Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„Mi tisztább az égnél? A tiszta szív. Mi fényesebb a napnál? A tiszta szív. Mi mélyebb, mint az óceán? A tiszta szív. Mi kiválóbb minden teremtménynél? A tiszta szív. Tiszta szívet teremts tehát bennem, Istenem!” (Petrus Cellensis (1115–1183) francia bencés apát)

Az idei ökumenikus imanyolcadunk ötödik napjának témája a megújulás Isten igéje által, amelynek bibliai alátámasztása: „Ti már tiszták vagytok az ige által” (Jn 15,3).

A debreceni imahét csütörtöki alkalmát ismét a Református Nagytemplomban tartották, ahol dr. Krakomperger Zoltán római katolikus általános helynök, a Szent Anna-székesegyház plébánosa hirdetett igét. A jelenlévőket Hadházi Tamás református esperes köszöntötte, az imaközösséget pedig Tóth Tamás református lelkipásztor vezette.

Az alábbiakban Krakomperger Zoltán atya elmélkedését olvashatjuk.

Jézus tanítványainak megtisztítása

Jézus – Júdást kivéve (vö. Jn 13,10) – tisztának tartotta tanítványait. Hogyan válhatott ez valóra?

Filozófiai megközelítéssel belátható, hogy a manipulálás nélküli, valósághoz ragaszkodó, azaz emberhez méltóan használt „szavak kifejezik és megvilágítják az ember világban való létét, történeti jelenlétét, sőt megváltoztatják és újjáteremtik”(W. Kasper). A tanítványok ennek nem álltak ellen. Mesterük feltárta nekik életük visszásságait, és rávezette őket a világban való létük és törekvésük értelmének igenlésére. Ennek következtében megvilágítást nyert egzisztenciájuk. Jézus így megtisztította, megszabadította őket bűneiktől, illúzióiktól, és a tulajdonképpeni emberlétbe állította őket. Ennél a magyarázatnál azonban mi többet állíthatunk.

Krisztológiailag tekintve Jézus az „Isten báránya”: az abszolút Igaz, „szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél” (Zsid 7,26). A tanítványok Mesterükre és tanítványságuk dinamikájára rábízták magukat, azaz mindenüket elhagyva hozzá tértek, beszédének hallgatása által őt befogadták, vele jártak, személyes és közösségi életüket hozzá szabták, maradandó életközösségre léptek vele. Ő pedig kiragadta őket a bűn szolgaságából, és részt adott nekik önmaga szentségéből, amely egybeesik Isten szentségével. Később pedig a kereszten Jézus vérét ontotta értük, amely az örökre szóló megtisztításuk felülmúlhatatlan jele és eszköze.

Krisztus szavaival közölte tanítványainak és foganatosította bennük az életet és üdvösséget, mert „benne élet volt” (Jn 1,4), amely a halál ellentéte. Jézus Krisztus szavaival, tetteivel és életének feláldozásával hirdette és közölte az élet teljességét: az üdvösséget, az ember örök beteljesülését, amely már ebben az időben kezdetét vette, és vár a kiteljesedésére. Jézus Krisztus életfakasztó és üdvösségfoganatosító szavainak ereje az ő személyében gyökerezik (vö. Jn 6,68).

A szinoptikusok szerint Jézus beszédének az a jelentősége, hogy Isten erejével telített, és ez megmutatkozik hatásaiban. A szinoptikusok Jézus beszédének jelentőségét nem a belőle megszerezhető rendkívüli ismereteiből vezették le. Sokkal inkább utalnak arra a belső hatalomra, amely Jézus igéjéből árad, és amely lényegileg különbözteti meg a farizeusok és az írástudók beszédétől. Máté evangélista ezt így összegezte: „A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.” (Mt 7,29).

Jézus igéinek hatalmát alátámasztják csodái, amelyek arról tanúskodnak, hogy „új hatásokat vált ki, éspedig nemcsak a hit csupán lelki értelemben vett területein, hanem a teremtés anyagiságában is” (L. Scheffczyk).

Megtisztulásunk Jézus igéje által

„Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán” (Gaudium et Spes, 22). Az, aki ennek a megvilágosodásnak elérése érdekében Isten Fiának evangéliumát befogadja, okos ember módjára tettekre váltja és tanúsítja az ő követésében, az egy tisztulási folyamat boldog részesévé válik. Krisztus türelmesen átformál ott, ahol még szükséges, eltávolítja lényünkből mindazt, ami akadályozza növekedésünket az evangéliumi életben, ahogyan a szőlősgazda megmetszi a szőlőtövet.

Az ember a megtérésben Istennek Jézusban adott hitre szóló meghívására válaszol. A Jézushoz megtért ember pedig a keresztségben beépül Krisztus misztériumába. A Szentlélek a keresztségben megkezdi az ember megszentelésének művét azáltal, hogy megtisztítja a bűntől, és új teremtménnyé, szentté teszi, istengyermeki méltóságba helyezi. „Oh, keresztény ember, ismerd fel méltóságodat, hiszen az isteni természet részese lettél, ne térj tehát többé vissza az ősi gonoszság méltatlan állapotába” (Nagy Szent Leó, Serm 21,3).

A megszentelést, amit megkaptunk Isten ajándékaként a keresztségben, hitvalló életünkkel őrizzük és tökéletesítjük, engedelmes egységben Jézussal egyházának közösségében mindenkor és mindenhol.

Jézus tanítványa szüntelenül az élet útján járó tanítvány, az élet útja pedig bepiszkít. Nincs mindig és teljesen tiszta tanítvány, aki ezen a földön jár, de élhet megtérő tanítványéletet, és küldetését betöltheti szüntelenül az ő kegyelmes megbocsátásából. Egész hívő keresztény életünkben valósítjuk meg az állandó és fokozatos tisztulást a bűntől, és az egyre készségesebb megnyílást Krisztus világosságának befogadására. Hivatásunk abban áll, hogy Krisztus világosságát visszatükrözzük, és mindenkire sugározzuk.

Ki mit szemlél, azzá válik, és azt sugározza

A megtért tanítvány Krisztusban él, jár-kel, alkot, gyarapít és pihen. A Krisztusban megmaradó ember kegyelemben élhet, és hozhatja meg szeretetben az életszentség gyümölcseit, azaz átformálódik gazdagon termő szőlővesszővé.

Hogyan leszünk gazdagon termő szőlővesszőkké, hogyan áraszt el minket a szőlőtő életereje? A kérdés feltehető így is: Mitől kell megtisztulnunk, hogy még többet teremjünk keresztény mivoltunkban? Mindattól, ami akadályozza, hogy a hittel Krisztus lakjék szívünkben, gyökeret verjünk benne, és alapot vessünk a szeretetben (vö. Ef 3,17).

Jézus a szív tisztaságáról úgy beszélt, mint az egész ember belső tisztaságának mutatójáról: „Ami elhagyja a szájat, a szívből származik, s ez az, ami beszennyezi az embert. A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás” (Mt 15,18k-19).

Amikor az ember szíve megtisztul az önzés minden foltjától, akkor az élete tartalmát alkotó törekvései, szavai, tettei, szokásai és kapcsolatai tisztává lesznek, áttetszővé válik a végtelenül szent és tiszta Istenre. Ennek lenyűgöző szépségét Petrus Cellensis (1115–1183) francia bencés apát így fogalmazta meg: „Mi tisztább az égnél? A tiszta szív. Mi fényesebb a napnál? A tiszta szív. Mi mélyebb, mint az óceán? A tiszta szív. Mi kiválóbb minden teremtménynél? A tiszta szív. Tiszta szívet teremts tehát bennem, Istenem!”

Sokan élnek így közöttünk, és még mielőtt bármit is tennének, jelenlétükkel szolgálják megtisztulásunkat személyes és társadalmi szinten. Ők azok, akik azonosultak azzal az életeszménnyel, ami Jn 14,21-ben így nyert kifejezést: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki”.

A tisztaszívűség jutalma

A bűnbánatban megtisztult szív öröme, a Jézus Krisztus mellett öntudatosan meghozott és elszánt akarattal őrzött döntésünk szépsége arra sarkall minket, hogy ezen a földön szüntelenül tiszta, hűséges és őszinte szívvel tartozzunk Őhozzá és a benne hívők közösségéhez. Ekkor valóra váltjuk Jézus testamentumként felismerhető szívügyét: „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek” (Jn 15,8).

Ez a leghatékonyabb előkészület arra, hogy részünk lehessen a tiszta szívűek jutalmában az örökkévalóságban: Isten színről színre látásában. Addig pedig, amíg oda eljutunk, már ebben az életben is megkapjuk Isten boldogító színelátásának előízét, mert megragad, megigéz minket az Ő nagysága és jósága. A dicsőség Atyja gyújt lelkünkben világosságot, tisztítja meg lelki szemünket, hogy meglássuk és megértsük, milyen reményre hívott meg minket, „milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön” (Ef 1,18k-19).

Ez a hatalom minden szolgálatra érdemes hatalom. Ezt a felismerést Szent II. János Pál pápa, aki 1991. augusztus 18-án – tehát az idén lesz 30 éve –, ezen a helyen esedezett az összes Krisztusban hívők látható egységéért, ezzel a könyörgésével vallotta meg: „Oh, Krisztus, engedd, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! A te édes hatalmad szolgája! A te hanyatlást nem ismerő hatalmad szolgája!”

Ökumené a szív megtérésében

Igazi, az apostoli egyház örökségéhez hűségesen ragaszkodó, a jelenben Krisztuson tájékozódó és a keresztények teljes és látható egységéért küzdő ökumené nincs a szív megtisztulásához vezető megtérés nélkül. Ugyanis az elme megújulásából, az önmegtagadásból és az őszinte szeretetből ered és érlelődik az egység vágya. Ezért kérnünk kell a Szentlélektől az őszinte önmegtagadás, az alázatosság, a szelíd szolgálat és a mások iránti testvéri szeretet kegyelmét.

Gondoljuk meg, annál intenzívebben mozdítjuk elő, sőt éljük a keresztények egységét, minél maradéktalanabbul törekszik közülünk mindenki evangéliumi életre. Minél szorosabb közösségben egyesülünk ugyanis az Atyával a Fiú által a Szentlélekben, annál bensőségesebben és könnyebben tudjuk elmélyíteni a kölcsönös testvériséget egymással.

Másokra át nem hárítható cselekvési programunk

Keresztény egységünk előmozdításának folyamatában megtisztulásunk, azaz folyamatos Krisztushoz térésünk célja: elérni és fölépíteni a szeretetnek szolgáló, igazságban kiteljesedő, látható és teljes egységet „az imádság, a bűnbánat, a múlt és jelen megoszlásait kiváltó bűnök kölcsönös megbocsátása által, továbbá találkozókkal, együttműködéssel és teológiai dialógussal” (II. Ökumenikus Direktórium, 19.). Lássunk hozzá ehhez az építkezéshez minden Krisztusban hívővel együtt! – fejezte be igehirdetését dr. Krakomperger Zoltán általános püspöki helynök.

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye