Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Maroknyi zarándokcsoport tapossa a forró leheletű aszfaltot Oros előtt. A menetet fürge mozgású fiatalember vezeti, büszkén hordozva a karcsú fakeresztet.
- „Zolikám! „– szól neki előre jókedvűen a sereghajtó, Lengyel József atya. – „Úgy viszed azt a keresztet, mintha háborúba indulnál...„

Zoli hangosan felkacag, és még magasabbra emeli a törékeny keresztet. Még nagyon az út elején járnak, friss a lendület. A kis csapatot előző este fújta össze a szél a nyírszőlősi Buczkó Atanáz Zarándokházba, hogy aztán két nap alatt, gyalogszerrel, együtt jussanak el Máriapócsra, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye búcsújára. Tegnap a vacsoránál az egyik szervező, Gaga Zsuzsa azt ígérte nekik, hogy az út végére kicsit családdá válnak majd, most azonban még mindenki inkább a korábbi ismerősökhöz csatlakozik. A hátizsákokban ott lapulnak azok a kis kövek, amelyek az esti elmélkedésre emlékeztetik a zarándokokat. Akkor Lengyel József atya arra buzdította őket, hogy Krisztus példáját követve, legyenek a békesség követei a saját környezetükben. A zarándokház udvarán talált kövek azokat a nehéz természetű embereket, konfliktusokat szimbolizálják, amelyek a legtöbb szomorúságot, vagy bosszúságot okozzák nekik a mindennapokban. Most ezek a kavicsok majd Pócsig utaznak a táskák mélyén, hogy a megérkezés után, letéve a terhet, ezeket a feszült emberi kapcsolatokat is Isten gondjaira bízhassák a zarándokok.

Halad a csapat, száll az ének, időnként egy-egy autó dudál rájuk. Nem tudni, hogy támogatást, vagy provokációt takar a kürtölés, de nem is foglalkozik most ezzel senki. Vannak, akik életükben először zarándokolnak, mint például a debreceni Fekete Dorottya is, akit egy konkrét szándék indított el az úton. Azt mondja, ha ez a szándék nem is teljesül, akkor is biztos benne, hogy hasznára fog válni a tapasztalat. A tizenhat éves kislány tudatosan készült lelkileg az előtte álló erőpróbára. Többször is részt vett a reggeli szentmiséken, imádkozott. Most a rekkenő nyári hőségben buzgón rója kilométereket.

Varga Melinda nyugalmat keresve jött el élete első zarándoklatára. Azt mondja, szeretne kicsit most Jézusra figyelni, és bár várakozással tekint előre, még nem tudhatja, mit tartogat számára ez a néhány nap.

Az orosi templomnál Dr. Pap Katalin és a helyi karitász csoport lelkes tagjai várják a vándorokat. A templomba betérve közös imát mondanak a helyiek és a vendégek, majd az asszonyok kedvesen a terített asztalhoz terelik a fiatalokat. Katalin több mint negyven évet töltött el már segítő munkával az egészségügyben, de számára ma is öröm, ha bárkinek a javára tehet. Élő közösség van Oroson körülötte, csupa olyan emberből, akik jó szívvel látnak vendégül egy hétvégén akár több zarándokcsoportot is. Hogy mit kapnak ők cserébe a vendéglátásért? Katalin szerint elég az, hogy lélekben együtt vannak a vándorokkal, akik idegen emberekként érkeznek hozzájuk, de aztán ismerősökként vesznek búcsút tőlük.

A bőséges tízórai után nehéz elindulni, de csak felszedelőzködik a csapat, és Napkor felé veszi az irányt. A határban egy apró termetű kutya csapódik hozzájuk. Lógó nyelvvel, kitartóan üget a zarándokok mellett, úgy tűnik, egy négylábúval bővül a társaság. Az egyik pihenőnél valaki kis pohárból friss vízzel itatja a hálás ebet. Egyre melegebb van. Megjelennek az első horzsolások, rovarcsípések, valakinek feltörte a lábát a cipő. Sebaj, akad itt ragtapasz, kenőcs, még pótszandál is, amit meg lehet osztani, kölcsön lehet adni. Tán az ilyen apró bosszúságokat is azért küldi az Úr, hogy sorsközösséget alkotva, a zarándokok megtapasztalják az egymásra utaltságot, egymás segítését.

A csapattal tartó pszichológus, Gresu Judit is megerősíti ezt. Nagyon fontosnak tartja, hogy az ilyen zarándoklaton barátságok szövődhetnek. A zarándokok egy közösség tagjaivá válnak, ahol bátran önmaguk lehetnek. Törődést és szeretetet kaphatnak és adhatnak az út során.

Fiatal pár kapaszkodik egymás kezébe. Szél Barnabás és Szél-Tóth Katalin három hete házasodtak össze. Ez az első zarándoklatuk házaspárként. Kata azt mondja, így teljesen más zarándokolni, mint egyedülállóként. Új tapasztalat számára, hogy az úton végig van mellette valaki, aki gondoskodik róla, odafigyel rá. Férje, Barnabás szerint a szándék is más már, mint szingliként. Korábban az ima mellett a párkeresés keresztény módját is látta az ilyen alkalmakban. Most viszont hálát adni jöttek el. Egymásért. Három éve ugyanis pont egy ilyen zarándoklaton találkoztak egymással.

Napkoron éppen szentségimádást tartanak. A színes üvegablakokon beömlő napfény ünnepi díszbe öltözteti az Oltáriszentséget. Micsoda öröm, hogy maga Jézus Krisztus fogadja a hosszú vándorlás után a templomba betérőket! Itt is várják már a karitászosok a zarándokokat. Borné Balogh Erika, a helyi, Szent Erzsébetről elnevezett szervezet vezetője, örömmel újságolja, hogy milyen aktív a közösségük. Látva a süteményektől roskadozó asztalt, azt gondolná az ember, hogy a zarándoklat előtt napokig csak sütögettek a napkori asszonyok.

Testben és lélekben felfrissülve indul el a társaság, hogy a napi táv leghosszabb szakaszát megtegyék. Tán ez a legnehezebb része az útnak. A tarló szélén felszálló por lassan feketére festi a lábszárakat, sós izzadtságcseppek gördülnek elő a homlokokon a napellenzős sapkák alól.

Józsi atya térde kezdi felmondani a szolgálatot, de azért hősiesen küzd. Még kispapként szerezte az első zarándokélményeit, és azóta is folytatja ezt a hagyományt az éppen rá bízott közösségekkel. A zarándoklat során hol papként, hol zarándoktársként áll a vándorok mellé. Fizikailag nem szeret felkészülni a zarándoklatokra, mert attól tart, hogy akkor teljesítmény-túrává degradálná az egészet. A lelki felkészülése viszont annál alaposabb. Közösségeit is bevonja az előkészületekbe, hiszen egyházközségeiben együtt imádkozik a hívekkel az úton levőkért. Biztonságérzetet jelent neki, amikor saját egyházközségén keresztül vezeti a fiatalokat. Leveleken mindig megéli a támogató elfogadást, Ófehértón pedig a gyönyörű templom védőszentje, Árpád-házi Szent Erzsébet oltalmába ajánlhatja a zarándokait. Egyetlen dologtól tart csupán a zarándoklattal kapcsolatban: amikor főútvonalon kell keresztül menni, a felgyorsult világ akaratlanul is összeütközésbe kerül a lelassult, elcsendesedett zarándokléttel.

Rózsafüzért imádkoznak a vándorok, Gaga Zsuzsa pedig arról beszél, hogy nagyon sok hálát visz a szívében a Szűzanyához. Örömmel tölti el, hogy ezek a fiatalok a fesztiválozás helyett most itt gyalogolnak a hőségben Máriapócs felé. Úgy véli, a mai társadalom próbálja megkímélni minden nehézségtől az ifjabb generációt. Pedig néha jó megtapasztalni és feszegetni a fizikai korlátainkat. Átérezheti ilyenkor az ember, hogy bár vannak fizikai nehézségek, az Úr mégis megadja a kellő erőt ezek legyőzésére. Zsuzsa úgy gondolja, hogy az ilyen kis közösségek tudják megmutatni az egyház igazi arcát. Ha a nagy egészet nézzük, néha láthatunk visszásságokat, de a kicsi közösségekben mindig ott a csoda. Ez az igazi, személyes arca az egyháznak, amely nincs válságban, hanem él és erős. Éppen ezért nem volt számára kérdés, hogy kisebb létszámmal is útnak induljanak-e. Megfigyelte azt is, hogy amikor beér a csoport egy településre, a zarándokok ösztönösen hangosabban énekelnek. Az emberek pedig látják, hogy egy maroknyi ember is milyen erős hittel bírhat.

Szól a rózsafüzér, és közben a vándorok elérik a leveleki tavat. A horgászok itt is, ott is felfigyelnek az imára. Van, aki elgondolkodva hallgatja, de olyan is van, aki bántó megjegyzést küld az elhaladó vándorok után. Az ima szavai pedig rendíthetetlenül peregnek alá az alkonyban, senkinek nem jut eszébe visszaszólni a kellemetlenkedőknek. A fiatalok hamarosan hideg gyümölcslevest fognak majd kanalazni egy faház udvarán, aztán elindulnak megmártózni a hűvös tóhoz. Együtt, családként. Holnap reggel pedig folytatják az utat a pócsi Mária felé, táskáikban a kövekkel, és szívükben a megtalált békességgel.

Rubóczkiné Kiss Hajnalka tanár
egyházmegyei média-képzős hallgató