Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Evagrius Ponticus (345-399) szerzetes barátjához intézett levelében azt kérte, hogy nagyon jó kapus legyen. Minden, elméjén kopogtató gondolatot kérdezzen meg, vajon barátságos szándékkal érkezett-e, vagy azzal a tervvel, hogy házát elfoglalja és (benső) vagyonából kifossza. 

Az alábbiakban Krakomperger Zoltán, az Egri Hittudományi Főiskola professzora, a debreceni Szent Anna-székesegyház plébánosa gondolatait tesszük közzé.

Az új egyházi évben — kézvezetőként — Szent Márk evangéliumából vett szövegegységek segítenek egyre jobban megismerni, elmélyíteni és megszeretni hitünket Jézus Krisztusban. Márk evangéliumában Jézus egy példabeszéddel indokolja meg az adventi, de egyébként egész életünkben szükséges virrasztó-várakozó, de nem tétlenkedő lelkület elsajátítását: „Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. Éppen úgy, mint az idegenbe készülő ember, aki otthagyja házát és szolgáira bízza vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapusnak is megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek!” (Mk 13,33-35).

Az idegenbe készülő ember felelősséget rótt szolgáira, és parancsot adott a kapusnak. Mindkettő lényeges tevékenység, amelyet Jézus megkíván tőlünk, akik „reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljöttét” (a Miatyánk utáni embolizmus a szentmisében). A szolgák és a kapus megbízatásának teljesítése életünkben azon a szolgálatkészségen nyugszik, amellyel felelősen vállaljuk krisztusi hitünkből eredő küldetésünket ebben a világban. Ezt úgy válthatjuk valóra, hogy áthatja életszemléletünket és gyakorlatunkat annak tudata, amit Jézus az alábbi szavakba foglalt: „Ti vagytok a föld sója. … Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13-14).

Amikor ezekbe a szavakba foglalt missziónkat odaadással teljesítjük, hozzájárulunk ahhoz, hogy visszanyerjük a már egy ideje elveszített (vagy inkább feladott) adventi és karácsonyi tisztánlátásunkat. Mire is gondolok?

Európai műveltségű embertársaink közül évről évre kevesebben tudják világosan kifejezni szóban és életmódban a karácsonyra felkészítő adventi időszak értelmét. Egyre inkább elsikkad az adventi idő és a karácsonyi ünnepkör sajátos tartalmisága és ennek megélése a családban, az iskolai és munkahelyi közösségben vagy a sokaknak felkínált — mostanában többnyire online — kulturális programok során. Ez annak köszönhető, hogy kortársaink zöme összemossa a felkészülési időszak jellegzetességeit karácsony ünnepének sajátosságaival, mert nem tesz különbséget az ünnepre irányuló felkészülés és a tulajdonképpeni ünneplés között. A szükséges és jól felismerhető különbségtétel azért nem érvényesül, mert kortársaink túlnyomó többsége nem akar várakozni. Mintha a várakozás idegen testként ékelődne bele a mai életstílus hibás rendszerlogikájába. Ez a megfigyelés egyáltalán nem megnyugtató. Mit tehetünk a gyógyítása érdekében?

Azt, ha legalább mi elszántan ragaszkodunk ahhoz, hogy az adventnek az ünnepre irányuló, felkészítő értelme van, és magának az ünneplésnek karácsonykor jön el az ideje. A minőségi felkészülés érdekében meghozott áldozatvállalásomban visszatükröződik, hogy mennyire értékelem magát az ünnepet. Így a tartalmas, odaadó és intenzív felkészülés lesz az értékmérője annak, hogy mit jelent és milyen jelentőségű számomra karácsony ünnepe.

A jól, azaz rendeltetésének megfelelően megélt adventi időszakból kétszeres ösztönzést merítünk. Egyrészt kitekintünk földi zarándoklatunk végső céljára: Krisztus második, dicsőséges eljövetelére, másrészt felkészülünk Krisztus betlehemi születésének lelkiekben minél gazdagabb és gyümölcsözőbb, igaz módon való megünneplésére. Ezt a kettős osztatú, karácsonyra irányuló felkészülési időt nem engedhetjük önmaga karikatúrájává elsatnyulni!

Advent tartalmához méltó megélése arra hív bennünket, hogy fogjunk össze a családban, a hívő és a munkahelyi közösségekben! Kár lenne ugyanis, ha ezt az értékes adventi időszakot lényegétől idegen módon élnénk meg. Az adventi időszak lényegéhez illő megélése azt jelenti, hogy térjünk vissza advent tiszta forrásához: a népek várakozásának hosszú adventje után, amely Izraelnek a Messiás eljöveteléhez fűzött reményeiben fejeződött ki, a Megváltó háromszoros: történelmi (Isten Igéje megtestesülésében kapott), kegyelmi és világvégi eljöveteléhez. Ezt a háromszoros úrjövetelt szimbolizálja az adventi koszorú, amely utalás arra, hogy az ókori olimpiai játékok győzteseinek fejére babérkoszorút tettek. A Krisztusban hívők ebben a háromszoros adventben elmélyülve készülnek arra, hogy elnyerjék „a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” (1Pt 5,4).

A koszorún hétről hétre meggyújtott négy gyertya nem az adventi idő múlásának mérésére szolgál, hanem jelzi a reménység növekedését, amely a Messiás eljövetelét hirdető próféciákból árad ránk, és tükrözi — bensőnk fokozatos átalakulásának köszönhetően — a bennünk növekvő kegyelmi fényességet.

Az adventi tevékeny, de nem tevékenységlázban égő várakozás nem kimenekülés ebből a világból. Az adventi várakozás érzékeny készséget akar bennünk ébreszteni, hogy személyes felelősséggel tartozzunk azért a feladatkörért, amelyet Isten ránk osztott családunkban, egyházunkban és a közéletben. Ezt illetően ébernek lenni azt jelenti: helyesen érzékelem azt, amiről Istentől elnyert hivatásom szól; azt, ami a megbízatásom: életemmel szolgáljam ennek a világnak a javát.

Akarom-e átadni a reménység és a bizalom üzenetét a körülöttem élő embereknek? Tudatában vagyunk annak, hogy csak a hitünkből meríthetjük a legméltóbb indíttatást történelmi utunkhoz. Ennek az útnak lendületes megtételéhez csakis Isten elnyűhetetlen agapé-szeretete „adja nekünk a lehetőséget, hogy teljes józansággal napról napra kitartsunk e lényege szerint tökéletlen világban, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét” (XVI. Benedek, Spe Salvi 31.).

A keresztény látás- és bánásmód, ahogy egymásra és önmagunkra tekintünk, nem veszi el kedvünket földi ügyeink minőségi intézésétől, hanem fokozza bennünk a jelen és jövő iránti felelősségérzetet. Elkötelezetten kell vállalnunk a földi polgársággal járó kötelességeinket, és nem szabad kitérni előlük. Küldetésünk, hogy az Evangélium világosságának őrzésével és terjesztésével járuljunk hozzá egy emberi léptékű és Isten terveinek teljesen megfelelő világ építéséhez. Idézzük fel a II. Vatikáni Zsinat idevonatkozó eligazítását: „A krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, hanem inkább még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak” (Gaudium et Spes, 34).

Az idegenbe készülő ember a kapusnak kifejezetten megparancsolta, hogy virrasszon. Helytállásunkat Jézus a kapus szolgálatával hasonlítja össze: „Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor vagy kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva, ha váratlanul megérkezik!” (Mk 13,35k). Nem tudjuk, hogy mikor éljük meg az Úr érkezését az életünkben, mikor szólít minket magához halálunkban. Halálunk pillanatában az Úr életünk ajtaján kopogtat, hogy bebocsássuk őt. De nem csak ekkor érkezik hozzánk. Bármelyik pillanatban kopogtathat szívünk ajtaján, életünkbe kérve bebocsátást. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20).

Urunk Jézus Kopogtatásait gyakorta ‘modellezni’ is tudjuk mint értékgyarapításra ösztönző, halk és szabadságunk előtt meghajló impulzusokat. Ehhez szükségünk van benső éberségre. Advent az az időszak, amikor begyakorolhatom és elmélyíthetem ezt a benső éberséget. Azt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a csendben meghalljam, amire Krisztusom hív engem. Talán azért akar betérni hozzám, hogy megnyissa a szemem, hogy torzítás nélkül lássam önmagamat és a valóságot, hogy ösztönözzön életem kisebb-nagyobb csúsztatásainak, netán hazugságainak felszámolására a megtérésben.

Evagrius Ponticus (345-399) szerzetes barátjához intézett levelében azt kérte, hogy nagyon jó kapus legyen. Minden, elméjén kopogtató gondolatot kérdezzen meg, vajon barátságos szándékkal érkezett-e, vagy azzal a tervvel, hogy házát elfoglalja és (benső) vagyonából kifossza. Éppen advent idején lehet számunkra gyógyító, mert megszabadító hatású lelkigyakorlat, ha az értelem-, akarat- és érzelemvilágunkba bebocsájtást kérő észleléseket, érzéseket, gondolatokat és tapasztalatokat megvizsgáljuk két kérdés feltételének segítségével: Mit üzen ez nekem azzal, hogy tudatosult a gondolatvilágomban? És milyen törekvés rejlik benne?

Ne legyen senkiben félelem ettől a kimondottan lelkinek minősíthető gyakorlattól! Ha észleléseimet, érzéseimet, gondolataimat és tapasztalataimat őszintén megvizsgálom a bennük rejlő vágyakozás és irányultság nézőpontjából, akkor azok elveszítik veszélyességüket, és többé nem jelentenek fenyegetést számomra. Barátaimmá válhatnak, semmivel sem akadályozhatják meg, hogy bensőm otthonommá váljék, ahol szíves-örömest vagyok jelen Isten, felebarátaim és önmagam számára.

Adventben embertársaink közül igen sokan vágyódnak arra, hogy űzött életritmusuk közepette megnyugodjanak, és bensőleg elcsendesedjenek. Mégis fenntartásaik vannak azzal a csenddel szemben, amelybe szükséges lenne belépniük. Advent annak az időszaka, hogy újra bensőséges és gyógyító kapcsolatot ápoljak saját vágyakozásommal. Korunkban jelentékenyen megnövekedett a függőség a káros szenvedélyektől. És nem csupán a drog- vagy alkoholfüggőségről van szó, hanem ilyen lehet a munka- és játékmánia, az elismerés- és kapcsolatmánia és így tovább. A káros szenvedély minden esetben elfojtott vágyakozás hordozója és következménye.

Advent át akarja változtatni káros szenvedélyeinket istengyermeki méltóságunkkal összhangban álló vágyakozássá. Ha ezt elfogadom, akkor feltétel nélkül igent mondhatok az életemre minden banalitásával együtt. Szert teszek ugyanis annak tudatára, hogy sem a munkám, sem a családom, sem a siker, sem az elismerés nem képes csillapítani vágyakozásomat teljes mértékben. Vágyakozásom isten-formájú, ezért csak Ő tudja betölteni önmagával. Ő pedig bennem él. Vágyakozásom legmélyén az agapé-szeretet iránti vágy rejlik. A szeretetre irányuló vágyakozásomban pedig már benne van a szeretet, és mivel az Isten szeretet, „aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1Jn 4,16). Vágyakozásunkban nem elégedhetünk meg kevesebbel Istennél.

Simone Weil (1909-1943) francia filozófus megfontolásra érdemes gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lehet: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

Ady Endre: Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy Nihil, a Semmi,

A sorsom: menni, menni, menni

S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,

Az álmommal, nagy, bolond hitben

S csak ennyit szólni: Isten, Isten

S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,

Megtelek Isten-szerelemmel:

Szeret kibékülni az ember,

Mikor halni készül.

Krakomperger Zoltán teológiai tanár, plébános

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye