Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye – mint minden más egyházmegye – életének jelentős részét meghatározza a fenntartása alatt működő köznevelési intézmények jelenléte, az ott folyó oktató-nevelő munka. A mind szervezetileg, mind pedig pasztorális területen folyamatosan fejlődő nagy egyházmegyei közösségben az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatósága (EKIF), a főigazgatói státusz megalakulásával 2013-ban mérföldkövet jelentett. Molnár Katalintól, az EKIF első főigazgatójától ebben az évben köszönünk el, pedagógiai pályafutását 2021. augusztus 31-én fejezi be, élve a nők kedvezményes nyugdíjba vonulásának lehetőségével. Elmondhatjuk, lezárult egy korszak, hiszen a most fennálló EKIF szervezet – az alapoktól kezdődően professzionálisan kiépített és működő – struktúrája Molnár Katalin kiemelkedő szakmai munkáját dicséri. 

Az alábbiakban Molnár Katalinnal beszélgetünk a múltról és jövőbeni terveiről.

– A pedagógus legfőbb ismertetőjegye a gyermekek szeretete. Évekig figyelemmel kísérheti testi-lelki-szellemi fejlődésüket, és ez cserében örök fiatal szívvel áldja meg a hivatását megélő pedagógust. A 40 évnyi pedagógusi szolgálatod alatt ebben éltél, és az elmúlt egy évtizednyi egyházmegyei igazgatás feladatai sem szakítottak el a gyermekektől. Ha mélyebbre megyünk, elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag első osztályos korodtól kezdve, pedagógus szüleid támogatásával, mindvégig az iskolapad, a katedra közelében éltél. Milyen érzésekkel zárod le az életed ezen évtizedeit?  

– Hálával és köszönettel, elsősorban a Mindenhatónak, aki megszólított és a pedagógus pályára irányított. És köszönettel minden embernek, akivel találkoztam, akivel együtt munkálkodtam, akivel együtt építkezhettem sikeres iskolák megteremtésében és működtetésében.

Rám érvényes a mondás, hogy már az Isten is pedagógusnak teremtett, valahogy mindig a véremben volt a tanítás, az irányítás. Gyermekkoromban szinte mindig iskolát játszottunk a testvéremmel, az utcabeli gyerekekkel, ahol persze én voltam a tanár; vagy zeneiskolásként állandóan szerepeltem, a teraszunkon rögtönzött koncertet adtam – hegedültem 6 évig – vagy énekeltem az aktuális slágereket.

Édesanyám 38 évig volt 1. és 2. osztályos tanító néni, akinek a mindennapokban láttam elszánt és harcias törekvéseit:_ a szocialista rendszerben volt hitét gyakorló tanító, mindkét lányukat a szüleim megkereszteltették, bérmálkoztunk, s a szüleinkkel együtt minden vasárnap és ünnepnapokon szentségekhez járultunk); láttam a vacsora utáni sokszor éjfélig tartó készületeit a másnapi tanításra, láttam a füzetek halmazát, amiben gyöngybetűkkel előírta vagy a betűket, vagy a számokat. Olyan példát láttam magam előtt személyében, amely hallatlan szorgalomra, tudásra és szeretetteljes odaadásra készített fel már kisgyermekkortól a diákok irányába.

Nagyon fiatalon, 33 évesen lettem a debreceni Karácsony Sándor Általános Iskola igazgatója, 20 évig vezettem az intézményt, s a mai napig szívbemarkoló az első tanévnyitó ünnepségem, ahol köszöntöttem a leendő első osztályos kicsiket, s az én kicsikém, a kisfiam pont azon a napon és abban az órában egy másik iskolában a nagymamával ünnepelte az iskolai évek nyitányát – nélkülem. Kemény évtizedek következtek: a rendszerváltás utáni folyamatos változások az iskolai dokumentumokban, a módszertani kultúrában, a NAT módosításai, a kertvárosi iskola útkeresése, a szülők és a gyermekek vonzása, a tantestület felkészítése a szakmai kihívásokra, a pályázati rendszer elindulása és ennek megtanulása.

Az utolsó 5 éves megbízatásom ideje alatt a debreceni általános iskolai igazgatói munkaközösség szakmai vezetőjeként igyekeztem közösséget formálni, baráti és szakmai kapcsolatokat kialakítani az intézményvezetőkkel, akikkel együtt dolgoztam.

Hiszem, hogy Fodor András helynök atya „rám találása” és meghívása a Püspöki Hivatalba Isten újabb szerető gondoskodásának bizonytéka volt; így 2013. augusztus 1-jétől a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye EKIF főigazgatójaként sikerült kialakítani azt a szervezeti kultúrát, amely fokozatos intézményi csatlakozásokkal, a 10 köznevelési intézmény szakmai segítését, a magasabb vezetők együttműködésének támogatását, a fenntartói feladatok előkészítését és koordinálását foglalta magába.

A tanítás hiányzott a legjobban, ettől szenvedtem. De a Szent József intézményben látogatva az egyik első osztályban felfigyeltem egy kis csengő hangocskára, és a vágy, hogy taníthassak, valóra vált: Sári Aisa immár negyedik éve tanul énekelni tőlem, s látva gyönyörű tehetségének kibontakozását, mindez örömmel tölt el (az ő tanítását a jövőben is folytatni szeretném).

– Az ember életében előbb-utóbb igazoltnak látszik az, hogy fejlődését, előrehaladását az embersége alapozza és építi, ennek hiányában pedig csak karrierről beszélhetünk. „Ahol nincs emberség, ott minden más – természet, világ, ész, logika, rang, dicsőség – hiábavaló” – vallja John Ruskin angol társadalomkritikus, amely a pedagógus munkájára is jellemző. Milyen mérföldkövei lehetnek egy fölfelé ívelő szakmai életútnak? Ki a jó pedagógus?

– Mérföldkövek? Fontosak! A pedagógussá válás folyamata sokkal a pedagógusképző intézménybe lépés előtt megkezdődik, hiszen a leendő tanár már korábbi tapasztalatokat szerez, melyek a gyermekre, tanulóra az intézményes nevelési rendszerbe kerüléssel óriási hatást gyakorolnak. Ez a szakmai fejlődés élethosszig tartó folyamat. Ma is tanulok kis tanítványomtól.

(Molnár Katalin főigazgató munkáját a kollégái, egy gesztusértékű bizonyítvánnyal is megköszönték.)

Számomra – aki 20 éven keresztül munkáltatói jogkörrel rendelkeztem, 8 éven keresztül pedig interjúk (beszélgetések) formájában igyekeztem megismerkedni és jó döntéseket hozni az intézmények vezetőivel a pedagógusok egyházmegyei alkalmazását illetően – a hiteles ember és a hiteles szakember a jó pedagógus. Aki éli és nem csak beszéli a mindennapjait, a munkáját, aki elsősorban adni akar önmagából, emberi tartásából, gondolkodásából, aki mintát mutat a gyermeknek személyiségével, szeretetével, szolgálatával.

A pedagógusok testi-lelki egészségének állapota nagyon fontos, nem személyes kérdés, nem magánügy, és legkevésbé sem csak az ő felelősségük.

Nap, mint nap a következő nemzedék fejlődéséért, kibontakozásáért dolgoznak. A felnövekvő fiatalok számára pedig állandóan szem előtt lévő, vállalt vagy éppen megtagadott, de mindenképpen releváns mintát jelentenek. 

Ez azt jelenti, hogy csak a legkiválóbbak maradhatnak a gyermekek közelében, hiszen az oktatás színvonala talán legnagyobb mértékben a pedagógustól függ. Fontos a gyerekekkel való bizalom kiépítése, leginkább ettől lesz valakiből jó pedagógus, függetlenül attól, hogy milyen módszerrel dolgozik.

Ha egy gyermek megkapja a támogatottságot ahhoz, hogy érzelmileg megerősödjön, és merjen hibázni is, akkor bárhol meg tudja állni a helyét. Mindig valamivel több szerettem volna lenni annál, hogy csupán megtanítsam nekik a tananyagot. Sajnos, még ma is sok tanár úgy gondolja, hogy ha ezt teljesítik, elég ahhoz, hogy a gyermekek tanuljanak és jól teljesítsenek. De ez nem így van.

Együttérzés, törődés, szeretet. Csak meg kell kérdeznünk magunktól, hogy tényleg törődöm ezzel a különleges, egyedi személlyel? Miben tudom őt segíteni, hogy elősegítsem az életben? Valóban szeretettel fordulok hozzá? Ezt a kis emberkét el tudom fogadni olyannak, amilyennek a Teremtő megálmodta?

– Szakmai fejlődésed utolsó szakasza az egyházmegyei szolgálat. A meghívás egyben kihívást is jelenthetett, hiszen egy új szervezetet kellett felépíteni. A szakmaiság mellett elengedhetetlen volt a keresztény hit iránti elköteleződésed. Miben mutatkozott ez meg?

– Apai nagypapám sekrestyés volt Tiszagyulaházán; életünk egy része a templomban és a templom körül zajlott; nagymamám az ostyát készítette, amelyek leszakadó részeit megkaphattuk. Gyermekkorom szép emléke, hogy gyakran a nagyszüleimnél ebédelt a helyi plébános atya, aki első lépéseimet segítette a hit útján. Édesapám a Tisza-gáton kismotorral vitt a faluba Tiszaszederkényből (ahol laktunk) a plébános hittan óráira, csodálatos színes Bibliája élő emlék maradt számomra. Az anyatejjel szívtuk magunkba Jézus életét, az ünnepeket, a készülődéseket, a templomi csendet; két lobogót adományozott nagyapám a templomnak a két lány születése alkalmából. Az életem, a családom élete természetes módon Krisztusra lett építve; mint a levegővétel, amely nélkül nem tudok és nem is akarok élni.

„A hit az élő Istennel való találkozásból fakad, aki hív bennünket és feltárja előttünk szeretetét…” – a Szentatyával együtt én is ezt vallom.

„A hitben Krisztus nemcsak az, akiben hiszünk, nemcsak Isten szeretetének legnagyobb megnyilvánulása, hanem az is, akivel egyesülünk, hogy hinni tudjunk. A hit nem pusztán Jézusra tekint, hanem Jézus szempontjából, az ő szempontjával lát: részesedés az Ő látásmódjából…” (Ferenc pápa)

A szentségimádás örömét, Jézus mindent átható és átitató szeretetének közelségét már itt tapasztaltam meg, az utolsó szolgálatom során. Őt szemlélve, a belőle áradó jóság átalakított és folyamatosan átalakít engem. A belőle áradó tisztaság tisztít meg engem, a benne rejlő öröm hatalmas és ujjongó örömet szül a lelkemben. Ha mindenben őt nézem, ez alakít; a szentségimádás számomra ettől szép és megható. 

A ráhagyatkozás felszabadító érzése is ebben az elmúlt nyolc évben nyilvánult meg számomra. Ma már nem aggódom semmiért, nem izgulok ezért vagy azért a dologért, odateszem a Gondviselő oltárára, s tudom, hogy a legjobbat fogom kapni.

Hiszem, hogy áldáshordozó lettem, mert akartam. Minden szentmise után áldást kapunk, akkor én ezt az áldást tovább vihetem bármelyik emberhez. Ez a felismerés olyan örömmel töltött el, amely a munkámban is gyümölcsöket termett: több volt kollégám, akik átjöttek az egyházi fenntartású iskolába, megkeresztelkedtek, imádkoznak, s hitéletük gazdagítására törekszenek.

– Hogyan épült fel az EKIF rendszere? Mely főbb sarokpontok alkotják a vázat, amely az intézményvezetőkkel karöltve egészült ki lelki tartalommal?

– Nyolc évvel ezelőtt úgy érkeztem a Hivatalba, hogy alig ismertem valakit. Fokozatosan, és nagy akarattal és szorgalommal – az intézményvezetői 20 éves múltam kiváló segítségemre volt – a fenntartói feladatok törvényi és jogszabályi előírásainak megismerésével kezdődött a szakmai tevékenységem, folyamatosan ismerkedve az intézményvezetőkkel, a pedagógusokkal, a pedagógiai programokkal, az intézményi sajátos arculatot meghatározó irányvonalak megismerésével. A megálmodott tervekkel és vágyakkal kiegészülve kialakítottam az EKIF struktúráját: Püspök atya döntéseinek előkészítője, javaslatok hordozója voltam, koordinálva az intézmények szakmai munkáját, kialakítva olyan jó gyakorlatokat, amelyet más intézményeink is átvehettek, és ma eredményesen működnek (sakk-palota program, angol két tanítási nyelvű program, LegorR matematika és robotika program). Alulról jövő kezdeményezés volt az intézmények közötti közös lelki napok megszervezése, a közös szentmisék átélése, beszélgetések, az együttlét örömének megélése, amelyek mind-mind erősítették az intézményvezetők és a fenntartó közötti gyümölcsöző kapcsolat kialakítását és fokozatos erősítését.

A tanév helyi rendjét meghatározó egyházmegyei dokumentum elkészítésével minden évben segítettem az intézményvezetők munkáját, amelyben az aktuális tanévben meghatározásra kerültek a feladatok, határidők havonkénti bontásban.

Az elmúlt nyolc év alatt minden jelentős mérföldkőnél jelen voltam minden intézményben: óvoda bővítése és építése, kápolna megáldása, sportudvar felszentelése, oktatási szárny építése, sportcsarnok építése, iskola-épület bővítése és számtalan fejlesztés, amelyet megköszöntünk püspök atyának. 

Molnár Katalin leköszönő EKIF főigazgató a Szent Gellért-díj arany fokozatában, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériuma által adományozott Pedagógus Szolgálati Emlékérem szakmai elismerésében részesült. A díjakat Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök adta át 2021. augusztus 27-én, az egyházmegye tanévnyitó ünnepségen.

Szakmailag elengedhetetlennek tartottam a fenntartói óralátogatásokat, a minősítések rendszerének követését, az egyházmegyei szaktanácsadói és szakértői csapat kialakítását, a szükséges képzések elvégzésének támogatását és engedélyeztetését. Közel 400 órát látogattam hivatalosan, amelyekről óralátogatási jegyzőkönyvet készítettem minden esetben; az elemzésben használt indikátorok, a kompetenciákban megfogalmazott tudás, képességek és attitűdök olyan leírható, tevékenységekben megnyilvánuló jelek, melyek a külső megfigyelő számára megragadhatóak. Így ismertem meg az egyházmegyei tantestületeket, a kiváló pedagógus kollégákat, tudom a nevüket; s mosolyogva érkeztem minden alkalommal és mosollyal fogadtak. Hálásan köszönöm, hogy befogadtak, hogy megtiszteltek barátságukkal, szakmai tudásukkal.

– A szervezet felépítése saját elképzeléssel is kiegészült? Melyek voltak ezek?

– 2016-ban elkészült az egyházmegyei fenntartói stratégia, amely hosszú (10 év) és rövid (5 év) távon is meghatározta a főbb irányelveket: honnan hova szeretne eljutni egy-egy intézmény Egy több hónapos közös gondolkodás, tervezgetés eredménye született meg a dokumentumban. Átgondolásra került, hogy milyen eszközök, fejlesztések, beruházások szükségesek ahhoz, hogy sikeres és eredményes iskolákat működtessünk, és milyen programokat és módszereket alkalmazzunk, hogy vonzóak legyünk a szülők és a gyermekek számára.

Úgy gondolom, hogy sikeresen megoldottuk az egyébként nem kötelező feladatot, számomra volt fontos ennek a dokumentumnak a megszületése, s majdani elemzése és folytatása már az utódom feladata lehet. Rendszerszemléletet tanultam az egyetemen, s nagyon akartam, hogy egy-egy intézmény nevelőtestülete szembesüljön azzal, hogy mit szeretne kihozni a rá bízott diákokból az oktatás és nevelés kapcsán, a siker alapja ugyanis a rendszerben való gondolkodás. Hiszem, hogy nem szabad makacsul ragaszkodni a megszokott dolgokhoz, és csak akkor lehetünk sikeresek, ha jól tudunk alkalmazkodni (pl. a járványhelyzet szülte újabb és újabb döntések). A cselekvés a fontos, mert csak a folyamat során tudunk fejlődni, tanulni, és lépésről lépésre megugrani a kihívásokat. Megváltozott, felgyorsult világunkban ennek átgondolása és tervezése elengedhetetlen.

– Milyennek látja az építő az építményét?

– Amikor befejeződik az életünkben valami, kicsit summázunk, visszatekintünk, értékelünk. 

Azt vallom, hogy a legfogékonyabb korban találkozni a szürkeállománnyal kivételes lehetőség, amely kevés embernek adatik meg. A tanári pályának ez a legszebb része. A gyerekek ekkor nyílnak ki, ekkor kezdenek el gondolkodni, alkotni, ekkor támadnak olyan zseniális ötleteik, meglátásaik, amelyek mellett ott lenni, megtapasztalni óriási dolog, és megfizethetetlen! Az embert frissen tartja, kedvet csinál a további munkához, hiszen úgy érzi, ezért érdemes tanárnak lenni, ezért érdemes a diákokkal foglalkozni. Én megkaptam ezt az ajándékot, olyan sok fiatallal voltam kapcsolatban, hogy meg sem tudom számolni. Nem tudok úgy elmenni Debrecenben bárhova, hogy vagy egy volt tanítványommal, vagy egy volt szülőmmel ne találkozzak, s szembesüljek azzal, hogy milyen remek embereket neveltem én is.

Ha rájuk nézek – akik a volt tanítványaim, és ma már mint szülők jelentkeznek telefonon vagy személyesen, s hozzák gyönyörű kicsinyeiket –, a szívem eltelik örömmel, s ez jó. 

Ha az intézményvezető kollégákra nézek, a szívem eltelik hálával, s ez is jó.

Ha a munkámra tekintek, úgy látom, hogy a helyemen voltam, hogy alkottam és szolgáltam a rám bízottakat, s ez nagyon jó.

Jóleső érzéssel dédelgetem magamban azokat az emlékeket, melyek arról szólnak, hogy én biztattam, támogattam valakit tehetsége kibontakoztatásában, vagy példaképéül választott az élet bármely területén. Két tanítványom, akiknek osztályfőnöke voltam, miattam lett pedagógus, s ez leírhatatlanul jó.

     Elsősorban Istennek szerettem volna és szeretnék „megfelelni”, s hogy ez hogyan sikerült, Ő majd elmondja nekem. 40 év a pedagógus létben nem kevés, számtalan emlék felidéződik bennem, s a sok köszönet, amelyet kaptam a 10 köznevelési intézményben az elköszönésemkor, a volt iskolám kollégáitól, reménnyel tölt el; nem volt hiába.

Köszönöm Bosák Nándor és Palánki Ferenc püspök atyák támogatását, a lehetőséget, hogy ezt a feladatkört elláthattam, s a bizalmat, amellyel megajándékozták a munkámat, a személyemet.

– Milyen tervek, feladatok várnak rád életed következő szakaszában?

– Hiszem, hogy Istennek még terve van velem, de egészen más területen; bár a gyermekekről való gondoskodás az új munkámban is jelen lesz. Tiszafüreden egy csodálatos rendezvényházat és üdülőparkot hoztunk létre a húgommal, itt fogok dolgozni és alkotni. Tervezzük, hogy az egyházmegyei iskoláink szegény sorsú diákjait ingyen szállással segítjük minden évben, felajánlva a házainkat a Tisza-tó szépségeinek, növény- és állatvilágának megismertetésére, pihenésre, lelki töltekezésre.

Megyek tehát tovább az utamon, nyitott szemmel és gyermeki lelkesedéssel: ha kell, játszom és varázsolok, versengek és lelkesítek, de mindenképp erőfeszítéseket teszek. A legfontosabb feladat az életemben az anyukámról való gondoskodás, aki 84 éves. Kis családunk nehézségeinek szeretetteljes segítése is komoly erőpróba számomra, de Jézussal kézen fogva tudom, hogy minden rendben lesz.

Istenem, áldalak és magasztallak mindenért. Hálát adok azért, hogy az életem olyan, amilyen. Hálát adok a gondokért, a nehézségekért, amelyek többször megpróbáltak. Tudom, hogy semmit sem engedtél volna megtörténni, ha nem tudnád biztosan, hogy számomra ez a legjobb, s az üdvösségemet szolgálja. Te valóban szeretsz engem! Megértettem, Uram, hogy emberi értelemmel felfoghatatlanul szeretsz.

Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem,

mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. (1Tim 1,18)

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye