Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Országos irodalmi sikereket értek el egyházmegyénk diákjai. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Katolikus Kulturális Hetek keretében készülődve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra vers- és novellaíró pályázatot hirdetett meg A család Istentől rendelt közösség címmel.

A beérkezett 250 pályázatból közel 40 aranytollú diákot ünnepelhetünk és közülük a legtöbb díjazott a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből került ki. A következő napokban az elismerésben részesült diákjaink írásait tesszük közzé, amelyek a Magyar Kurír oldalán is megjelennek.

Gratulálunk a díjazottaknak!

Az alábbiakban Balogh Johanna Klára (Nyíregyháza, Szent Imre Katolikus Gimnázium, Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Kollégium, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola) a 10–14 éves korosztályban különdíjat nyert Életünk keresztútja című novelláját olvashatjuk.

Életünk keresztútja

Az élet nem könnyű és nem is igazságos. Néha azt érzem, el van rontva az egész, hisz nem mindenki szenved ugyanannyit. Van, aki többet és van, aki kevesebbet, de feladni nem szabad. Nem, mert ezt az egészet Isten alkotta meg. Valahol nagyon mélyen úgy gondolom, neki sem tetszik ez az egész. Ember tipor embert, majd ezen jót nevet, mintha ez lenne természetes. De mikor lettünk ilyenek? S miért nem szólt senki sem, mikor változni kezdtünk, s már ott tartunk, taposs, vagy eltaposnak.

Mára már szembetűnőbb az emberség hiánya. Az empátia megszűnt, az erdő is eltűnt. És mégis úgy teszünk, mintha minden rendben menne... Nézz a szemembe és mond azt, a világ, amelyben élünk, tökéletes, és nem a gyarló ember, akit régen mindenki megvetett, lett ma az igazi divat! Most sem értem, nem is fogom, miért nem állunk ki magunkért, miért könnyebb esténként zokogni és azután önmagunk ellen fordulni. Én is ezt tettem, még ha bevallani egyenesen szégyellem is.

Elmesélek egy mesét, aminek csak a vége jó, de ma már ez a mérvadó, hiszen mit számít az út, ha a célt elérted?! Gondolják ezt sokan, de ebben a történetben az út a legfontosabb, s csak utána az eredmény. Ez lenne az én mesém.

Egy holdfényes hideg este kezdődött minden. Az ágyamon ülve zokogtam, s közben a kezemen végig csorgott a vér. Megtettem újra, de nem éreztem megbánást, úgy gondoltam, nem én teszem ezt magammal. Az emberek teszik ezt velem, akik cserbenhagytak, hátba szúrtak, majd még ki is beszéltek. Elestem megint, és úgy éreztem, nem tudom még egyszer hátamra venni a keresztem. Imádkozni kezdtem, keservesen, hátha Isten segít. Akkoriban elég kritikus voltam Istenhez, és épp úgy önmagamhoz is. Úgy éreztem, nem érdemlem meg a sorsomat, és sokkal többet kaptam a kínból, mint mások. Teljesen magam alatt voltam, és nem akartam folytatni úgy, ahogy akkor éltem. Ekkor, mint már sokszor azelőtt, visszagondoltam Jézusra... Ő is elesett, nem is egyszer, de mégis felállt. Erősebb, mint én, az biztos, mert ő sosem hagyta, hogy megtörjék. Az utolsó perceiben is Atyjához imádkozott, hogy bocsánatért esedezzen, viszont nem magának kért bocsánatot. Azokért imádkozott, akik ezt tették vele... Azoknak a balga katonáknak fogalmuk sem volt, mit is tettek. Ezen elmélkedtem, mikor észrevettem, valaki áll előttem, szikrázóan fehér ruhában, gesztenyebarna hajjal és szakállal. Mosolygott. Úgy, ahogy még senki. Nyugalmat, magabiztosságot és szeretetet árasztott magából.

-- Ki vagy te?- kérdeztem még mindig sokkos állapotban.

-- Sokféle néven hívnak - kezdett bele lazán -, van, aki Jézusnak, Messiásnak vagy a zsidók királyának nevez, de az Emmánuelre és az Isten Fiára is hallgatok - mosolygott még jobban.

-- Miért vagy itt? - mondtam ki a kérdést, amire tudtam a választ.

-- Pontosan tudod, miért vagyok itt. Segíteni szeretnék... - váltott komoly hangra. - Ne hidd, hogy egyedül vagy, mert mindig ott vagyok melletted és látom, mit élsz át! Tudom, hogy mennyire bánt ez az egész, de ne feledd el, én is kértem segítséget. Emlékezz Simonra! Viszont te szégyellsz segítséget kérni, azt hiszed, a szüleid csalódnának, pedig nagyon jól tudod, mennyire szeretnek. Nem tudsz olyat tenni, amivel őket eltaszíthatod. Mindenkinek kell egy támasz, ha nem is én, de a családod. Életüket adnák érted, akárcsak én, és ezért becsüld őket! Ha megtennéd, amire készülsz, gondolj bele, mit élnének át! Téged kővel dobálnak, mégsem dobsz vissza semmivel. Azt érzed, megtörtek, és ez részben igaz is, de erős vagy, nem tudtak kellően legyengíteni - fejezte be a monológot.

Nem tudtam mást tenni, csak sírni. Zokogtam, de már nem a fájdalomtól, hanem a nyugalomtól és megkönnyebbüléstől.

-- Köszönöm... - suttogtam, mert nem tudtam hangosabban megszólalni - mindent köszönök.

Jézus csak mosolygott, majd eltűnt a szemeim elől. Már az én szám is felfelé görbült, de a szememből még könnyek folytak le. Ekkor vettem észre, a seb helyén csak egy vékony vonal látszódott. Már szinte nevettem, de tudtam, egy még nehezebb beszélgetés elé nézek, mégpedig a szüleimmel. Meggyőzött ez az ismerős idegen, miszerint mindent el kell mondanom nekik. A beszélgetésből egy elemet hagytam ki, ami pedig az volt, hogy a Messiással is megvitattam a témát.

Elestem, akárcsak ő. Felálltam, akárcsak ő. Segítséget kértem, akárcsak ő. Leküzdöttem a rosszat, akárcsak ő. Azt az estét, míg élek, nem felejtem el. Akkor változott meg az egész életem. Feltámadtam, és egy új nézőpontból látom a világot, egészen máshogy. Az élet már csak egy időszakot jelent számomra, amit meg kell élni, és felejthetetlenné tenni. Az út eddig nem volt kikövezve. Nekem kellett kijárni, amire most boldogan és büszkén tekintek vissza. Az úton, ami előttem áll, szintén nincs senki, és nem is volt. Ez el nem szomorít, mert már tudom, sosem voltam egyedül és nem is leszek. Jézus mindig itt lesz velem és segít nekem.

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye