Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

15 éves az Öröm-hír - Régebbi írásaink az egyházmegyei újságból

„Szerettek engem? El tudtok fogadni egy hétre, annak ellenére, hogy nagyon rossz vagyok, hogy mások lemondtak rólam, hogy akaratom ellenére bosszúságot okozok majd?” Norbi tisztában volt a helyzetével, hiszen egy egész iskola lemondott róla, ő mégis vágyott a gyerekek közé.
Nyári táborozások, kirándulások, élmények teszik a megérdemelt feledhetetlen, vidám pontot a tanév végére egy tanuló számára. Igaz, ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, és szívem szerint inkább megspóroltam volna ezt a beszámolót. De szólnunk kell arról is, ami kevésbé tetszik nekünk, ami kellemetlen ránk, keresztényekre nézve is, akik a legfőbb parancsot, a szeretet parancsát hirdetjük és gyakoroljuk.

Végeláthatatlan beszámolót lehetne írni az egyhetes bogácsi táborról, kirándulásainkról, túrákról, játékokról, de most egyetlen szóból áll írásom címe: Norbi.
Tanév kezdetekor egy új közösségnek legalább fél évre van ahhoz szüksége, hogy igazi közösség kezdjen kialakulni. A mi táborunkban, amelyet a debreceni Szent Anna egyházközség szervezett más-más iskolából, családból érkeztek a hittanos gyermekek, és erre a formálódásra, mindössze egy hét állt a rendelkezésünkre, megspékelve egy problémás gyermek, Norbi jelenlétével. Már most elárulom, próbálkozásunk sikerrel járt, többek lettünk, amiben Norbi jelenléte biztosította mindannyiunk számára a kimeríthetetlen, a tűrőképesség határán túli, mégis valahonnan erőt kapó tolerancia gyakorlását a hét minden napjára.

Nehéz élethelyzet magatartászavarral

A hátrányos anyagi és szociális körülmények között négy gyermekes családban élő 13 éves Norbinak nehéz az élete. Először csak a kirándulásokból zárták ki. Hittanórákon néha megjelent, sokszor kifogásokkal magyarázva a távollétét, de tudta, hogy hozzánk bármikor jöhet. Nem küldtük el, csak azért, mert túllépte a hiányzási keretet. Két évvel ezelőtt saját felelősségünkre már akkor magunkkal vittük egy hittantáborba, ennek sikerében az édesanyja nem bízott. Akkor sajnos, már az első nap beigazolódott az édesanya aggodalma, de Norbi kapott még egy esélyt.

Két évvel később

Norbi családi körülményei azóta tragikusabbá váltak, ez agresszívabbá, és iskolatársaira nézve veszélyesebbé tette őt. Néhány hét pszichiátriai kezelés után már orvosi igazolás is alátámasztotta a pedagógusok döntését, az osztálytársai szüleinek követelését az iskolából való kizárásáért. Mindenki megnyugodott, de Norbinak ez óriási terhet jelentett. Nem játszhatott a társaival, tudatosodott benne, hogy alkalmatlan arra az életre, amire a többi gyermek. Nem szándékom és nincs jogom ítélkezni a pedagógusok fölött, akiknek még 20 másik gyermek értelmi képességének fejlődéséről és testi épségről kell elszámolnia nap mint nap, inkább a mi felelősségünket emelném ki, amit a kereszténységünkkel, a szeretet parancsának hirdetésével szintén vállaltunk, és amivel tartozunk az ehhez hasonló, a társadalom peremére szoruló embereknek. Norbi a hittanórát is elkerülte. Nem bízott már senkiben, de ahogyan közeledett a tanév vége, újra megjelent a templomban, és rendszeresen járt három testvérével a misére. Sejtettük, mi a terv. Szeretett volna újra velünk tartani a táborba. Ekkor már tudtunk a rendszeres orvosi kezelésről, az agresszivitásáról, és mi tagadás, két év óta Norbi nagyobb és erősebb is lett. Tudtam, ezzel óriási felelősséget vállalunk, de Norbinak nem volt más lehetősége. L. József atyával, aki lelki vezetőként kísért el bennünket a táborba, közösen döntöttünk.

Nem adtuk fel

Nehéz napok voltak. Ahogyan ez lenni szokott, a gyermekek hamar megtalálták a közösség gyenge pontját, Norbit, akit mindenért okoltak, felnagyítva kisebb-nagyobb vétségeit, de hozzá kell tennem, néhány gyermek szintén megérte a pénzét. A tűrőképesség és a józan ész határát többször magasan túllépve már-már megfogalmazódott bennünk, hogy Norbit idő előtt hazavisszük.
Norbinak egyetlen esélye a mindenkori újrakezdés volt, napjában többször is, de ebben eleinte a társaira nem számíthatott. Figyelmeztettük, éreztettük vele, ha továbbment a kelleténél, de nem büntettük, nem vontuk meg a játéktól, a társaitól. Helyette szeretetet, törődést, megbocsátást, esélyt kapott az újrakezdésre naponta több alkalommal is. Ezt látták a gyerekek is, és anélkül, hogy köteleztük volna őket, elfogadták.

Ma nem voltam rossz

Nem volt tudatos, előre meghatározott, szempontok szerint értékelt, büntetést támogató nevelési módszer. Szigorúak voltunk, de szerettünk. A harmadik napon már a gyermekek is elfogadták egymást, kirándultunk, túráztunk és a kezdeti nehézségeket elfelejtettük. Nagyon jól éreztük magunkat. A hét utolsó napján este a tábortűznél Norbi csöndesen megjegyezte: „Ma nem voltam rossz”. Nekünk már fel sem tűnt, de ő tudta, mekkora utat tett meg. És nagyon sajnáltam, hogy itt vége, hogy holnap visszakerül abba a közösségbe, ahol kitaszítják, és azon tűnődtem, mi lett volna, ha ez a hét itt nem ér véget? Nem mondom azt, hogy ez a hét volt az etalon, de nekünk ettől volt szép, értékes, emlékezetes, több, mert szerettünk, harcoltunk, elfogadtunk, és ha kellett, elölről kezdtük együtt a gyermekekkel. Norbinak egyetlen esélye volt, hogy megfeledkezve kitaszítottságáról egy kicsit érezze a feledhetetlen játékot a vele egykorú gyermekekkel. Mert ezen a héten egy volt a többi között. És a hét elején feltett kérdést: van-e értelme egy hétnek, amikor otthon elölről kezdődik minden: a kiközösítés, a kizárás, a magány, a gyógyszeres kezelés… készek voltunk a válasszal: Igen!

„Szeretsz engem?” (Jn 21,16)

Eszembe jut Jézusnak Simon Péterhez intézett kérdése: „Szeretsz engem?” (Jn 21,17) Természetesen más kontextusban, de ugyanezt a kérdést feltesszük egymásnak mi is, feltette Norbi is a megjelenésével:Szerettek-e engem? Táborozáskor, kirándulásokkor a hasonló, kevésbé veszélyes, egyszerű magatartászavaros gyermeket is kiemelik a pedagógusok a közösségből mondván „Te rossz vagy”, „Nem érdemled meg”, „Veszélyes vagy”.
Igen, ki kell emelni, de azért, hogy egy kicsit jobban szeressük a többinél, mert kevesebb jutott neki otthon, az iskolában, nincs, amiért érdemes jónak lennie. Mit teszünk mi, akik a hitre nevelünk? Adunk-e esélyt a nehezebb képességű magatartás zavaros gyermekeknek?

Legyünk hát többek, merjünk szeretni, elfogadni a legrosszabbat, a leggyengébben teljesítő gyermeket is. És tegyük fel a kérdést: Valóban többek vagyunk-e, mint ahogy azt rendre hirdetjük? Méltóak vagyunk–e a szeretet parancsának hirdetésére? Erre már mindenki maga adja meg a választ. 

„Szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul! Ne hagyd magad legyőzni a nehézségekkel, közönnyel, és a sikertelenséggel. Szeress, és jobb lesz a világ.” (Prohászka Ottokár..)

Kovács Ágnes

Fotó: Archív felvétel a táborozásról (2006)

A cikk az Öröm-hír 2006., II. évfolyam, 2. számában jelent meg.

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye