Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Dr. Kelemen Erzsébet, József Attila-díjas magyar író, költő, drámaíró, irodalomtörténész, kutatótanár, a debreceni Szent József köznevelési intézményünk magyar nyelv és irodalom tanára írásában egykori plébánosához, Ast Ferenc edelényi atyához fűződő gyermekkori emlékét idézi fel.

Kelemen Erzsébet: Hároméves kislány

Kicsi lábait felváltva, előre-hátra mozgatta a padban. Édesanyja megfogta a térdét, és ő rögtön abbahagyta a láblóbálást.

Ne harangozz a lábaddal! – így mondták otthon. Az édesanyja és a nagymamája is. És ebből rögtön megértette, hogy ez a láblóbálás valami nagyon helytelen dolog, mert ez nem olyan harangozás, mint amit János bácsi végez minden délben és a szentmisék előtt a nagy harangok mozgatásával, amelyek gyönyörűen szólnak, és elhangzanak a község legtávolabbi részeibe is, el a rétre, a nagy magas dombra, a határra, vagy a császtai hegység legmagasabb pontjára, a sűrű erdő mélyére, ahol még a kis süni, orrszarvú bogár, a szarvasok, őzek és a búvóhelyeiken a nyuszik is meghallják,

Bár még az édesanyja keze ott nyugodott a térdén, mégsem kellett már a figyelmeztető kézmozdulat, mert éppen elhallgatott az orgona és minden ének: fent a magasban megjelent a szónok. Nem ismerte még ezt a szót, viszont a bácsit, aki a szószékre felment, őt igen, de még nem nevezte néven. Otthon hallotta, ahogy hívták, de csak évekkel később érett meg benne a szó, hogy mit jelent a pap bácsi, az esperes úr, az atya, aztán név is kapcsolódott hozzá: Ast Ferenc.

Az édesanyja levette a kezét a térdéről. Csend lett. Minden tekintet az atyára szegeződött. Ő aztán mégiscsak elkezdte óvatosan újra a pad alatt a harangozást, a láblóbálást, kis kezével a ruháját gyűrögette, simítgatta, a fodrokat igazgatta, nézegette, melyik a szebb, a bodrosabb. Majd egyszer csak megálltak a pici lábak, a kezecskék sem mozdultak már, és a pici szempár rászegeződött a szószéken álló alakra. Nem értett semmit, de teljesen lenyűgözte a beszéd. Olyan volt az egész, mint egy varázslat. Talán még a mesekönyv sem kötötte le soha ennyire, vagy Mazsola története a tévében, vagy az Esti mese, ami pontosan tizenkilenc óra tíz perckor kezdődött. Pedig előtte és utána a Tévé Maci ténykedését roppant kedvelte: a fogmosását, zuhanyzását, a pöttyös vagy a kiskockás pizsamába bújását, és azt, ahogy ő is leült megnézni a mesét lefekvés előtt. A végén a mielőbbi ágyba bújásra is figyelmeztette.

Érezte, hogy nagyon súlyos gondolatokat fogalmaz meg az atya. Mindenki teljes csendben, mozdulatlanul hallgatta. Szinte egy emberként figyeltek rá, egy szempárként szegeződött rá minden tekintet. Betöltötte a templomot az ünnepi hangvételű beszéd. Ismeretlen volt számára ez a hangszín, az erősen zengő, figyelmeztető, feddő, óva intő, időnként haragos, de mégis mindenkit átölelő hang. Mint a szobrászművész az alaktalan, amorf kőtömböt, úgy formálta a hangja az ott ülőket, az ő kicsi lelkét is.

Látja a magas alakját, a széttárt karját, a mozdulatait, az ünnepélyes, csillogó ruháját, és akkor még nem is sejtette, hogy mindez elhomályosul majd, de a hangélmény, a hatalmas szónoki erő, a templom oszlopait is megremegtető fenséges hang egész életében megmarad benne.

(A novella a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásával készült.)

Ast Ferenc plébános 21 évig szolgálta az edelényi egyházközséget. Különleges személyisége, hitelessége, Isten és embertársai iránti szeretete örökre bevésődött az egyházközség híveinek az emlékeibe. Még a halálának 40. évfordulóján is (2008-ban) egy busznyi zarándok indult útnak a gávavencsellői Nagyboldogasszony-templomba, hogy a legszentebb áldozatban tekintsenek vissza a település egykori plébánosának életére, és síremlékén virágot helyezzenek el.

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye