Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Jézus elmegy a Jordán folyóhoz, megkeresztelkedik, és ezzel megszenteli a vizet, a keresztség anyagát. Amikor megkeresztelkedtünk, Jézus kegyelméből Isten gyermekei lettünk. Tudunk-e Isten gyermekeihez méltó módon élni?

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök január 10-én, Urunk megkeresztelkedésének ünnepén a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott szentmisén a Mk 1, 7-11 evangéliumi szakaszról elhangzott elmélkedését olvashatjuk.

Keresztelő Szent János előkészíti Jézus útját, meghirdeti az Úr érkezését, és bűnbánatot tartat azokkal, akik odamennek hozzá a Jordán folyóhoz. Meghirdeti az Úr eljövendő hatalmát – úgy is fogalmazhatjuk –, félelmet kelt az emberekben, hiszen figyelmeztet a megtérésre. Amint mondja, olyan hatalommal érkezik Isten, hogy „Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját” (Mk 1,7).

Az emberek félve mennek hozzá és megkeresztelkednek, bemerítkeznek, amely eltérően a mi keresztelkedésünktől egy bűnbánati cselekmény volt, egy szándék kimutatását jelentette. A mi keresztségünk egészen más, mert ez már a megváltás utáni keresztség, amely eltörli az áteredő és minden személyes bűnt. Keresztelő János idején az emberek azt fejezték ki, szeretnének megtérni, az életüket megváltoztatni, hogy Istennek tetszőbbek legyenek. Ekkor eljött Jézus, és Ő is beállt a bűnösök közé, amely ellen Keresztelő János tiltakozik, hiszen ő nem azt hirdette, hogy a jóságosan köztünk megjelenő Jézus felemeli a bűnösöket, hanem azt, hogy „Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti” (Mt 3,12).

De Jézus „a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el” (Mt 12,20). Ő a tereken nem kiabált, nem veszekedett, hanem szelíd szeretettel beállt a bűnösök közé. Nem azért, hogy bűnbánatot tartson, hanem hogy magára vegye a bűneinket és fölvigye a keresztre. Ezért mondja Keresztelő János: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29).

Ezek jelképes cselekedetek. Nemcsak azok bűnét vette magára, akik akkor ott bemerítkeztek, hanem minden kor minden emberének a bűnét. Ez az igazi meghívás a megtérésre. Örömhír, evangélium számunkra az, hogy megváltozhatunk, mert nem az ítélő Krisztus, egy király, egy harcos jött el, hanem a szelíd, szeretettel teljes Isten, aki azt hirdeti, hogy megszabadulhatunk a bűneink rabságából. Kisdedként, csecsemőként egyszerű emberekre bízta rá magát, hajléktalanként született, hiszen nem kaptak szállást, majd Heródes elől menekült, végül egyszerű munkásemberként élt, közösséget vállalt velünk. Benne találkozott az Isten és az ember, vagyis beemelte emberségünket a Szentháromság szeretetközösségébe. Micsoda kegyelem ez! Mindannyian egy szeretetközösségbe kaptunk meghívást, amelynek a földi közössége nem más, mint az Anyaszentegyház.

Az Egyház nemcsak a papok közössége. Sajnos sokan e közösségről úgy beszélnek, mintha kívülállók lennének, pedig a keresztségünk óta mindannyian Isten gyermekeiként, Jézus Krisztus testvéreiként, a Szentlélek templomaként, a mennyország örököseiként ennek a szeretetközösségnek vagyunk a tagjai. Amikor halljuk, hogy az Egyház egy-egy tagja bűnt követ el, vagy méltatlan módon él, akkor azt nem kívülről nézzük, és nem botránkozunk meg rajta, hanem fájdalmat érzünk. Mert az Egyház, vagyis a mi Anyánk testén esett seb. A saját bűneinkre is így kell tekintenünk.

Jézus engem is meghívott a megtérésre. Ne a másik bűnére nézzek, és amiatt sajnálkozzak, hanem arra, hogy én is távol kerültem tőle, fájdalmat okoztam neki, bántottam, elárultam, megtagadtam, elhagytam, megkínoztam.

A megtérés első lépése tehát a beismerés, amely úton el tud az ember indulni. Ennek a hátterében az áll, hogy az ember belemerítkezik az isteni kegyelembe, és amikor feljön, felnéz, látja a megnyílt eget, hallja az Isten hangját: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Mk 1,11). Akármilyen bűnös vagy, akármilyen az életed, én szeretlek téged. Az Ószövetségben is olvashatjuk: „A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” (Iz 42,3).

Sokszor a mi életünk, hitünk is ilyen pislákoló mécses, amit Isten nem elfújni akar, hanem felszítani. Egy megrepedt nádszál mire jó? Semmire. De az Isten senkire nem mondja azt, hogy te semmirekellő vagy, hanem úgy szól, hogy fontos vagy, a te életed is számít nekem.

Szent II. János Pál pápa, az Átlépve a remény küszöbén című könyvében írja, hogy a Mennyei Atya mindannyiunkhoz személy szerint szól, mondván, jó hogy vagy, akarom, hogy legyél, mert szeretlek téged.

Urunk megkeresztelkedésének ünnepe erre tanít, hogy Isten szeretete elérkezett a földre, és lehetőséget biztosít a megtérésre, az újjászületésre. Induljunk el tehát hivatásunk teljesítésének útján azzal a meggyőződéssel, hogy Isten szeretett fiai vagyunk.

Kedves Szülők! Hogyan engeditek útjukra gyermekeiteket? Vigyázz magadra, ne tégy rosszat, neked ez nem fog sikerülni, te ezt nem fogod tudni? Egészen másként szól az, amikor azt mondjuk: Bátorság! Fog ez neked sikerülni! Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, bármi is történik veled.

Ezzel az isteni szeretettel szeressétek gyermekeiteket, és szeressük egymást. Hasonlítsunk Jézusra, és induljon az új esztendő annak tudatával, hogy Isten így szól hozzám: Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye