Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Az egyházmegyei családreferensek szokásos évindító találkozóját tartották 2020. január 17-18-án Nyíregyházán, a Szent Imre Katolikus Gimnázium, Általános Iskola, Kollégium és Óvoda kollégiumi épületében. A találkozóra – amelyen Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, Felföldi László általános helynök, nyíregyházi plébános, Radnai Jenő, a Magyar Katolikus Családegyesület irodavezetője, Nagy Csaba nyíregyházi káplán atya is részt vett –, számos egyházmegyéből érkeztek házaspárok, lelkivezetők. A szakemberek a családpasztoráció megújításáról tanácskoztak, ezt megelőzően tanulmányozták Bíró László püspöknek, a Magyar Katolikus Családegyesület elnökének a nemrég lezajlott, XXVI. Család-kongresszushoz intézett üzenetét.

A résztvevőket a házigazda Felföldi László atya és Radnai Jenő köszöntötte. A Családegyesület irodavezetője mindenekelőtt Bíró László püspök atya üzenetét olvasta fel, aki betegsége miatt jelenleg csak levélben üdvözölhette a találkozó résztvevőit:

„A média különböző csatornáin ma sok szó esik a családról. Ezekben közös, hogy boldog, reményteli családokat tárnak elénk. Mint ahogy programunk egyik kérdése is mondja: a mi feladatunk nem az elutasítás, siránkozás és panaszkodás, hanem a jóakaratú emberek bátorítása, hordozása imádságban és cselekvésben egyaránt. Hadd ismételjem önmagamat: ha mindig csak siránkozunk a családról, mi magunk leszünk a család krízisének előidézői. Kell, hogy a remény, a jövő hordozói legyünk!

Az idei évet leginkább az Eucharisztikus Kongresszus jellegezi meg. Az egyik teológus tanulmányában felteszi a kérdést: mi az, ami ennyire elmélyítette a keresztény emberekben a másokra figyelést, és megtisztította a kereszténységet az önzésből fakadó individualizmustól, mi formálta a szentségi házasságot olyanná, amilyenné az évszázadok során vált. A válasz világos és egyértelmű: a keresztények valahányszor összejöttek a szentmisén, újra-meg újra hallották az Oltáriszentség alapító szavait: ez az én testem, amely értetek adatik, ez az én vérem, amely értetek és sokakért kiontatik.

Az Eucharisztikus Kongresszus éve nem lehet idegen a családpasztorációtól. Idei programjainkat, családjaink életét kell hogy megjellegezze az Oltáriszentségnek ez a valósága, tudatosítva a Kongresszus mottóját: Minden forrásom belőled fakad.”

Felföldi László plébános, általános helynök Mi változik és mi nem a társadalmunkban, az Egyházunkban és a pasztorációnkban címmel tartott előadás. Vitaindító gondolataiban főként azt hangsúlyozta, hogy még mindig nem eléggé tudatosodik bennünk az erkölcsi alapjaiban is megrendült világban kialakult helyzet. Mára már a két alappillérre, a családokra, hazaszeretetre sem építhetünk, mert meggyengültek, szétestek. Ilyen még nem volt, nem tudjuk hová tartunk, ismeretlen, vadvízi folyóban evezünk – fogalmazott Felföldi László, majd az Evangelium Vitae enciklikára utalt, amelyben Szent II. János Pál pápa a halál kultúrájának nevezte korunkat.

Az Egyházban és a családban elveszítettük azt a belső erőt, amely a kultúránk, családjaink sajátossága kellene hogy legyen. Minden egyes családnak van, volt kultúrája, azok a nagyobb közösségekben teljesedtek ki. De ma már az igazi katolikus falvak sem ragaszkodnak hagyományaikhoz, és adott esetben nem igénylik a katolikus iskolát. Láthatjuk, hogy erőtlenné vált minden.

A család kultúrája nem más, mint a család asztala, ahol alakul, formálódik a kis közösség. László atya itt a Tékozló fiú történetére emlékeztetett, amely szerinte soha nem volt ennyire aktuális, mint napjainkban. Az egész történet egyetlen dologról szól, a családi asztalról: nem tudjuk, hogy attól melyik fiú került távolabb. Az apának egy dolga van, hogy mindkettőt az asztalhoz ültesse. Az emberré válás egyetlen lehetősége tehát az Atya asztala: a családi asztal és a templom oltára. Ez a két asztal adja meg az életünk teljességét.

A családpasztorációról nem úgy beszélünk, mint az élet, a nemzet, az Egyház egyik lehetőségéről, hanem egyetlen lehetőségéről, amelyet nem tanítani, hanem megtapasztalni kell, és mindezt olyan nyelven kommunikálni, amit meg is értenek az emberek. A világ változik, erre a változásra az Egyháznak is oda kell figyelnie.

Amikor családról, hitről, családpasztorációról beszélünk, a jövőről beszélünk. Nagyon sok építő gondolat, ötlet elhangzik egy-egy konferencián, találkozón, de „valakinek be kell állni a szekér elé”, különben nem lesz elmozdulás.

Ezt a gondolatmenetet folytatva Felföldi László a férfiak családban való jelenlétét erősítette, amely szintén identitászavarral küzd. A férfiak elveszítették az erőt, pedig most nagyon keménynek, erősnek kellene lenniük. Ha egy férfiban nincs harc, családi identitás: az én otthonom, az én családom tudata, akkor tönkre megy a család.

A férfinak a családban betöltött szerepét erősítette előadásában Nagy Csaba nyíregyházi káplán atya is, aki a Szentírás szavait hívta alapul: „Ha gyermekeitek megkérdeznek benneteket: miféle szertartás ez, akkor így feleljetek: Ez a húsvéti áldozat az Úrnak, aki Egyiptomban elhaladt Izrael fiainak háza mellett, amikor lesújtott az egyiptomiakra, és a mi házainkat megkímélte.” (Kiv 12,26-27)
„Elbeszélheted majd gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek, hogy mit tettem az egyiptomiakkal, milyen csodákat vittem végbe közöttük, így megtudhatjátok, hogy én vagyok az Úr.” (Kiv 10,2)

A Kivonulás könyve nagyon világossá teszi azt a legalapvetőbb kapcsolatot, ami az apa és fia, illetve az apa és gyermeke között létrejön. Ez aztán a pászkavacsorán történő rítusban vagy szertartásban egyesíti az apaságot és a gyermek kíváncsiságát és kérdéseit a mesélésben. A kérdés, hogy miféle szertartás ez, a pászka vacsorájának kontextusában keletezik és hangzik el: egy családi szertartás keretében, ami nem más, mint Isten tetteiről való megemlékezés.

Csaba atya hangsúlyozta, hogy a bibliai hébernek nincs szava a történelemre, ehelyett a szentírás a ’Zakhor’ emlékezés kifejezést használja. A történelem valaki másnak a története, olyan eseményekről szól, amelyek valahol máshol történtek és más korban. Az emlékezés ezzel ellentétben az én történetem: olyan események, amelyek velem történtek. A rabbik ezért parancsolják, hogy egyes szám első személyben kell elmondani a kivonulást, a zsidó húsvétot, úgy, mint ami velem történt. Minden nemzedéknek kötelessége, hogy azoknak lássák magukat, akik kijöttek Egyiptomból.

Az emlékezés tehát az identitásról, az azonosulásról szól. Vagyis amikor történeteket mesélnek el az apák, akkor megélik azt az identitást, ami minden embert jellemez. Hiszen alapvetően minden emberi lény történetmesélő. Ha nincs történetünk, nem is létezünk, mint emberi lények. A történet az, ami emberré tesz bennünket, és amikor bevonódunk a történetbe, akkor társszerzővé is válunk: egy új valóságot hozunk létre.

Minden nemzetség – kiindulásának természetéből fakadóan – az apaság, az ősatya megjelölésével kezdődik. Az előadó J. Lacan francia pszichoanalitikust idézte, aki szerint az a fiú tudja azt mondani: „Az én apám”, aki már beleélte magát, vagy hallotta: „Te vagy az én fiam”. Itt visszacseng, amit a Zsoltárokban olvasunk: „A Fiam vagy, ma adtam neked életet” (Zsolt 2,7). Miről is van tehát szó: a szó eredeti értelmében minden apaság örökbefogadás. Az örökbefogadás egy pszichikai tevékenység, amire szüksége van minden gyermeknek, még azoknak is, akik saját gyerekek.

Palánki Ferenc megyéspüspök atya előadásában arról beszélt, hogy az Egyház miként vezeti, segíti a házasság előtt állókat, és hogyan kíséri a házaspárokat, családokat életünknek Isten szeretetében való megéléséhez.

A megyéspüspök bevezető gondolataiban a 2018 októberében tartott ifjúságról szóló püspöki szinódus hangsúlyos gondolatára, a kísérés-re utalt, amely már a szinódust előkészítő munkadokumentumban is központi szerepet kapott. Ebben a kísérés jelentését az emmauszi tanítványokról szóló  szentírási szakasz alapján magyarázták. Mint ahogyan Jézus a két tanítvány mellé szegődött, úgy kell valakihez nyitott szívvel odafordulni, mellé szegődni, hogy elmondhassa, mi a reménytelenségének alapja. Ha a nehézségét Isten oldaláról világítjuk meg, az abban segít, hogy az illető kísért személy rádöbbenjen arra, hogy reménységének alapja továbbra is Isten. A kísérés-ben reményt kell adnunk. Az tudja ezt a feladatot teljesíteni, aki a reményből, vagyis Istenből él.

„Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pét 3,15). A püspök atya azt is hangsúlyozta, hogy mindannyiunknak készen kell lenni arra, hogy tanúságot tegyünk, ha kérdeznek bennünket.

Ezután a főpásztor Ferenc pápa Krisztus él kezdetű apostoli buzdítására utalt (212. pont), amely arra szólít fel, hogy a fiataloknak istenélményt kell adni, segíteni kell őket, hogy találkozhassanak Jézussal, aki megérinti a szívüket. Ne nagymennyiségű tudást akarjunk átadni, hanem ébresszük föl bennük az Isten iránti vágyakozást.

Szembesülnünk kell azzal is, hogy a fiatalok nem érdeklődnek az iránt, amit mi szeretnénk nekik átadni. Vannak, akik azt gondolják, hogy az Egyház a jelen társadalmi állapotban nem ismeri fel az emberek gondjait, kérdéseit, amire a bajban lévő ember választ várhatna.

A ma embere – aki jóléti társadalomban él – azt gondolja, hogy nincsenek nagy problémái, amelyben az Egyház neki segíteni tudna. Milyen kérdései vannak az embernek napjainkban? – tette fel a kérdést Ferenc püspök. Ma is azok az alapvető egzisztenciális kérdések merülnek fel és várnak válaszra, mint a hivatás, az élet értelme, a szenvedés, a halál kérdése, amelyekre az Egyház tud hiteles választ adni.

A fiatalokat tehát kísérni kell a házasságig. Az elköteleződés képességének hiánya szintén nagy problémát okoz. Erre válasz a hivatáskultúra, amely azt jelenti, hogy mindannyian meghívottak vagyunk mint keresztények. Ahogyan megélem az erre adott válaszomat, az én életem is meghívó élet lesz. Ez a hivatás továbbadása. Az képes az elköteleződésre, akinek az élete jóváhagyott élet, aki megkapta annak élményét, hogy valakin keresztül megérezte, Isten hozzá szólt.

Ezt követően Palánki Ferenc püspök atya szólt még az elköteleződés három – a személyes, erkölcsi, strukturális – dimenziójáról, valamint a házasság kíséréséről, lelki vezetéséről, amelyre nemcsak papok képesek, hanem azok is, akik kellő isteni bölcsességgel rendelkeznek, akik élő istenkapcsolatban vannak.

Az előadások után csoportos és kötetlen beszélgetéseken, egyéb fórumokon a résztvevők is elmondhatták véleményüket, tapasztalatukat, javaslataikat a témákat illetően. A találkozó zárásaként pedig Palánki Ferenc megyéspüspök atya a jelen lévő papok részvételével szentmisét mutatott be a kollégium kápolnájában.
Az előadásokról bővebben, az Örömhír egyházmegyei újság következő számában olvashatunk.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye