik át. A kenyér és a bor csak megjelenésében, jellegében marad ugyanaz; ezt járuléknak nevezzük. Kiterjedésben, színben, ízben, illatban vagy a tápanyagok vonatkozásában nincs változás, mert a lényeg Krisztus testévé és vérévé lesz. Az átlényegülést nem érzékelhetjük érzékszerveinkkel; a csodás átváltozást csak hittel foghatjuk fel.

„Az eucharisztikus csodákban a hússzövet és a vér, vagy ezek valamelyike jelenik meg. Az ilyen csodák arra világítanak rá, hogy nem a külső megjelenést (a kenyeret és a bort) kell látnunk, hanem a lényeget, Krisztus testének „hús-vér” valóságát.”

A kiállítás 166, különböző korban, a világ különböző pontjain történt csodát mutat be. E gazdag anyagból válogattuk ki az Egyeken bemutatott kilenc csodát. A kiállítás bemutat szenteket is, akik életében különösen is fontos volt az Eucharisztiában jelenlévő Jézus.

Az Eucharisztiában Jézus van jelen. A négy evangélista 37 csodát jegyez föl, amelyek által Jézus  megmutatta erejét, szeretetét, amelyek által gyógyított, segített, az emberek hitét erősítette.

Jézus ma is él és szeret! Ma is képes csodákat, természetfölötti jeleket tenni. Mi is megtapasztaljuk az eucharisztikus csodákat egy szentségimádásban, egy szentmisében. Jézus ma is erőt, békét, örömet ad. Megvilágosítja értelmünket, szívünket - buzdított Maga László atya.

„Éledjen újjá az eucharisztikus csodálat!”

A világban megfigyelhető egy szomorú tény, hasonló ahhoz, ami a választott nép fiaival történt, akik megunták az égi mannát, Isten kenyerét.

Szent II. János Pál kívánsága, hogy „éledjen újjá az eucharisztikus csodálat. (…) Krisztus szemlélése azt is jelenti, hogy föl tudjuk Őt ismerni mindenütt, ahol megmutatkozik sokféle jelenlétében, de mindenekelőtt testének és vérének eleven Szentségében.” (EE 6.) Minden szentmise, szentségimádás, szentséglátogatás segítheti ezt, hogy újjá éledjen az eucharisztikus csodálat.

Ez a kiállítás segítsen, hogy szívünkben újjá éledjen az „eucharisztikus csodálat”, erősödjön, mélyüljön a Jézus iránti szeretetünk! Kívánom, hogy ebben segítsen e kiállítás, mélyítse, erősítse a Jézussal való kapcsolatunkat! Tudjunk csodálkozni, mert a csodálat erősíti hitünket és szeretetünket! – zárta gondolatatit a megnyitón Maga László atya.

A kiállítás megtekinthető Egyeken az Alkotóházban (4069, Egyek, Fő tér) hétfőtől csütörtökig 8-18 óra között, pénteken 8-15 óra között.

PlebaniaTeam

Fotó: Papp Janka

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A 2019. tanév szorgalmi időszakának befejezését követő két hét elteltével zárult a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 9 köznevelési intézményében az EFOP-3.3.5-17 „Korszerű pedagógiai módszerek alkalmazását segítő Iskolai Közösségi Program kísérleti megvalósítása” c. program, amelynek részeként két nagyobb formátumú és jelentős programmodul - a tematikus napközis és tematikus bentlakásos programok - megvalósítására került sor.

A program a megszokott tanórán és iskolán kívüli olyan nem formális és informális tanulási környezet kialakítását eredményezte, amely a diákok számára a tanulási lehetőségek gazdag tárházát jelenti,   s a megvalósított „élmény   alapú   tanulás”   komoly hátránykompenzációs (hátrányos helyzet, SNI, BTMN) hatással és eredménnyel is együtt járt. A tanítás-tanulás, a diákok szemléletformáló ismeretszerzésének és a közösségi nevelésnek az alapvető és tradicionális színterei a nevelési-oktatási intézmények, s abban a különböző közismereti tantárgyakhoz kapcsolódó tanítási órák voltak. Emellett természetesen több más, az iskolán belüli, de tanórán kívüli lehetőség („napközi”, különböző szakköri, kulturális-, sport- és szabadidős foglalkozások) is színesítette a tanulók ismeretbővítésének és közösségi szocializációjának, nevelésének a folyamatát.

A program közvetlen célcsoportját az általános iskola 1-7. évfolyamos osztályainak/tanulócsoportjainak tagjai alkották. Az érintett diákok számára a tematikus napközis és bentlakásos programokban való részvétel lehetővé tette a tanulás szempontjából fontos belső motivációinak, önszabályozó mechanizmusaiknak a fejlesztését, valamint az osztályközösségek megerősödését is. A tematikus napközis csoportokban összesen 2640 diák vett részt, ebből a bentlakásos táborokban 264 diák.

A Csodaszarvas program folytatásaként – Csodaszarvas Iskolai Közösségi Program a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében címmel - újra megpályáztuk és megnyertük a táboroztatás lehetőségét és a pályázati forrást, amelyből finanszíroztuk a szakma programokat, az élményszerző pillanatokat. A pandémia, mint annyi mindent, felülírta a megvalósítás időpontját, amelyet elhalasztottunk a tavalyi tanévről az idei tanév végére. Így a megvalósítás ideje, s a két tábor időpontja: 2021. június 21. és 2021. július 3. között telt. A programba bevont diákok száma 1610 tanuló 10 köznevelési intézményünkből, és ebből 161 diák Pusztafaluban táborozott bentlakásos táborban.

A program fontos szereplői azok a pedagógusok, akik motiváltak voltak a projektben való részvételüket illetően, majd pedig annak gyakorlati megvalósítása során egyaránt. Olyan aktív, kreatív gondolkodású és innovációs attitűddel rendelkező tanítók/tanárok vállaltak feladatot, akik lelkes tevékenységükkel jelentős mértékben hozzájárultak a program sikeres lebonyolításához és megvalósításához. Mindeközben a programvezető és a segítő pedagógusok munkájuk során nyitottabbá váltak a tanítást-tanulást támogató-segítő pedagógiai kultúra és tevékenységek – pl. kooperatív technikák, inkluzív nevelés – irányába. Ez azért kiemelten fontos, mert a projekt megvalósításának a folyamatában szerzett gyakorlati tapasztalataikat és eredményeiket – jó gyakorlatként az elmúlt 2 pályázati ciklus tapasztalataival - a köznevelés mindennapi és saját maguk nevelési-oktatási munkája során is alkalmazhatják, felhasználhatják a jövőben.  

A projekt közvetett célcsoportjának ugyancsak fontos résztvevői és szereplői voltak azok a középiskolás diákok – jelen pályázatban 28 diák -, akik nem alanyai, hanem segítő és támogató résztvevői a kísérleti programnak. Ők, mint önkéntesek, az iskolai közösségi szolgálatot (IKSZ) e formában és keretek között teljesítő tanulók vettek részt a projektben. A középiskolás diákok bevonása egyrészt a magyarországi önkéntesség, az önkéntes kultúra társadalmi elfogadottságának az erősítéséhez és elterjesztéséhez járult hozzá, másrészt a fiataloknak a munka világába való bekapcsolásával a felnövekvő generációk munka iránti elkötelezettségének erősítését, a munkaerő-piaci kompetenciáinak a fejlődést is eredményezte.

Az iskola világának, a köznevelési intézmények mindennapi életének, a tanítás-tanulás folyamatának és közösségi életének is nélkülözhetetlen szereplői a szülők. A projekt sikeressége és eredményessége szempontjából egyrészt meghatározó az a pozitív szülői attitűd, amely a program iránti érdeklődésben és a gyermekeik részvételét biztosító választásban és annak aktív támogatásában jelent meg. Másrészt a gyermekeknek e programban való részvétele bővítette azoknak a tanév szorgalmi időszakának zárását követő, s esetlegesen már eddig is meglevő nyári szünidei lehetőségeknek, programoknak és rendezvények a körét is, amelyek a szülők válláról terhet vettek le. Különösen igaz volt ez a jelenlegi pandémia utáni helyzetben, amikor a szülők a digitális oktatás kapcsán is túlterheltek voltak, s a szabadságuk is jóval kevesebb volt, mint általában. Elmondásuk szerint hatalmas segítség volt, hogy tudták, jó helyen vannak a gyerekek, abban szerető közösségben, amelyet egyébként is megszoktak, a saját tanítójukkal és tanáraikkal biztonságban, akik sok- sok játékos tevékenységgel, élményekkel, kirándulásokkal színesítették az elmúlt időszak nehézséggel és gondokkal telt időszakát. A projekt a szülők számára azt jelentette, hogy gyermekeik a nyári szünetben biztonságot nyújtó helyen és időben, jól felkészült pedagógusok részvételével színvonalas, érdekes, aktivitást és kreativitást, és olyan élményeket nyújtó programokon vehettek részt, amely egyrészt a szabadidő hasznos eltöltését jelentik és ez egyben a testi-lelki és szellemi gyarapodásukat is szolgálta.

A programok színesek, változatosak, élményt nyújtók voltak:

mozgó planetárium

Miskolctapolca barlangfürdő

játékpark, ugrálóvár, gokart

Nyíregyházi Állatpark

Rákóczi vár

Végardó Fürdő

kerámiafestés

ládafia

táncház

lovaglás, íjászat

Movie Planet - Tematikus Családi Élménypark

városnézés kisvasúttal

állatkert

interaktív hangszerbemutató

kisvasút

vízimalom

Károlyi kastély

porcelán múzeum

Pálos kolostor rom

bábszínház

Buborék-show

helytörténeti nap

Nyíregyháza Sóstói Múzeumfalu

Zemplén Kalandpark

Rákóczi Múzeum

PÁLHÁZA: Kőkapu kisvasúttal

Kazinczy Ferenc Emlékpark

Népviseleti bemutató, néptánc oktatás, táncház

Vojtina Bábszínház előadása

látogatás a Szent István-barlangba

Lillafüred - kisvonatozás

Burattinó Bábszínház

Népi játékok, népi énekek, folklórismeret.

A projekt üzenete számunkra, hogy bár a klasszikusan értelmezett hagyományos iskola falai között és tanórákon, mégis az élmény alapú tanulást és ismeretszerzést sokoldalúan, sokszínűen és koncentráltan, módszertani kultúráját intézményi keretek között tudta megvalósítani, s példaértékűen - pedagógusnak, gyermeknek/tanulónak és szülőnek egyaránt élményt nyújtóan - sikerre vinni.

A pályázati elnyert támogatási forrás jelentős mértékben hozzájárult a projekt keretében megtervezett, s a megszokottakhoz képest több vonatkozásban is a hagyományostól eltérő nevelési - oktatási színtereken és formában megvalósított „élmény alapú tanulás” módszertanának és kultúrájának a népszerűsítéséhez és elterjesztéséhez.

Hálás köszönetünket fejezzük ki Palánki Ferenc megyéspüspök úr támogatásáért; valamint a pályázati kiírásért, a lehetőségért, az üdítő együttlétekért a diákokkal az Emberi Erőforrások Minisztériuma Európai Uniós Fejlesztések Végrehajtásáért Felelős Helyettes Államtitkárság részére.

Köszönöm minden intézményvezető koordináló tevékenységét és a megvalósításban részt vevő vezető és segítő pedagógusok szeretetteljes segítségét.

Molnár Katalin

szakmai vezető

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Bérmálkozásra gyűltek össze az ősi római katolikus templom udvarán ünnepi szentmisére fiatalok, szülők, keresztszülők, bérmaszülők, családtagok, hívek. Nem csak a baktalórántházi római katolikus egyházközségből, hanem a filiás falvakból is, így Nyírkércsről, Ramocsaházáról, Nyírjákóról, Petneházáról, de még Gyulaházáról is voltak bérmálkozók.

A 26 bérmálkozó fiatal nevében Tóth Eszter köszöntötte Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök atyát, és többek között elmondta: A fiatalok felkészültek, sokat tanultak, várják, hogy az elkövetkezendő órában elteljenek a Szentlélekkel, ami egy különleges ajándék lesz számukra. Igyekeztek olyan védőszentet választani, aki életükben valamilyen formában példaképük, és közel áll hozzájuk. Kérte, imáiban fohászkodjon értük a püspök atya, hogy Krisztusnak hűséges követői lehessenek. Főpapi munkájára pedig a mindenható Isten áldását kérte a bérmálkozók nevében.

Az egyházközség és filiái nevében Tóth Béla világi elnök üdvözölte a püspök atyát.

Lázár István helyi plébános atya bemutatta a bérmálkozó fiatalokat a főpásztornak, majd felkérte őt a bérmálás szentségének kiszolgáltatására.

Palánki Ferenc a fiatalokhoz intézett közvetlen, személyes beszédében elmondta: Példabeszédekről beszélt Jézus a tanítványoknak! Elmagyarázta nekik a példabeszédek értelmét. Most ti vagytok a tanítványok! Jézus azt akarja, hogy mindnyájan felfogjátok és megértsétek, mi az ő szeretetének az üzenete, mit kér és mit vár tőletek. Jézus az egész életével tanított, a 33 itt töltött éve nekünk Evangélium, Örömhír: az Isten szereti az embert! – erre kell, hogy válaszoljunk. Ez a szeretet az, ami az ember életét széppé, boldoggá, és így is mondhatom, emberhez méltóvá teszi. Az embernek akkor igazán emberhez méltó az élete, ha Istenhez is méltó. Isten maga a szeretet! Hogyha a szeretet szerint működik az életetek, akkor boldogok lesztek! Mondhatnánk, ez ilyen egyszerű! Egyszerűen csak jó mélyre kell alapozni, aztán utána ráépíteni. … Le kell menni egészen a szívünk mélyére! Mi lakik a szívetekben? Mi az, ami meghatározza az életeteket? Biztos megkérdezték már tőletek: Mi leszel, ha nagy leszel? Persze, már most is nagyok vagytok. Nagyon fontos kérdés az is, természetesen, hogy hová fogsz menni tanulni, de ennél fontosabb az, hogy milyen ember leszel ma, a mai napon? Az ünnepi szentmiséről örvendező szívvel, kegyelemmel eltelve hazamész, és milyen emberré válsz? Hogy fogsz viselkedni? Holnap, amikor találkozol a társaiddal, hogy viszonyulsz hozzájuk? Testvéreidhez, szüleidhez? Milyen ember leszel? Jókedvű, vidám, szeretetet sugárzó? Vagy önző, befelé forduló, magadnak élő? Mert olyan ember leszel majd, ha nagy leszel! Jézus ezt akarja, azért küldi el a Szentlelkét, hogy ezen a mai napon szeretettel éld az életed! Mondják sokan, hogy ebben a mai világban nem lehet jól élni, mert mindenféle nehézség van, mindenféle probléma! Bocsánat, mindig mai világ volt! Mindig a mai nap van, bármikor élünk, mindig a mai napon élünk! Amikor éltek a történelem során az emberek, mindig a mai világban éltek. És nekik akkor, abból kellett a legjobbat kihozni. Nektek most kell, most éltek, most vagytok olyan korban, hogy tudtok döntéséket hozni életetekre vonatkozóan. Szépen, jól, szeretetben, és másokért élni! Megvizsgálni, milyen irányultság van bennetek, azért mondtam, le kell menni egészen a mélyre! És meg kell vizsgálni, hogy milyen hibáim is vannak, mert ember vagyok, és ember hiba nélkül nincs! Hogy mi ellen és miért kell küzdenem? Mi az a jó, amit meg kell erősíteni, és mi az a rossz, amit le kell győzni magamban, és aztán lehet fölfelé építkezni! És lehet nagy dolgokat véghezvinni! De meg kell kérdezni Istent is: Uram, Te mire hívtál meg engem? Te mit vársz tőlem? Minden embert meghív Isten a szeretetre. Hogy ezt a szeretetet milyen életállapotban éli meg, az már személyre szabott. Tudja, hogy nehéz életet élünk, és ezért ad hozzá segítséget, ad kegyelmet. A segítség a Szentlélek által jön el hozzánk.

Olyan jó látni benneteket, hogy nyitott szívvel fogadjátok az isteni kegyelmet, és remélem holnaptól a szeretetteljes életetekkel hiteles tanúságot tesztek mindarról életetekben, amit ma kaptok a szívetek mélyére a Szentlélek kegyelmi ajándékai által. Tegnapelőtt volt Jézus Szívének Szentséges ünnepe, tegnap Mária Szeplőtelen Szívének ünnepe, és ma van, ma van a ti szíveteknek az ünnepe, amit megnyittok, hogy befogadjátok a Szentléleknek az ajándékait. Imádkozunk értetek, segítsen benneteket az Úr, hogyha majd nagyok lesztek, nagyon jó emberek legyetek, igazán nagyravágyók, vagyis az üdvösségre, és szeretetéhségre vágyók! – fejezte be elmélkedését a főpásztor.

Püspök atya kérte a bérmálkozókat, álljanak fel, kérdéseket intézett hozzájuk, majd a bérmálkozók megerősítették keresztségi fogadalmukat, amit megkeresztelésükkor szüleik, keresztszüleik tettek meg helyettük. Ezután egyenként mind a 26 fiatalt a Szentlélek ajándékaiban részesítette.

Lázár István atya megköszönte püspök atyának, hogy kiszolgáltatta a bérmálkozás szentségét fiataljainknak. Majd mindazoknak a segítségét is, akik bármilyen formában hozzájárultak egyházközségünk felemelő ünnepének sikeréhez.

Emlékezetes marad ez a júniusi vasárnap, a bérmálkozó fiatalok számára mindenképpen, hiszen azontúl, hogy csodálatos lelki élményeket kaptak a püspök atya közvetítése által a Szentlélektől, felnőtt ifjúságuk mérföldkövéhez is elérkeztek, hiszen az egyház felnőtt tagjaivá váltak.

Némethné Csubák Éva

sajtóapostol

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

(Fotó: archív) 

Semmelweis Ignác 1818. július 1-én született és 1865. augusztus 13-án halt meg. Halálának 100. évfordulóján a magyar egészségügy akkori vezetői úgy határoztak, hogy az "anyák megmentőjének" születésnapja legyen az egészségügyi dolgozók magyarországi ünnepnapja.

Idén, Semmelweis napon én is szeretnék köszönetet mondani kollégáimnak, a Kenézy kórház dolgozóinak és minden magyar egészségügyi dolgozónak áldozatos munkájáért. Azért, hogy egy nehéz esztendőben is hősiesen helyt álltak.

2005-ben a máriapócsi könnyező kép országjárásra indult, Debrecenben is járt. Ezen jeles alkalmon egy ünnepi szertartást végeztek a betegekért és az őket gyógyító kórházi dolgozókért is. Laczkó Zsolt görögkatolikus kórházlelkész az akkor elhangzott gondolataival köszönti az egészségügyben dolgozókat a Semmelweis napon, akiknek személyesen is sokat köszönhet.

Főtisztelendő Atyák! Kedves Testvérek!

Ennek a jeles napnak a szervezői úgy akarták, hogy ezt a Szent Liturgiát a betegekért végezzük. A betegekért és azokért, akik hivatásszerűen választották azt, hogy a szenvedőkön segítsenek, orvosokért és kórházi nővérekért is imádkozunk.

Én magam is, most ebben a kettős szerepben vagyok itt. Egyrészt, mint beteg, - aki hallja a hangomat tapasztalja ezt, - túl vagyok három hangszalag műtéten. Másrészt, mint kórházlelkész állok itt, aki nap mint nap szenvedő emberekkel találkozom, s a betegágynál állva lelkileg próbálom enyhíteni a fájdalmat.

Isten kegyelméből megadatott nekem, hogy ebben a jubileumi esztendőben Máriapócson, a Betegek búcsúján már szólhattam a jelenlévőkhöz. Akkor a könnyekről, Mária könnyeiről és a magunk könnyeiről beszéltem. A könnyekről, amelyekben megtanul tisztábban látni, messzebbre tekinteni az ember, amiben felfedezi az igazán lényegest. A könnyekről, amelyekben újra és újra megkeresztelkedhetünk.

Most ott szeretném folytatni, ahol akkor abbahagytam. Egy betegtől kaptam képeslapot, aki mellett sok-sok órát eltöltöttem, mikor az egyik osztályon feküdt. Ő írta nekem a következőket:

„A te kereszted… Isten örök bölcsessége örök időktől fogva kiszemelte neked a keresztet, mint az Ő szívből jövő drága ajándékát. Mielőtt ezt a keresztet rád adta volna, megtekintette azt mindentlátó szemeivel, átgondolta isteni értelmével, megvizsgálta bölcs igazságosságával, átmelengette szerető karjaival. Mindkét kezével megmérte, nehogy egy milligrammal túl nehéz, vagy egy milliméterrel is nagyobb legyen az. Majd megáldotta azt az Ő legszentebb nevével, és felkente az Ő kegyelmével. Átitatta vigaszának illatával, azután mégegyszer rád tekintett és mérlegelte bátorságodat. Az égből jön tehát a te kereszted, Isten külön köszöntése ez, és az Ő mindenben könyörülő szeretetének alamizsnája számodra.”

Itt most egyetlen dologról szeretnék beszélni: a háláról. De mielőtt belekezdenék, ahhoz, hogy világosan lássunk, néhány dolgot nem árt tisztázni a szenvedés, a betegség vonatkozásában:

• Nem az egészség a legfőbb jó! A hívő embernek tudnia kell, hogy Isten a legfőbb jó. Az ember számára az üdvösség, az örök élet a legfőbb jó.
• Ebből következik, hogy a betegség, csakúgy mint az egészség, csupán állapot, a földi élet jellemzője.

Nos, miért fontos akkor a hála? Egyik híres jezsuita teológus írja: „Az embert valójában a hála váltja meg: megszabadítja önmagától.” (vö. Boros László: Megváltott lét, XX. századi keresztény gondolkodók 3, Vigilia, Budapest, 1993, 56-57. old.)

Aki hálás, az az ember tud köszönetet mondani, beismeri, hogy önmagában kicsi. Tudja, hogy minden az Isten ajándéka. Az ember a hála révén nyilvánítja ki, hogy több saját magánál, hogy minden, még a léte is: kegyelem. A hála tehát válasz a szeretetre.

A gazdag ifjú (ld. Márk 10, 17-27) veszte éppen az volt, hogy ő valaki akart lenni. Azt hitte, hogy neki minden jár, hogy minden természetes. Nagy akart lenni, birtokolni akart. Pedig, ha lett volna hála a szívében, ha elismeri kicsinységét, abban nőhetett volna igazán óriássá.

Az Istenszülő Szűzanya máriapócsi könnyező képe megtanít bennünket az igazi hálára. Mária mindig is tudta, hogy minden kegyelem. Ő nem magára figyelt, nem a saját gazdagságára, hanem az Úristenre. Azt mondta: „Legyen nekem a te igéd szerint”(Lukács 1, 38). És nem a magam akarata szerint. Így lett Ő kicsi „szolgálólány”, és mégis nagy. Ez az Ő hálája, így nőtt túl önmagán. Tudott sírni a sírókkal, ez a kép is ezt tanúsítja, és tudott örülni az örvendezőkkel. Az evangélium meg is őrizte nekünk az Ő hálaénekét: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez lelkem az én üdvözítő Istenemben. Mert megtekintette szolgálójának alázatosságát, íme mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék”(Lukács 1,47-48, Magnificat).

Ez hát a hála, ami megszabadítja az embert önmagától. Nincs többé bezárva kicsinyes énjébe, túlnő önnönmagán. Erre kér minket az Úristen: légy nyílt, légy hálás, lépj ki önmagadból. Még a szenvedés, a betegség közepette is! Mert így gyógyulhatsz, így lehetsz naggyá. Őszintén mondom: ha tehetném, sem választanék más utat, könnyebb, megpróbáltatásoktól mentes életet magamnak! Mert sok-sok kegyelmet ad az Úristen, amikor keresztet ad.

A szenvedő emberre bízza a maga keresztjét. A beteg ember cirenei Simonná (Máté 27,32; Márk 15,21; Lukács 23,26) válhat, aki viheti a maga terhét úgyis, mintha Krisztusét hordozná. Az Üdvözítő sem akkor volt a legaktívabb, amikor tanított, hirdette az evangéliumot, vagy csodát tett, azok a legaktívabb órák a földi életében, amikor szenvedett és meghalt a kereszten. Mert akkor teljesedett be a megváltásunk nagy műve. Így lehet hálás az ember a szenvedésben is, ha megérti mindezt. Arra méltatott az Isten, hogy a magam gyarló, emberi módján én is részese lehessek a megváltás titkának.

Assisi Szent Ferencről (1181-1226) olvastam a következő történetet: egyszer vándorúton volt egy rendtársával. Már nagyon éhesek és fáradtak voltak, miközben a fiatal testvér arról faggatta Ferencet: „Mi a legnagyobb boldogság?” Ő csak azt válaszolta: „Mindjárt meglátod.” Megérkezve egy kolostorhoz bezörgettek az ajtón. Kijött a mogorva kapus-testvér és egy jókora doronggal jól helyben hagyta őket. Ferenc ekkor megszólalt: „Látod ez a legnagyobb boldogság.”

Az assisi szent olyan békében élt az Istennel, a természettel, hogy őt ebből a harmóniából semmi és senki nem tudta kiszakítani. Élte a hálát. Belső csend, a lélek békéje jellemezte. Bárcsak így tudnánk mi is rátalálni az Úristenre!

Teréz anya, aki ugyancsak a szenvedőknek, betegeknek szentelte oda az életét, ő írja:

„A csend gyümölcse az ima; az ima gyümölcse a hit; a hit gyümölcse a szeretet; a szeretet gyümölcse a szolgálat; a szolgálat gyümölcse a béke.”

Nála ez egy tapasztalati sor, de nem lineáris, nem egyenes vonalú. Mert végül visszatér oda, ahol kezdte: „És a béke gyümölcse a csend…” Ez egy állandó folyamat, emelkedő körforgás, elmélyülés, a keresztény élet titka.

Hála. Mennyire fontos ez ma is, most is. Az embert a hála váltja meg: leginkább önmagától. Így lássuk hát a terheinket, a szenvedést, a betegséget!

„Isten örök bölcsessége örök időktől fogva kiszemelte neked a keresztet, mint az Ő szívből jövő drága ajándékát... Az égből jön tehát a te kereszted, Isten külön köszöntése ez, és az Ő mindenben könyörülő szeretetének alamizsnája számodra.”

Hála, csend, ima, hit, szeretet, szolgálat, béke – ez a mi utunk is. Ámen.

Laczkó Zsolt kórházlelkész

 Fotó: (A máriapócsi Szűz Mária-kegyképet 2015-ben május 21-én is fogadták Debrecenben. A képen a Szent Anna-székesegyház hívei köszöntötték a pócsi Szűzanyát. )

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!” – Beszélgetés a gyémántmisés Varga János atyával

A 85. éves Varga János nyugalmazott plébánost 1961-ben szentelték pappá, egy olyan évben, amikor a kommunista hatalom 64 papot börtönzött be. A Katolikus Egyház elleni támadásokban számos lelkipásztort, szerzetest és apácát hurcoltak meg. Tiltott volt a hitoktatás, a szentmiséket megfigyelték, és feljelentették az ott megjelenő pedagógusokat, állami alkalmazottakat, akik csak titokban járulhattak a szentségekhez is. A papoknak, szeminaristáknak békegyűlésen kellett részt venniük, és aki ezt megtagadta, a szemináriumból is eltanácsolták. Abban az időben úgy tűnt, hogy az Egyháznak nincs jövője, legalábbis emberi számítás szerint. Az egyházüldözés tombolt, és János atya családja már tudta, mit jelent a börtön, éppen ezért nemcsak ők, hanem az egész falu is ellenezte a papi hivatás melletti döntését. Isten vonzása azonban mindent felülírt.

Varga János atyával otthonában, a nyíregyházi főplébánia régi épületében beszélgettünk Isten vonzásáról, emlékekről, a 60 év alatt változó Egyházról.

– János atya, nemcsak ezekben a hónapokban, de írói tehetségednek köszönhetően évek óta tart az emlékezés ideje, a nyolc megjelent könyvedben kiírtad magadból a szenvedést, újraélted az örömöket, elmélkedtél Isten üzenetén. Az „Életem” című kötetedben megelevenedett gyermekkorod, a hivatásválasztás nehézségei. Az is érzékelhető, mit is jelenthetett számodra Isten mindenekfölötti vonzása, kiszakítva téged az anya öleléséből, szerelemből, szembe menve az apa féltő szigorával, de szólsz a szeminárium ridegségéről is, amely már később inkább jelentette számodra az otthont, mint a szülői ház.

– A szívem majd megszakadt, amikor átléptem a házunk küszöbét és elindultam Tiszakerecsenyből a konkurzusra – felvételire – az Egri Szemináriumba. Anyám kezét úgy kellett magamról lefejtenem, nagyon fájt, hogy döntésemmel ekkora fájdalmat okozok neki. Azt mondta, ha elmegyek, azt nem fogja kibírni. Már nem vitatkoztak velem, csak mindannyian zokogtak. A faluban is arról beszéltek, hogy elment az eszem. Oláh tanár úr (osztályfőnököm) is eljött hozzánk, és elmagyarázta édesapámnak, hogy ostobaság a papságot választani, amikor az Egyháznak nincs jövője. A szentelésem évében 64 papot zártak börtönbe. Édesapám nagyon féltett, mert tudta, mit jelent ártatlanul börtönbe kerülni. Bezzeg József atya kísért el a konkurzusra, és látta rajtam, hogy szinte magamon kívül voltam.

– Mi volt az az erő, ami minden tiltás ellenére vonzott?

– Olyan érzés volt, mint amikor a mágnes vonzza az anyagot. Nem tudod az irányát megváltoztatni, egyszerűen húz magához, és semmit nem tehetsz. Szenvedtem a családomnak okozott fájdalom miatt, mégis mennem kellett.

Mindig is szerettem ministrálni, iskolába járni, barátságokat kötni. Gyermekkoromban, ha megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: református tábori lelkész. Édesanyám és testvéreim is reformátusok voltak. Nagyapám halála után senki se vitt a katolikus templomba, így édesanyámmal a református templomba jártam, mignem a szerzetesrendek feloszlatása után a faluba érkezett egy szalézi: Bezzeg József atya. Énektanár volt a nyergesújfalui gimnáziumukban. Rácsodálkoztam a papi életére, mindent a hivatásának rendelt alá és nagyon szegényen élt. A szalézi szerzeteseknek különleges karizmájuk van a fiatalok neveléséhez.

Talán akkor született meg bennem a szándék, hogy tényleg „lelkész” leszek, de olyan, mint ő. Majd elvégeztem a gimnáziumot és közben szerelmes lettem.

Közeledett a felvételi ideje, Bezzeg atya sürgetett, mert el kellett küldeni a kérelmet és az okmányokat a felvételihez. Ettől a kérdéstől már előre féltem. Tudtam, hogy nehéz döntés lesz. Ezt kedvesemmel is meg kellett beszélnem. Eléggé szeretett ahhoz, hogy lemondjon rólam. Nem csak szép volt, hanem okos is, meg mélyen hívő vallásos ember. Azt mondta: harcolna értem egy életen át, de hát … az Istennel? Ebben a küzdelemben csak ő veszíthet. Tisztában volt a dologgal, mert nagybátyja is katolikus pap volt. Fájdalmas szakítás volt, de nekem ez egy nagy lökést adott a döntésben.

"Olyan volt ez, mint amikor az édesanyák, útban a haláltáborok felé, látszólag eldobták maguktól gyermekeiket, hogy nekik életük legyen. Ha ő le tud mondani rólam, miért ne mondanék le én is önmagamról, Krisztus kedvéért?"

Édesanyám nem tudta elviselni, hogy a fia katolikus pap lesz. Pedig ő is nagyon szeretett. Édesapám sem járult hozzá, mert féltett. Négy lánytestvérem nem tudta, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek.

Negyvenhárman jelentkeztünk a szemináriumba, és 38 főt vettek fel, köztük engem is. Akkor még válogathattak a tanáraink.

Amikor hazaérkeztem a felvételiről senki nem szólt hozzám, heteken keresztül olyan volt az otthonunk, mint egy siralomház. Nagyon fájt, hogy mindezt én okoztam. De szépen lassan hallgatólagosan mégis elfogadták az utamat és segítettek a szükséges holmikat összeszedni. Szegények voltunk, addig még pizsamám sem volt, egy pár cipővel és egy bakanccsal indultam el, a testvéreim belehímezték a 30-as számot a holmiijaimba, hogy a mosodában ne keveredjenek össze. Elindulásom olyan volt, mint egy temetés, mindenki sírt és senki nem kísért el. Leírhatatlan kínt éltem át.

Édesapám pár nappal előbb egy kölcsönkért (Amerikából származó) fémpántos faládában) vonatra adta csomagomat, de engem nem vitt magával az állomásra. Egyedül kellett elindulnom a szemináriumba is. A Tiszán, egy ladikon vitt át a révész. Akkor ott sok minden megfordult a fejemben…, de édesanyámnak nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni.

– A szeminárium hagyományai, nevelési szokásai is változhattak ennyi év után. Milyen volt akkor ott az élet?

– Az elsősöknek gyakran volt un. „opus humile” (alázatossági gyakorlat), amely krumplihámozásból, meg udvartakarításból állt. Ősszel mi szüreteltünk, hordót mostunk, préseltük a szőlőt, de a hordókat már a felsőévesek töltötték meg. Havonta egyszer pedig bor is került az asztalra a vasárnapi sütemény mellé.

Este a nagy közös hálóban aludtunk. Ébresztő után rövid gimnasztika és mosakodás, fürdés csak minden második szombaton volt. A kedvesnővérek minden héten mostak ránk.

A felsőbb évesek csomagjait mi szállítottuk be a vasútállomásról. Volt a háznak egy szamara kis szekérrel, ezzel nyargaltunk végig a városon. Élveztük. A kispapok mindig jókedvűek voltak, megtelt a ház nevetéssel. A házirend szerint nem akkor tanultunk, amikor kedvünk volt, hanem amikor elő volt írva. Így jutott idő mindenre, hetente egyszer még kirándulásra is.

Egy héten háromszor is kimehettünk másfél órára a városba, ebéd után, kettesével. A felsőbb éves duktor írta elő a sétapárokat, amihez igazodnunk kellett. A levélírásnak is megvolt az ideje. A prefektus figyelmeztette az elsőéveseket, hogy írjanak levelet a szüleiknek és nyugtassák meg őket, hogy minden rendben van. Én is írtam, de tudtam, hogy ettől nem fognak megnyugodni. Az elsőévesek a levelet nyitott borítékban adták át a prefektusnak, aki még azt is ellenőrizte, megfelelő-e a levél formája, és akárkinek sem írhattunk. Voltak korlátozások.

Akkoriban még a nagy ünnepeket is a szemináriumban töltöttük, és csak a papszentelés után, a tanév végén mehettünk haza. A nyár elején a legjobb programokat a primíciák adták. Ilyenkor egy-egy újmiséshez elmentünk néhányan, és pár napig ott maradtunk vendégségben. A nyár végén már alig vártuk, hogy, visszamehessünk, mert azért nekünk ott volt a legjobb. Elmondhatom, hogy életem legszebb, összefüggő öt esztendejét a szemináriumban töltöttem el. Lassan-lassan a családom is elfogadta a választásomat, mert látták rajtam, hogy boldog kispap vagyok.

— A papszentelés évében viszont elbizonytalanodtál.

— Hát igen. A szubdiakónátus – szentelés előtti – lelkigyakorlaton nagyon szíven találtak a pusztadobosi plébános szavai. Azt mondta, hogy a pap élete hasonlít a fenyőfához, amely egyenes gerincű, égmagasságú, viharokban orgonaszavú, gyümölcstelen sorsú, de lombját sohasem hullatja. Majd hozzátette: egy ferdén rakott oszlop előbb-utóbb eldől. Ez vágott engem igazán mellbe. A lelkigyakorlat végére annyira elbizonytalanodtam, hogy bementem a rektor atyához tanácsot kérni. Döntésképtelen voltam. Féltem, hogy rossz pap leszek és el fogok kárhozni. Nem mertem vállalni a végleges elkötelezettséget. Megértéssel volt irántam és ígérte, hogy továbbítja a főpásztorhoz. Ő sem firtatta a dolgot. Mindezek ellenére nagyon szenvedtem, hogy nem állhatok ott a kispaptársaim között. Az igazi okot nem mondhattam el a szüleimnek, és a kispapok sem tudhattak róla. Néhány hónap múlva viszont behozhattam a lemaradást. Esztergomban lettem szubdiakónus, aztán már a társaimmal haladtam tovább. Így lettem tehát pap, Isten hívására válaszoltam, aki próbatétel elé állított, de cserben nem hagyott. Vallásos tanárnőm egy Szent Ágoston idézettel bocsátott el:

„Akit az Isten a kezébe vesz, ne próbáljon más utakon járni. Engedje, hogy Isten a tenyerén hordozza, és legyen benne biztos, hogy a legnagyobb nehézségen is átsegíti.”

Az első szentmisém a plébánia udvarán volt. A nyári napsütéstől felforrósodott a kehely, benne a bor. Áldozáskor, mint izzó parázs égette a nyelvemet, ajkamat, torkomat, átjárta minden porcikámat. Amikor kiürítettem a kelyhet, ezt imádkoztam:

„Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!”

— Megmaradt ez a mámor?

— Soha nem bántam meg, hogy a papi hivatást választottam.

— Az ember életének utolsó szakaszában egyre nagyobb bölcsességgel tekint vissza, értékeli az éveket. A 60 év papi szolgálat után kikkel, milyen élethelyzetekkel találkozol az emlékezés óráiban?

– A hat évtized alatt velem együtt az Egyház is alakult. Már tudjuk, hogy új utakat kell találnunk, de még mindig keressük azokat. 60 év elég nagy időszakot képes átfogni. Magam is sok mindennel próbálkoztam, ami vagy sikerült, vagy nem. A legszívesebben gondolok, az a nyári táborozásokra. Az átkos korszak vége felé, a 80-as években, nyaranta három turnusban is fogadtuk a szatmári gyermekeket kezdetben Szatmárcsekén, majd a gulácsi Tisza part vadregényes, a világ zajától elzárt csöndjében, titokban, nagy kockázatot vállalva. Senki sem tudta, hogy ott vagyunk, csak a szülők, kik gyakran ellátogattak hozzánk.

A gyerekeket négyágyas sátrakban helyeztük el, amit a szatmári papok felajánlásaiból szereztünk be. Velük együtt mi is szegények voltunk, de nem kértünk pénzt a táborozásra, egyszerű körülményeket, de sok örömteli napokat, lehetőségeket teremtettünk számukra. A szegény ember néha gazdagabb. Van benne igazság. Most a jóléti világban már nem tudnánk ezt megvalósítani.

Szent Pál apostolt Korinthusban gazdag kultúra, sport, tudomány filozófia fogadta. Büszkék is voltak rá, az apostolt is elkápráztatta. Mégis azt mondta nekik: mindezeken túl én különb utat mutatok nektek. (Ekkor írta meg „A Szeretet himnuszát” (1Kor 13). Mi is így ideologizáltuk meg a táborozásokat, mondván, az iskolában megszerzett ismereteken, tudományokon túl mi különb utat mutatunk a fiataloknak.

— Milyen különb utakra gondolsz?

— Az együvé tartozásnak, a barátságnak, a közösség élményének a megtapasztalását. Nem hozhattak magukkal semmilyen hangtechnikai eszközt, ami elvonta volna a figyelmüket és éppen olyan magányosak lettek volna, mint otthon. Szép barátságok köttettek, szerelmek születtek. Másik célunk pedig az volt, hogy tudják megosztani egymással a bennük feszülő gondolatokat: nehézségeiket, örömeiket. Azt tapasztaltuk, hogy a szülők nem beszélgetnek a gyermekeikkel, pedig a gyereknek is vannak problémáik. Hagytuk tehát, hogy a reggeli szentmise után annyit beszéljenek, amennyit csak bírnak. Igyekeztünk közöttük nyitott fülekkel járni. Nem a kíváncsiság hajtott bennünket, hanem a délutáni közös beszélgetés témáit kerestük. Ezek a hetek mindenki számára felejthetetlen élményt jelentettek.

– A 60 év papi szolgálat egy kort ölelt fel. Az átkos kor keresztényüldözése után a puha diktatúrán keresztül eljutottunk a 90-es évek szabad vallásgyakorlásáig, majd eltelt harminc év, és ismét érdekes egyházképpel találkozhatunk. Merre halad az Egyház?

– „Ecclesia semper reformanda.” Folyton változáson megy keresztül. A 60-as években még nem kíméltük magunkat, nem sajnáltuk a fáradságot. Tircsi István atyával, jánkmajtisi elődömmel kerékpárra ültünk, és a 8 fília minden katolikus családjának otthonába ellátogattunk, ahol engem bemutatott. Ma már erre nincs idő. Rohanunk, de merre?

Ma az Egyház már nem nagy csorda, konda, hanem kisded nyáj. Önálló személyként, családokként, közösségekként kapcsolódunk az Egyházhoz. Véleményem szerint a papnak ezekben a közösségekben kellene élnie. Manapság nem lehet úgy pasztorálni, mint régebben. Szép, hosszú prédikációkra nem figyelnek az emberek. Nem lehet Jézus Krisztusról, csak úgy, „általában” beszélni, a Vele való találkozáson kell munkálkodni.

Az evangélium az életről kell, hogy szóljon. Szóba kell állni az emberekkel. Személyes kapcsolatot kell kiépíteni és fenntartani velük. Nem kell félni, ha a plébánia nyitottá, közösségi térré válik. Nem szabad elszigetelődni, és csak a szentmisékre, hittanórákra és más ájtatosságra korlátozni az örömhír terjesztését. Jézus az emberek között élt, és az adott nehézségre válaszolva tanított, gyógyított, vígasztalt. Nekünk is ez a dolgunk.

Véleményem szerint az Egyház – a mai formájában – a megsemmisülés felé tart. Két dologra gondolok most: a papképzésre (nevelésre), és a hívek gondozására. Mindenki elkényelmesedett, pedig az élet számtalan lehetőséget tár elénk. Csak a hívekre kellene koncentrálnunk, de sok esetben a materiális fejlődéshez, megújuláshoz szükséges anyagi források előteremtésén túl a célunk a haszon és a kényelem. Az emberek látják ezt, és elutasítják.

Kisded nyájat kell felépítenünk. A tömeget a tömegtájékoztatási eszközök – kényelmet kínálva – viszik az individualizmus irányába mi már nem tudjuk pasztorálni. Ha nem ismerjük fel az idők jeleit, ha azt a kevés, de hűséges embert nem tudjuk közösségbe szervezni, s a tömegtájékoztatás eszközeivel sem tudunk rendelkezni, akkor eljár felettünk az idő. A mi küldetésünk ugyanaz: a megváltás szolgái lettünk. Nekünk nem a művészetről, a sportról kell himnuszokat zengedezni, hanem az Evangéliumról. Krisztus ennek a szolgálatára hívott meg bennünket. Ha az igehirdetésünk nem ebből áll, akkor minden szavunk „csak zengő érc, vagy pengő cimbalom.”

– Tanulságos következtetéssel találkoztam a napokban az interneten. A dubai Rashid al Maktoum sejk az országa jövőjére irányuló újságírói kérdésre ezt válaszolta: „Nagyapám tevével járt, apám tevével járt, én Mercedes-szel járok, a fiam Land Rover-t hajt, az unokám is Land Rover-ben fog ülni, de a dédunokámnak újra meg kell járatnia a tevét.

„Miért?” — kérdezte a riporter. „A nehéz idők erős embereket nevelnek, az erős férfiak könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek és a nehéz idők újra erős embereket nevelnek” – hangzott a válsz.

— Sub pondere crescit palma – Teher alatt nő a pálma. Amikor a kommunizmusban

súlyos teher alatt éltünk, akkor jobban tudtuk az Egyházat szolgálni. A gazdagság nemcsak a hívekre, hanem papokra is hatással van. Elkényelmesedtünk. A harmadik világ országaiban, Afrikában és a Közel-Keleten, ahol keresztényüldözés van, a keresztények vére termi a hitet.

Mielőtt felszentelik a papokat, legalább egy évet misszióban kellene eltölteniük. Első főnököm Brazíliába szeretett volna menni misszióba. Püspöke azt mondta: nálunk is van Brazília. Akiket a pénz motivál, más foglalkozást választanának maguknak, mert világ jobb körülményeket kínál. Azok, akiket a krisztusi hit kötelez, és igazi elhivatottságuk van, „Brazíliában” is megmaradnának a hivatásukban.

Boldog Scheffler János püspök vértanú, 1942-52-ig vezette a Szatmári Egyházmegyét, három sarkalatos pontot hagyott örökül a papjainak: legyenek hűségesek a kevésben is; ne legyenek gazdagabbak, mint a hívek, akik körében élnek, mert akkor hiteltelen lesz az igehirdetésük; legyenek egymásnak testvérei, barátai, mutassák meg a világnak, hogy ők tudják egymást szeretni.

– Nyugdíjas éveidet Nyíregyházán a főplébánia régi épületében töltöd.

– Nem unatkozom, minden nap írok valamit és szentmisét mutatok be a házi oltáron. Egészségi állapotom már nem engedi, hogy bárhová is menjek. Van tennivaló itthon is, magamnak főzök, a karitász munkatársai segítenek a bevásárlásban, elkísérnek a kórházba kezelésekre és vizsgálatokra. Nagyon köszönöm a segítségüket.

– Korábban megismerhettük a hobbidat is, szenvedélyes falióra-gyűjtő voltál. Különleges óráid az idő múlását is jelezték, mára már csak egy maradt, a szenvedély is alábbhagyott.

– Az ember apránként hal meg. Három infarktusom volt, most is küzdök egy betegséggel, de a halál első szele akkor csapott meg, amikor nyugdíjaztak. Nehezen viseltem el. Ibrányban szolgáltam és onnan elköltözve meg kellett szabadulnom az óráktól, a bútorgyűjteményektől. Később még volt lehetőségem, a nyíregyházi társszékesegyházban szolgálni néhány évig. Amikor ez is megszűnt, akkor szembesültem ismét az elmúlással. Ebbe lelkileg belebetegedtem, és azóta az erőnlétem láthatóan fogy. Két szemműtét következett, rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak a hangszálamon, a több mint harminc sugárkezelés megviselt.

Ez az utolsó stádium az életemben, de már megbékéltem mindennel. Alapjában nem félek, a harmadik találkozás már az igazi lesz, mert az ember apránként hal meg.

– Hogyan gondolsz a nagy találkozásra?

Papi jelmondatom még az aranymisén is megmaradt „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem.” Most a taizéi változaton elmélkedek: „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.” Úgy gondolok Istenre, mint Atyámra, aki hozzám mindig nagyon irgalmas volt. Volt is mit megbocsájtania. Nem úgy szeret, ahogyan én szeretem Őt, hanem túláradó kegyelemmel. Nem érdemem szerint, hanem azon felül. Ott lesz, Aki meghalt értem, hogy életem legyen, az Édesanyja, aki az én Anyám is, és mindazok, akik szerettek. A szentek sokaságát már nem is említem. Éppen ezért nem félek ettől a nagy találkozástól.

Az otthonomban bemutatott szentmiséken már most is kettesben lehetek az Úrral. Ezt az élet különleges ajándékának tekintem. Csak Ő és én. Van, hogy elidőzöm az Eucharisztia jelenlétében. Már mindent átbeszéltünk, csak ennyit mondok: Én Uram, én Istenem…

Varga János 1937. március 22-én született Tiszakerecsenyen.1961. június 18-án szentelték pappá Egerben.

Szolgálati helyei: kisegítő lelkész – Szerencs 1961; káplán – Jánkmajtis 1961-65, Aporliget 1965-72, Tiszaszalka 1972-79, plébános – Nagyecsed 1979-95, Ibrány 1995-2013, nyugállományban van 2013-

Esperes (szatmári kerület) 1989-1995; címzetes kanonok 1997; esperes (nyíregyházi kerület) 2001-08; szabolcsi főesperes 2008-2013 címzetes apát 2011.

Megjelent kötetei: Életem (2016), Helytörténet – Tiszakereseny, Nagyecsed, Ibrány (2016), Ízelítő (2016), Ízelítő II. (2017), Ízelítő III. (2019), Apostoli tanítás (2019), Mezgerélés (2021).

Szerkesztés alatt: A túláradó kegyelem, Okulásunkra írták meg

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A 30 éve működő Forrás Lelki Segítők Egyesülete az országban egyedülálló kezdeményezésként  FOLT-afolt.hu néven online lelki tanácsadói felületet indított, amelyet sajtótájékoztatón mutatott be Berényi András, a Forrás Lelki Segítők Egyesületének elnöke és Nyikos Fegyveres Andrea, az egyesület sajtókapcsolatokért felelős munkatársa június 30-án, szerdán, az egyesület székhelyén, a Forrás Közösségi Klubban (Debrecen, Angyalföld tér 11. sz.).

A FOLT – Forrás Online Lelki Tanácsadás elsődleges célja a gyerekek, serdülők, hozzátartozóik és segítőik lelki egészségének megőrzése, illetve a mentális problémák jelentkezésekor online segítő szolgáltatás kialakítása különös tekintettel a koronavírus járvány idején, amely újabb pszichés problémák megjelenéséhez vezet.

Az elmúlt évek tapasztalatait figyelembe véve a fiatalok számára elérhetetlen vagy elképzelhetetlen a személyes konzultáció lehetősége segítő szakemberekkel a pszichés, addikciós problémák jelentkezésekor. A segítés e korosztály vonatkozásában egyre inkább az online tér felé tolódik. Ezt a szükségletet még inkább felerősítette a koronavírus járvány, amely még inkább szükségessé tette, hogy a lelki és pszichés segítés az online formában is elérhető legyen.

Ezt a szükségletet ismerte fel a Forrás Lelki Segítők Egyesülete és határozta el, hogy komplex, online szolgáltatást hoz létre, amely a fiatalok, illetve hozzátartozóik, segítőik számára a lelki és életvezetési problémáikban nyújt segítséget a virtuális térben képzett és tapasztalat mentálhigiéniás és szociális szakemberek segítségével.

A FOLT megismertetésére átfogó, hosszú távú online marketing stratégia került kidolgozásra, mely során a cél a 14-25 éves korosztály országos elérése minden általuk használt platformon.

A www.afolt.hu felület az EFOP-2.2.0-16-2016-00002 számú pályázat folytatásaként az Emberi Erőforrások Minisztériumától IV/8066-3/2020/EKF számú támogatói okiratban foglalt online lelki egészség tanácsadás szolgáltatás gyermekek részére – tárgyú feladatellátásra kapott támogatásból valósul meg.

A FOLT szolgáltatáshoz a célcsoportot Facebook, Instagram és Google hirdetésekkel kívánják elérni és további céljuk a társadalmi érzékenyítés a mentálhigiéniás problémákkal szemben, az érintett fiatalok és felnőttek figyelmének felkeltése, és annak tudatosítása, hogy van megoldás a problémáikra.

A FOLT szolgáltatásait kényelmesen, otthoni környezetben online térben érhetik el a felhasználók. Mindezek mellett folyamatos stratégiai tanácsokkal és edukációval segíti a marketinges csapat az Egyesületet, illetve a FOLT projektben résztvevő munkatársakat.

A FOLT honlapon 4 féle módon:  email, chat, video chat, telefon felületeken keresztül kérhetnek és kaphatnak online segítséget az igénybe vevők. A honlap illetve a honlapba ágyazott szolgáltatások mobiltelefonra való optimalizálása megtörtént, így a célközönség könnyebben elérheti azt.

A 30 éve működő Forrás Lelki Segítők Egyesülete az Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott támogatással a Gyermek és ifjúságpszichiátriai, addiktológiai és mentálhigiénés ellátórendszer infrastrukturális feltételeinek fejlesztése című EFOP-2.2.0-16-2016-00002 számú pályázati program folytatásaként hozta létre a FOLT online tanácsadói felületét gyermekek és hozzátartozóik részére.

További információ:

Berényi András, a Forrás Lelki Segítők Egyesületének elnöke

Telefon: +36308570534

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye