Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Ki volt az az ausztrál házaspár, aki az 50-es években felfedezte és kidolgozta a valaha ismert legegyszerűbb, leghatékonyabb és legtermészetesebb módszert, amely világszerte nők és házaspárok millióinak segített és segít a családtervezésben, és amelyet a szakemberek a XX. századi orvostudomány egyik legnagyobb felfedezéseként tartanak számon? Kik voltak ők és hogyan váltak híressé?

A Házasság Hetéhez közeledve szeretnénk felhívni a figyelmet Evelyn (1918-2013) és John (1918-2007) Billingsre, akik családi életükkel és szakmai eredményeikkel sokak számára váltak példaképpé. Rájuk gondolva egyszerűen ez jut eszünkbe: a módszerük működik, a házasságuk igaz, az életük sikertörténet. De valahol ott van bennünk a kíváncsiság, hogy mi a titkuk, milyen emberek voltak és hogyan élték hétköznapjaikat? Hogy lehet valaki egyszerre jó feleség, édesanya és gyermekorvos, illetve példás férj, édesapa és neurológus?

A Melbourne-ben élő katolikus családok igényeire adott válaszként fejlesztették ki az Ovulációs Módszert a születés természetes szabályozására, és Kínában – amely egygyermekes politikájáról és az abortusz szorgalmazásáról hírhedt – érték el legnagyobb sikerüket. A módszer 1972-es tudományos elismerése (melyet követően az Egészségügyi Világszervezet javaslatára a hivatalos neve a Billings Ovulációs Módszer lett) és terjedése miatt egyre többet kellett utazniuk, és ők missziós buzgalommal osztották meg tudásukat a világgal India nyüzsgő nyomornegyedeiben, a hidegháborús vasfüggöny mögött, Afrika porában és hőségében, Brazília farsangi légkörében. Három pápa személyes barátjaként rendkívüli tudást hagyományoztak az emberiségre, amely segíti a nők reproduktív egészségének védelmét. Eközben mindketten orvosi praxist vezettek, 9 gyermeket neveltek és könyveket írtak a módszerről, amelyek közül az egyik több mint egy millió példányban kelt el, és 22 nyelvre fordították le – mindezt a „szexuális felszabadulás” és a fogamzásgátló tabletta bevezetése okozta példátlan társadalmi felfordulás közepette.

Vajon mit mondana Evelyn, ha feltennénk neki azt a tipikus kérdést, amit híres embereknek szoktak, hogy hogyan tudta összeegyeztetni munkáját és szakmai karrierjét a családi élettel? Mit válaszolna John arra, hogy miként tudott gondoskodni 11 fős családjáról és időt szánni feleségére és gyermekeire klinikai orvosi és tudományos kutatómunkája mellett?

A válasz minden kérdésre épp abban a titokban keresendő, amit évről évre ünnepelni szoktunk február második hetében. „Sikerességünk”, vagyis életünk Isten tervei szerinti alakulása és kiteljesedése azon múlik, hogy megtaláljuk élethivatásunkat, és válaszolni tudunk a meghívásra. Házasságunk és családi életünk sikere a tudatos és szeretetteljes IGEN kimondásával kezdődik: igent mondunk az örömökre, sikerekre, és igent mondunk a nehézségekre, szenvedésre is. John és Lyn ezt megtették 1943. február 6-án, amikor szentségi házasságot kötöttek a melbourne-i Szent Patrik-székesegyházban.

Az elköteleződésre azonban mindketten tudatosan készültek. Evelyn az egyetemi évei kezdetétől úgy gondolta, hogy megtalálta „életre szóló hivatását”: anya és orvos akart lenni. Ez a döntés akkoriban különlegesnek számított - az 1937-es évfolyam orvostanhallgatói között 100 férfi és csupán 20 nő volt. A maga szilárd, csendes magabiztosságával nem látta szükségesnek a feminizmus, mint eszközt a saját és a nők céljainak eléréséhez. Ha bármely célkitűzés elérésében a neme miatt léptek fel akadályok, egyszerűen figyelmen kívül hagyta, és haladt tovább az útján. Vonzotta a gyermekgyógyászat, a gyermekekről való gondoskodás, és azt is tudta, hogy minél több saját gyermeket szeretne. John természeténél fogva kedves, békés és rendkívül tehetséges fiatalember volt, ugyanakkor aktív sportoló, tudós és katona, majd Ausztrália egyik vezető neurológusa. Bátor ember volt, életének nagy részét erkölcsi elvek és az igazságossághoz kapcsolódó erények védelmezésének szentelte. Mindketten nagy családot akartak, kilenc gyermekkel, ezért évekkel később a nyolc saját gyermekük mellé örökbe fogadtak még egy babát.

Egy átlagos nagycsalád hétköznapjait élték, nagymamák segítségével. Evelyn minden nap elkészítette a reggelit, majd becsomagolta a 20-25 zsemléből készített uzsonnát, és miután a gyerekek elindultak az iskolába, ő is bement a rendelőbe. Szombatonként John ment ki a piacra hajnalban, és megvette a család számára egy hétre szükséges zöldség- és gyümölcsadagot, mielőtt bement a kórházba. Hétvégén igyekezett elmenni fiai mérkőzéseire, és később, hogy megőrizze fizikai erőnlétét, néhány idényre elvállalta a bírói tisztet az ausztrál futballjátékot játszó csapatnál. Hosszú munkanapjai ellenére hazaért vacsoraidőre, és részt vett gyermekei életében. Nagyon büszke volt rájuk: „Kilenc gyermekünk van – Eve, Jimmy, Peter, David, Helen, Ruth, Joan, John és Catherine”. Lassan, látható élvezettel sorolta a neveket és egyáltalán nem érdekelte, hogy ettől nem mindenki van annyira elragadtatva, mint ő.

Természetesen voltak nehéz időszakaik is. A házasságuk elején Johnnak a haderőnél végzett munkája miatt (mely során trópusi betegségeket gyógyított, és ún. „háborús neurózisban” szenvedő foglyokat kezelt) egy ideig távol kellett élnie családjától, így az első gyermeküket csak 11 hónapos korában láthatta. Több százezer elkötelezett családapához hasonlóan a távollét nagy áldozatokat jelentett számára. Életük legfájdalmasabb eseményét 1994-ben élték át: egyik lányuk, egy ötgyermekes édesanya, 43 éves korában meghalt, miközben ők Rómában tartózkodtak.

Gyermekeik arra emlékeznek, hogy a szüleik mindig „rettentő elfoglaltak” voltak, és ez a családban töltött időt rendkívül értékessé tette. Egyik fiúk így nyilatkozott: „nagyon jó és gondoskodó, szeretetteljes szülők voltak, mindig érdeklődéssel követték az iskolai eseményeket, és rengeteg elfoglaltságuk ellenére mindig számíthattunk rájuk.”

Titkuk abban rejlik, hogy házasságuk és családi életük alapjai sziklaszilárdak voltak: a szülők minden tekintetben igazi lelki társak voltak. Több mint ötven év házasság után a családjukra, barátaikra és közvetlen munkatársaikra még mindig megrendítő hatással volt kapcsolatuk intenzitása és az egymás iránti szeretetük. Előadásaikon és a különböző műsorokban való szereplésük alatt mindenki láthatta, ahogyan a szemük ragyog, miközben egymásra figyelnek és egymást hallgatják.

Híresek voltak és szerények. Lelki vezetőjük így emlékszik rájuk: „Az alázat, amely Avilai Szent Teréz szerint az igazság, elengedhetetlen olyan embereknél, akiket Isten arra hívott, hogy olyan hatalmas mennyiségű gyümölcsöt teremjenek, mint ők. Bennük megvolt ez az alázat, és mindig elismerték, hogy amit végeznek, az tulajdonképpen Isten munkája – ők csupán Isten békességének követei.”

Lukács Krisztina

Igazgató - Magyarországi Billings Központ, Nyíregyháza

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye