Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Egyre többet hallani környezetvédelmi berkekben a teremtésvédelem kifejezést. Így volt ez a Magyar Természetvédők Szövetségének tagcsoport-konferenciáján is, ahol a Földkelte Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület képviseletében vettem részt. A találkozó Bakonybélben került megrendezésre szeptember utolsó hétvégéjén, 2018. szeptember 28-30-ig. A program során többek között látogatást tettünk a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorba, vendégünk volt Halmos Ábel OSB, az apátság perjele, valamint elzarándokoltunk a Szentkúthoz.

Péntek késő délután érkeztünk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén lévő hűvös, de annál gyönyörűbb völgyben fekvő Bakonybélbe.
„Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). A regisztrációt követően ezt az idézetet húztam az asztalon lévő kosárból, mely ideális bevezetője volt az azt követő napok elmélkedéseinek.
Este Halmos Ábel atyával beszélgettünk a természet és Isten kapcsolatáról, valamint hogy miként és miben működhetnek együtt a természetvédők és az Egyház egy közös cél, a teremtett világunk megóvása érdekében.
Az atya azzal kezdte gondolatait, hogy az ökológiához, környezetvédelemhez a keresztény ember már a Biblia az első lapjaiban tud kapcsolódni. Amikor az Úristen megteremtette a világot és benne elhelyezte az első embert, Ádámot, akkor azt a küldetést bízta rá, hogy ezt a paradicsomkertet – mely szimbolikusan a Földet, az Isten alkotta világot jelenti – művelje és őrizze, legyen a gondozója. Ugyanakkor egy fáról, a tudás fájáról nem szabad enni. Ez pedig azt jelképezi, hogy emberi létünknek, és a természettel való kapcsolatunknak is van egy határa, melyet tiszteletben kell tartani.

Ehhez hasonló gondolatokat olvashatunk a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2008-ban megjelent Felelősségünk a teremtett világért című körlevelében is: „A Szentírás üzenete szerint az ember azt a feladatot kapta, hogy „uralkodjon” a teremett világ létezői felett (vö.Ter 1,28). A Biblia tanítása szerint az uralkodás azonban nem „leigázást” jelent, hanem olyan alkotó tevékenységet, amely a teremtés rendjét tiszteletben tartja.”
A perjel úr példának hozta elénk Szent Gellértet, aki majdnem 1000 évvel ezelőtt hét évet élt remeteként Bakonybélben. Egyszerűen, keveset fogyasztva, a komfortzónájából kilépve vonult vissza a természetbe, azzal harmonikus együttélésre törekedve. A Szentkútnál lévő szobron egy szarvasborjúval ábrázolják, melyet a legenda szerint megszelídített. Ábel atya szerint a keresztények számára Szent Gellért is mutathat egy mintát, hogyan lehet egy értékes és teljes életet élni úgy, hogy az ökológiai lábnyomom minél kisebb legyen.
A 2008-as körlevélben még számtalan egyéb irányadó gondolat is fellelhető.
„Az embernek a teremtés láttán mindenek előtt hálát és elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotta és fenntartja azt. Ha az Istenhez való viszonyt felszámoljuk, a természet elveszíti mély értelmét s elszegényedik. Ha ellenben képesek vagyunk felfedezni a természetet a maga teremtett dimenziójában, akkor kommunikatív viszonyt építhetünk vele, megértve önmagán túlmutató, jelképekben gazdag értelmét, így eljuthatunk a misztérium horizontjához, amely megnyitja az ember előtt az Istenhez, és a föld Teremtőjéhez való utat.”

Ferenc pápa is több alkalommal felszólalt már a környezetvédelem fontossága mellett. Laudato si' című enciklikájában — „A közös otthon gondozása” alcímmel – számos gondolat található, mely elgondolkodtatásra késztethet bennünket. A megszokottól eltérően körlevelét mindenkinek ajánlja. „Látva a globális környezetkárosítást, most e bolygón lakó minden emberhez szeretnék fordulni.”
Assisi Szent Ferencről így ír: „... egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával. Rajta megfigyelhető, mennyire elválaszthatatlan egymástól a természetért való aggódás, a szegényekkel való igazságos bánásmód, a társadalmi elkötelezettség és a belső béke.”
A Szentatya elődjeinek és más egyházi vezetőknek is idézi környezettudatos gondolatait, mint például XVI. Benedeknek – „a teremtett világ eltékozlása akkor kezdődik, amikor már nem ismerünk semmilyen tekintélyt magunk felett, hanem csak saját magunkat látjuk.” – vagy I. Bartholomaiosz pátriárkának – „a természet ellen elkövetett bűntett bűncselekmény önmagunkkal szemben és bűn Isten ellen”.

Keresztényként és környezetvédőként nem hogy kötelességemnek, sokkal inkább a világ egyik legtermészetesebb cselekedetének érzem a teremtés védelmét. A teremtett világot – melyért mindannyian felelősek vagyunk – úgy kellene szemlélnünk, mint ajándékot, melyet azért kaptunk, hogy örömünket leljük benne, és mint kincset, hogy vigyázzunk rá és őrizzük meg.
„Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez, ha világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek.” (...) Ferenc pápa továbbá – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy „... a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit.” (Laudato si')

Néha kényelmesebb a szőnyeg alá seperni a problémákat, és nem venni róla tudomást, pedig az attól még jelen lesz. A hívő ember pontosan tudja, hogy nem úgy van, hogy amit nem látunk az nincs. Ebből adódóan az Egyháznak ebben lehetne a legnagyobb szerepe, hogy amit nem látunk, azt is tudatosítsuk, hogy az mélyreható legyen. Ne átnézzünk a probléma felett, hanem szembe nézzünk azzal és lépéseket tegyünk ellene.
„Ahhoz, hogy tekintetünket felfelé irányítsuk, a természet nagy könyvére kell figyelnünk. Minden, amit ebben a könyvben olvasunk egy mindenható művészi munkája.” (Galileo Galilei)

Asztalos Ilona
egyházmegyei médiaképzős hallgató