Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Őszi ülésén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia országos katolikus egyetemi lelkészi referenssé nevezte ki Törő Andrást. A Debreceni Egyetem lelkésze, a Debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium igazgatója egyetemi lelkészi tapasztalatairól, a rá váró új feladatokról, a fiatalok iránti felelősségvállalásról a Magyar Kurír munkatársával, Trauttwein Évával beszélget.

– Tanulmányai befejezése után a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöki titkára lett, ám hivatali teendőinek ellátása mellett lelkipásztori szolgálatra is vágyott. Hogyan egyeztette össze ezt a két feladatot? 

– Amikor 2015-ben hazajöttem Rómából, valóban azonnal püspöki titkár lettem. Az első pillanattól fontos volt számomra, hogy a központi szolgálathoz tartozó feladatok mellett lehetőséget találjak a lelkipásztorkodásra is. Akkor a Megtestesülés-plébánián szolgáló Felföldi László fogadott kisegítőnek a plébániájára. 2016-ban indult egy egyetemi csoportom, 2017-ben a debreceni Szent László Szakkollégium koordinátora, majd igazgatója lettem, mellette a Debreceni Egyetem lelkésze, valamint az egyházmegyei ifjúságpasztoráció referense. Mindezeken túl ma még az egyházmegye püspöki hivatalának irodaigazgatója is vagyok.

– Az országos katolikus egyetemi lelkészi referensi szolgálat új feladatkör a magyar Egyházban. Hogyan indul el ezen a járatlan úton?

– Valóban, ez a munkakör eddig nem létezett intézményesített formában. A korábbi törekvések révén kialakult egy rendszer, létrejött a Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozója (KELET), valamint egy húsvét után megrendezett tanulmányi nap a lelkészek számára. Ez jó alapot jelent az együttműködéshez. Tervezzük, hogy jövőre, február 11–13-án is lesz KELET Debrecenben, ahová közös gondolkodásra hívjuk és várjuk az egyetemi lelkészségek munkatársait, hogy átbeszéljük, mit tudunk tenni közösen. Nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen a járvány miatt sok minden leállt.

Azt látni kell, hogy az egyetemi lelkészségek lehetősége, keretrendszere függ az egyetemektől, így valamennyi közösség helyzete más és más. Az adott viszonyok között a lelkésznek kell megtalálnia a helyét, feladatát. Az egyetem jóindulatán is múlik, hogyan fogad minket. Egységes rendszerben így országos szinten nem gondolkodhatunk, viszont kicserélhetjük egymással a tapasztalatainkat. Az együttműködésünknek a jövőben fontos célja kell, hogy legyen a lelkészkollégák megerősítése, a lelkészségi munka ugyanis nem egy sikertörténet. Félévről félévre teljesen ki tud cserélődni egy-egy csoport, és évente változik az is, hogy milyen módon legyünk jelen a hallgatók között, hiszen az egyetemisták állandó változásban vannak. Mi például a frissen végzett, illetve a hamarosan diplomázó, még nem családos, huszonöt-harmincéves korosztálynak hoztunk létre csoportot, és szentségi felkészítést kell majd indítani.

– Miben látja az egyetemi évek jelentőségét a hit szempontjából?

– Az élet nagyon fontos időszaka, a magvetés ideje ez. Itt sok minden eldől, tartós barátságok alakulnak, és ideális esetben a párválasztás is ekkorra esik. Ebben az életkorban születik meg a keresztény identitás, és formálódik a felnőtt hit, amit a fiatalok már maguk szereznek meg, amiért megdolgoznak, ami több mint amelyet – jobb esetben – otthonról hoztak.

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, milyen volt a fogadtatás az egyetem részéről?

– A leleményességünkön is múlik, milyen helyzetbe kerülünk az egyetemnél. Nálunk jó kezdőlépést jelentett, hogy leültünk beszélgetni a hallgatói önkormányzat (HÖK) vezetőjével. Éreztem benne egyfajta távolságtartást, és éltek vele kapcsolatban is sztereotípiák, hogy ellenséges az Egyházzal, nem érdemes elmenni hozzá. De elmentem. Ő az elnök, én az egyetemi lelkész. Majdnem egyidősek vagyunk, nem létezik, hogy nem tudunk beszélni egymással. Egy reggel felhívtam, elmondtam, ki vagyok, délben már az irodájában ültem. Azt hiszem, sikerült megmutatnom neki, hogy nem elvenni akarunk valamit az egyetemtől, nem vitatunk el tőlük semmit. Mindkettőnkben megdőltek az előítéletek. Ő nem találkozott még katolikus egyetemi lelkésszel, aki bemutatkozott volna, így nem tudta, mit szeretnénk. Róla is kiderült, hogy nyitott, kompromisszumkész, érdeklődő. Ugyanígy megkerestem az egyetem vezetését, tanárokat. Találkozni kell, időt kell szánni egymásra. Az egyetemi lelkészség nem csak a hallgatókhoz szól, hanem minden egyetemi polgárhoz, a rektortól a portásig. Ebbe a feladatba kell beleállnunk, és keresni, hogyan tudjuk elvinni közéjük Krisztus valóságát. Azóta is jó a kapcsolatunk, az újabb HÖK-elnökkel is megtaláltuk a közös hangot. Évek óta van kurzusunk az egyetemen, amely most Családi élet keresztény szemmel címen fut. Szemeszterenként ötven hallgató veheti fel egykredites tárgyként. Általában egy éjszaka alatt betelik a létszám. Az órákon előkerülnek a fiatalokat foglalkoztató fő témák, az életvédelem, a szexualitás, a kábítószer is. Rajtam kívül pszichológus, görögkatolikus pap és családos előadónk is van. Látni kell, hogy az Egyház tanítása csak úgy magyarázható, ha ott van mögötte az élő Isten, aki számomra belső tapasztalat, aki bármit kérhet tőlem. Akkor van értelme parancsolatokról beszélni, ha élő, kapcsolati valóságból teszem ezt,

ha átéltem, hogy Isten szeret engem, nem azért, mert annyira fantasztikus voltam, hanem hogy annyira fantasztikus legyek.

– Kik választják az említett egyetemi kurzust?

– Nagyon különfélék a diákok. Volt, aki még soha nem járt templomban, és kulturális szempontból sem találkozott a kereszténységgel. Sok az olyan egyetemista, akinek már a szülei sem voltak megkeresztelve. Beszélt nekik valaki Istenről? A megtapasztalt Istenről? Látták valakitől, hogy templomba jár, imádkozik, hogy imával kezdi és zárja a napját, hogy egy-egy döntésénél tapintható Isten jelenléte? Ha ezt soha nem tapasztalták, mit várunk tőlük? A másik oldalról ugyanakkor azt is látjuk, hogy beérik az egyházi iskolák munkája. Vannak egyetemisták, akik keresik, hol találják a folytatását annak, amit addig kaptak. Általánosan jellemző, hogy a fiataloknak vannak kérdéseik, és valóban választ várnak, nem kitérő választ. Mi azzal a hozzáállással igyekszünk jelen lenni közöttük, hogy minden útkeresésben Krisztus áll a középpontban. Azt szeretnénk megmutatni, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára, szeretetből teremtett minket, ez a létünk oka. Ezt az üzenetet igyekszünk átadni a fiataloknak.

– Milyennek ismerte meg az egyetemista korosztályt, mik az álmaik?

– Nagy segítségre szorulnak abban, hogy helyesen mérjék fel a realitást. Alapvetően két nagy problémát látok. Az egyik, ha nincsenek álmaik. Riasztó számomra, amikor a fiatalok egyáltalán nem tudják, mit szeretnének. A másik, amikor a valóságtól teljesen elszakadó álmokat dédelgetnek. Választanak valamit, de nincs meg bennük a küzdés, hogy elérjék azt a célt. A valóságot kell megmutatni nekik. Segíteni őket abban, hogy megtalálják, mihez vannak jó adottságaik, képességeik. A nagy álmokat össze kell egyeztetni a hétköznapokkal. Ez nem lebutítást jelent, hanem annak a keresését, hogyan tudom felülmúlni magam a mindennapokban. Meg kell látni, mi az, amiben képes vagyok fejlődni.

Ebben a korosztályban nagy igazságvágy munkál és sok elvárás a világgal, az élettel, az egyetemmel szemben. Jó szembesíteni őket önmagukkal, feltenni nekik a kérdést: Te hogyan állsz hozzá az életedben a rád bízott feladatokhoz?

Mindenkit számon tudsz kérni, az Egyházat, az országot, az egyetemet. És téged számon lehet kérni? Lehet, hogy koszos a város. És a te szobád rendben van?

Erős a vágy a fiatalokban a találkozásra. Nagyra nőttek, de belül még ott van bennük a gyermekség. Elismerésre vágynak, és sokuknak nincs kivel beszélnie. Borzasztó tapasztalat, hogy kommunikációs eszközök egész hada vesz körül bennünket, közben pedig nincs kivel beszélgetni. Leginkább a kollégistáknál élem meg ezt. Minden évben meghívom őket egy nagy beszélgetésre, amelynek az a kérdés áll a középpontjában, hogy ki vagy te. Nemegyszer hallottam tőlük azt a választ, hogy ezt még tőlem soha senki nem kérdezte.

A lelkészség az a hely is lehet, ahol végre megkérdezik, hogy vagy. Mindig a hétköznapokban kell helytállnunk, és azokra a kérdésekre, vágyakra kell választ adnunk, amelyek felmerülnek.

– Mit szeretnének megtalálni a hallgatók az egyetemi lelkészségen?

– A fiatalok leginkább arra vágynak, hogy rajtunk keresztül megtapasztalják azt az Istent, akiről beszélünk. A tudományt megtanulják az egyetemen, a bulikat megszervezik maguknak. A mi feladatunk annak megtalálása, hogyan tudjuk közelebb vinni őket Istenhez és saját magukhoz, hogy az Istennel való találkozásban felfedezhessék, mennyire jó Isten gyermekének lenni. Ez meghatározhatja az éppen formálódó identitásukat, alakítani tudja az életüket. Hiszek a keresztény értelmiségben, nagy szükség van rá. Ehhez a valódi találkozás Krisztussal elengedhetetlen. Ezért jelenlétünkkel, tevékenységünkkel közelebb szeretnénk hozni a fiatalokhoz Krisztust. Nem mások ellen, nem valamivel szemben, hanem egyszerűen felmutatva a hitünk értékességét.

A fiatalok számára fontos tapasztalat az is, hogy a lelkészség olyan hely, ahol nem kell bizonyítaniuk – ezzel sokat küzdenek. Itt lehetnek gyengék, azt is elmondhatják, ha valamit nem tudnak. Azt a tapasztalatot szeretnénk átadni nekik Istenről, hogy hozzá oda lehet lépni, és adott esetben kimondani azt is, hogy ez most nem megy, elrontottam. Isten irgalmához mindig odafordulhatunk, hozzá hazatérhetünk.

– Melyek a legfontosabb fórumok, találkozási lehetőségek?

– Főként az egyetemi kollégiumok, ahol együtt élnek a diákok, és egymást pasztorálják. A legnagyobb misszióval ők vannak egymás felé. Debrecenben két ilyen helyszín van: egy harmincnégy fős fiúkollégium és a Boldogasszony Iskolanővérek fenntartásában működő lánykollégium. Ezekben nem csak a szimpátiatalálkozásra van mód. Együtt lakva az életünk találkozik. Az ember formálódása közösségben történik, és a kollégium révén a fiatalok olyan összetartozást élnek meg, amely kihat az életük további szakaszaira is. Erős barátságok alakulnak ki, házasságok is köttetnek.

A kollégistákat, az egyetemi lelkészség tagjait igyekszünk bevonni városi, egyházmegyei, illetve országos eseményekbe is. Bekapcsolódunk például a város hajléktalanokat segítő programjába: itt kétszáz emberre főzünk, és lehetőség nyílik a találkozásra, a beszélgetésre. Tavaly karácsonykor a debreceni gyermekklinika dolgozóinak sütöttünk a kollégista fiúkkal. Talán nem is tudjuk pontosan, mi történik ilyenkor a szívükben, de egy-egy ilyen alkalom megérinti az embert, és a keresztény identitás kialakulásának fontos lépcsője lesz. Korábban csatlakoztunk a „72 óra kompromisszum nélkül” kezdeményezéshez, amely a társadalmi felelősségvállalást erősíti az egyetemista korosztály körében is.

A lelkészség közösségi alkalmait a Megtestesülés-plébánián tartjuk. Az egyetemi évek az élet egy szakaszát jelentik, ezért fontos, hogy a fiatalok elsősorban ne a lelkészséghez, hanem az Egyházhoz kötődjenek. A plébánia üzenete az, hogy egy nagy családhoz tartozunk.

Debrecenben népszerű a „Szólj be a papnak!” rendezvénysorozat. A találkozás itt semleges terepen történik, én is elhagyom a komfortzónámat, odalépünk egymáshoz. Hogy ki tud-e alakulni beszélgetés, az függ attól, mennyire vagyunk nyitottak egymásra. Ha a másik már előre eldöntötte, mit tart jónak, és igazából nem kíváncsi a válaszomra, akkor nincs igazi esély a találkozásra. De ha megvan a nyitottság, akkor elkezdődhet a beszélgetés. A lényeg, hogy mindkét fél kinyissa az ajtót. Ehhez azonban az első lépés mindig a meghívás.

– Hogyan szólíthatók meg a fiatalok?

– Ritka alkalmakkor használom a fiatalokkal való kommunikációra a Neptunt, az egyetem levelezőrendszerét, de ennek elenyésző a hatása. A közösségi média is bevethető, főleg, amikor az első lépést kell megtenni, ebben hatékony tud lenni. De amikor eljön hozzánk valaki, a háttérben igazából mindig ott áll mögötte valaki. Szükség van egy emberre, aki oda tud lépni a másikhoz, aki személyesen szól hozzá.

A munkát nem egyedül végzem. Nem lehet ez egyszemélyes dzsungelharc egy húszezer fős egyetemen. Vannak munkatársaim, és a belső körhöz tartozókat is lehet apostolkodásra hívni. Ők ugyanis olyan közegbe is bejutnak, ahová nekem nincs bejárásom. A körülöttünk élőket kell bátorítanunk, próbáljuk lebontani a falakat, megszüntetni azt a beidegződést, hogy ciki katolikusnak lenni, ehhez a közösséghez tartozni.

Ha valaki büszke arra, hogy katolikus kollégiumban lakik, és úgy érzi, ez a legjobb dolog, ami Debrecenben történhetett vele, akkor jól dolgoztunk.

Gyakori kísértés, hogy nem vállaljuk fel a hitünket, és nem állunk ki a keresztény értékrend mellett.

– Mit tart az egyetemi lelkészség legfontosabb feladatának?

– Azt, hogy az élő Isten tapasztalatát adja tovább. A mi Istenünk személy: az Atyától kaptuk Jézust, aki emberré lett értünk. Ez hitünk nagyon lényeges aspektusa. Sem szórakoztató, sem programközpont nem vagyunk. Feladatunk a jelenlét, az, hogy megteremtsük a közösségben való létet, amely Istenre mutat. Szellemileg gazdagítja a fiatalokat az egyetem, de hogy lelkileg miként alakul az életük, abban nagy szerepe van a lelkészségnek.

Isten valóságát, hétköznapiságát igyekszünk megmutatni nekik, azt, hogy miként akar jelen lenni az életünkben és kísérni minket.

Ennek megismerésére van igény az egyetemisták körében, persze mindenkinél más-más mértékben és módon. Már az is sokat jelent, ha valaki elraktározza magában az isteni jelenlét tudatát, és élete nagy döntéseinél nem tenyérjóshoz, hanem a templomba megy, mert tudja, igazából ki az élet ura, ki tud erőt adni neki.

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 14-i számában jelent meg.

Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye