Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Az emmauszi tanítványok története (ld. Lk 24,13-35) csak Szent Lukács evangéliumában található, és rólunk, késedelmes szívű hívőkről szól – kezdte homíliáját Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök húsvét harmadik vasárnapján, a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott szentmisében.

A két tanítvány Emmausz felé indult elhagyva Jeruzsálemet, a reménység városától. Szomorúság töltötte el szívüket, mert csalódtak, hiszen Jézus, akit szerettek, meghalt. Útjuk során Jézus melléjük szegődött, de a szívük homálya, reménytelensége nem engedte, hogy felismerjék Őt. Akkor Jézus elkezdett velük beszélgetni és a tanítványok elmondtak róla mindent, és részletesen beszámoltak szenvedésének, keresztre feszítésének és a feltámadás – számukra még zavaros – történetéről. Ismerik jól a történetet, de hit és reménység nélkül.
A világban ma is sokan hallottak már Jézusról, arról, hogy nagyszerű tanító volt, de élete véget ért. Csak a keresztények tudják, hogy feltámadt, és Ő maga a valóságos Isten, aki legyőzte a halált, visszaadta az emberiség reménységét.

Aki kevesebbet remél az Istentől, mint amit Isten adni akar neki, az csalódni fog

Az emmauszi tanítványok a Jézussal való beszélgetésük során reménytelenségüknek adtak hangot, kifejezve, hogy Izrael megváltását várták Jézustól. Barsi Balázs ferences szerzetes, pap így fogalmaz a reményről: „Az, aki kevesebbet remél az Istentől, mint amit Isten adni akar neki, az csalódni fog.” Jézus nem azért jött el, hogy megváltsa Izraelt, hanem hogy megváltsa a világot.
Mi remélünk-e Istenben, miket kérünk Tőle? Az örök, igazi életet, vagy csak földi életünkre vonatkozó boldogságot, betegségek, szenvedések elkerülését? Ezt is lehet kérni, de Jézus az örök életet akarja nekünk adni. Számunkra az az igazi reményforrás, hogy megkezdett örök életünk van, és Jézus, aki mellénk szegődik „vándorlásunk társa lett”. Így az életutunk nem reménytelen lődörgés, hanem közeledés a mennyei Jeruzsálem, a reménység városa felé. Hisszük és elfogadjuk, hogy Jézus nem valamit akar nekünk adni, hanem saját magát, az isteni életet.
Mégis sokszor idegen számunkra Ő. Miért nem ismerjük fel? Ahhoz, hogy közel kerüljön a szívünkhöz, meg kell, hogy nyíljon a szemünk, hogy észrevegyük a jeleit, meghalljuk az Ő üzeneteit, mert Ő valóban mellettünk maradt.

„Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van” (Lk 24,29)

Miután az emmauszi tanítványok beszámoltak Jézusnak a történtekről, Ő a próféták jövendöléséről, az írások beteljesüléséről, Istenről szólt nekik, akik így kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van” (Lk 24,29), mert annyira vágyakoztak valakire, aki így beszél Istenről. De még mindig nem tudták, csak érezték, hogy Isten megérintette a szívüket az idegen vándor szavai által. Jézus talán ezzel is tanítani akar bennünket, hogy ismerjük fel Őt a vándorban, az embertársunkban, az idegenben, a többi emberben, azokban, akikkel találkozunk.
Maradj velünk, mert esteledik… Jézus a tanítványokkal marad, megtöri a kenyeret, ekkor megnyílik a szemük és felismerik Őt.

„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29) A két emmauszi tanítvány eddig látott, de még hite, reménye nem volt. Az igazi boldogság akkor kezdődik, amikor bár Jézust nem látjuk valóságosan, de a megtört kenyérben, embertársunkban felismerjük Őt.

Krisztus az Egyháztól elválaszthatatlan

Amikor az emmauszi tanítványok felismerték Jézust a kenyértörésben, az éjszaka ellenére lángoló szívvel, lelkendezve futottak vissza a reménység városa felé, abba az apostoli közösségbe, akiknek szívét ugyanezen öröm töltötte el.
Az Úr Péterre bízta Egyházát, és ekkorra már neki is megjelent, éppen ezért figyelemmel hallgatták az emmauszi tanítványok történetét, hogy egyezik-e azzal, amit a közösségük tapasztalt, mert ha nem, akkor nincsenek közösségben a Péter által vezetett Egyházzal.

Ez a mozzanat a 2000 éve működő Egyház közösségére utal, amely nem más, mint Krisztus titokzatos teste, Jézus Krisztus valósága. Nem érvényes tehát az a tétel, hogy Krisztus igen, egyház nem. A kettő nem választható el. Az Egyházban kapjuk a reménységünket, a hitünket, a tanítást, hogy Szent Péter szavaival élve, szent félelemmel éljük földi zarándokutunkat.
Ez nem rettegő félelmet jelent, hanem azt, hogy annyira szeretem az Istent, aki kereszthalálával és feltámadásával megváltott, mellém szegődött, tanít és segít, hogy attól félek, nehogy valamivel megbántsam, nehogy ne vegyem észre a közeledését, amikor szólni akar hozzám.

Ezzel a szent félelemmel, reménységgel, szeretettel, hittel járjuk földi életünk útjait, zarándokolva a mennyei Jeruzsálem, otthonunk felé – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

A Szent Márk evangélista, vértanú ünnepéhez (április 25.) közeleső vasárnap az Egyház jó termésért és a természeti csapások elkerüléséért fohászkodik. A szentmise végén a főpásztor búzaszentelési szertartást végzett.

Kovács Ágnes/Öröm-hír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye