A bűnbánat lila színébe öltözködött a liturgia a debrecen-józsai Szent György-templomban február 14-én, hamvazószerda estéjén, amikor ünnepi szentmisén szolgáltatták ki a hamvazkodás szentelményét a híveknek: a pap megszentelt hamuval jelölte meg homlokukat a bűnbánat jeleként. A szentmisét Tóth László plébános mutatta be.
Ünnepi homíliájában a plébános hangsúlyozta, hogy hamvazószerda a negyvennapos nagyböjt, a húsvéti előkészület kezdete. Tóth László atya felidézte a hamvazkodás őskeresztény rítusait, amikor a hívők a vezeklés részeként zsákból készült ruhát öltöttek magukra, majd hamut szórtak a fejükre. A liturgikus könyvekből tudjuk, hogy a IV. században a római bazilikákban külön pap állt a vezeklők rendelkezésére, akikhez gyónni mehettek. Súlyos és nyilvános bűn esetén a gyóntató a hívőnek egy hamuval meghintett vezeklőruhát adott át, akinek egy kolostorban kellett a gyóntató által kirótt negyvennapos vezeklést elvégeznie. Csak ennek végén vették vissza nagycsütörtökön az Egyház teljes közösségébe. A nyilvános vezeklés eltűnése után, a X. században a római nép hamuval meghintve, énekelve és mezítláb vonult a szentmisére.
A nyilvános vezeklésből mára csak a hamvazkodás maradt meg, mint a nagyböjt kezdetének szimbóluma, amikor az előző év virágvasárnapján szentelt barkaágak elégetésekor keletkezett megszentelt hamuval a pap keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben a következőket mondja: „Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!” Vagy: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!”.
Tóth László plébános rámutatott, hogy a homlokunkra rajzolt kereszt azt szimbolizálja, hogy minden evilági dísz és pompa esetleges és múlandó. „Amikor az életünk véget ér, odaállunk Isten ítélőszéke elé. Hamvazószerda azonban egy negyvennapos programot jelöl ki számunkra: szakítani mindazzal, ami eltérít Istentől, hogy egyenesen felé tudjunk fordulni, és Őrá figyeljünk. A böjtben tett felajánlásainkkal, alamizsnával is a szeretetünket ajánljuk fel Istennek. A böjt eszköz és lehetőség arra, hogy hitünket megerősítsük, és mélyen megéljük azt az örömhírt, amit Jézus hozott el számunkra.”
Szentbeszédét a plébános atya azzal zárta, hogy óriás kegyelem eljutni annak a felismerésére, hogy Krisztushoz tartozunk és Ő megment minket. Nagyböjtben ezt át kell átélnünk, meg kell élnünk. Meg kell tapasztalnunk a megmentettségünket. Krisztusra pedig mint megmentőnkre, szabadítónkra gondolni és ezzel a lelkülettel kapcsolatot teremteni Vele a böjti időszakban mondott imádságainkkal – fogalmazott Tóth László atya.
-PE-