Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Megnyílt 2016. május 11-én Vencsellei István fotóművész „A kereszténység” című fotókiállítása Debrecenben a Méliusz Központi Könyvtárában (Bem tér 19/d.). A kiállítás a „300-Katolikus Újjászületés Debrecen” című katolikus emlékév 2015-ben elmaradt rendezvénye.

A kiállítás megtekinthető: 2016. június 11-ig a könyvtár nyitvatartási idejében.

Az alábbiakban Keresztesné dr. Várhelyi Ilona történész, muzeológus kiállítás megnyitóbeszédét olvashatjuk.

A klasszikus képzőművészeti ágazatokhoz képest rövid múltú fotó-művészet történetében sokféle útkeresésnek lehettünk és vagyunk ma is tanúi. Festészeti, grafikai, sőt, újabban a hologramban, a 3D-ben térplasztikai irányultságú művészeti próbálkozásokat látunk. Laikusként csak ámulunk az informatika lehetőségeinek terméke-nyítő ötletgazdagságán, de mindenféle kísérletezésen és virtualitáson túltesz a valóságnak fényből és árnyékból épülő formavilága, amivel leginkább az optika szembesíti az embert. Művészet azonban csak ott születik belőle, ahol az optika mögött alkotó látás áll. Az az isteni műalkotás teszi képessé az embert az alkotó látásra, amit a lélek tükrének nevezünk, s az agyi struktúrák és érzelmi tartalmak labirintusában növekszik minden technikai csoda fölé. Az alkotó látás irodalmi megfogalmazásáért Adyhoz fordulhatunk, aki Lédáról mondja: „Általam vagy, mert meg én láttalak.” (Elbocsátó szép üzenet) Ezt minden igazi fotós is rámondhatja egy-egy ihletett képére: „általam vagy”.

A fotóművész azzal alkot, hogy a mindenki által látott azonos való-ságot különös módon látja és láttatja meg, és ezzel az alkotó látással új valóságot, új jelentést teremt, vagy annak illúziójával szembesít.

A digitális világban a fotóművészet újabb kihívásokkal találja magát szembe: a felbonthatóság és színek manipulációja az extrém kísér-letezés izgalmas útjaival kísértheti meg a művészt. Az effajta csábí-tások Vencsellei Istvánt már nem vihetik tévútra. Az ő sok évtizedes fotós múltjában is nyomon követhető a fényképezés technikai fej-lődése és a művészeti ág útkeresése, az egyéni kísérletezés, de a hosszú életpálya egyfajta művészi bölcsességre vezette őt, oda vitte vissza, ahonnan indult, amit foglalkozásként is gyakorolt, és ami a fotózásnak funkcionális haszna: megállítani az időt a valóság egy pontján és pillanatában. Megörökíteni a múlandót, felidézhetővé tenni a tér és idő egy eltűnt darabját, a tárgyat, a tájat, az eseményt vagy a hangulatot, s ami fontosabb, s amitől ez művészetté válhat: fenntartani az embernek a komplex objektivitáshoz fűződő egyéni és személyes viszonyát.

Vencsellei Istvánt még dokumentáció-stúdiós korából ismerem. Szá-mos fotóját használtam egyetemi és muzeológiai munkámban. Már ekkor is látható volt, hogy a fényképezőgép az ő kezében a dokumen-tálás eszköze, ám annak a történetiségen kívül szociológiai természe-tét is jól ismeri. Munkái között találunk ún. klasszikus szociofotót is, de nem ragadt le ennél a hálás műfajnál. A szociofotó különleges -- ember nélküli -- változatát képviseli ezen a kiállításon a debreceni főtér építkezésének egy pillanatát megörökítő híres fotója. Többet látunk, mint amit a kép mutat: egy hatalmas markológépet a háttérben eltörpülő Nagytemplom előtt. Látjuk az időnek a múltat fenyegető, a régit elnyelő, vicsorgó agresszióját, s gondolkodhatunk azon, hogyan tudja a fotós a haszonelvűség által fenyegetett szépség és hagyomány, azaz a szellemi érték mellé állítani a kép szemlélőjét, hogy alkotójával együtt ő is féltse, védje mindazt, amit ez esetben a Nagytemplom jelent: az identitást, a megmaradást, Debrecent magát. A buldózer pedig jelentheti mindazt, ami ezzel szemben áll: a szeku-larizálódott társadalmat, a keresztény egyetemességet kiszorítani igyekvő, materiális globalizmust.

Ennek a kiállításnak a témája a kereszténység. E témakörből Vencsellei életművében először a debreceni régi katolikus temető-kápolnáról készült munkája vonta magára a figyelmemet. A doku-mentatív funkción messze túllépve mementót állított ezzel a képpel is a pusztuló, a veszélyeztetett értékeinknek. Nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a fotóval értékmentést végzett: ő látta meg, és neki is köszönhető, hogy ma is láthatjuk.

Vencsellei képei nem akarnak prédikálni, elkerülik a jámbor áhítat-keltést, de látásmódja több, mint érzékszervi képesség. Bizonyára ő is elmélkedett már azokon az evangéliumi részleteken, amelyekben a látásról van szó. Az Újszövetségben többször kapunk hírt arról, hogy Jézus különböző helyzetekben látást ajándékozott vak embereknek. Márk evangélista pl. így fejezi be az egyik ilyen eset leírását: „Ezután ismét a szemére tette a kezét, erre tisztán kezdett látni, és úgy meggyógyult, hogy élesen látott mindent.” (Mk 8,25)

A természettudomány sem nélkülözheti az optikát a világ megismeré-sében és törvényeinek megértésében. A filozófus inkább a belső látá-sára hagyatkozva keresi a lét értelmét, az ember helyét a világban. A vallás a lelki folyamatok és a transzcendens felé fordítja a figyelmet, a művész a szépség és igazság összhangját kutatja. Az összefüggéseket kereső tudományok és művészetek a vallással együtt nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek a világ megismerésében. Azt az éleslátást azonban, amely biztonságos tájékozódást ad a -- teljességében soha meg nem ismerhető -- világban, hitem szerint egyedül az isteni érintés tudja megadni. Az optikai beállítások, technikai korrekciók nem képesek erre, mert az igazi éleslátás nem fizikai, hanem erkölcsi természetű. Több, mint a külső és belső látás együttvéve. Ez az isteni érintés maga az ihlet.

Valószínű, hogy sokszor volt része ebben az érintésben Vencsellei Istvánnak is, de nekünk, a látvány befogadóinak is szükségünk lehet rá. Nemcsak a fotók szemlélésében, hanem mindenféle ránk telepedő szellemi ködben, szépséget elfedő homályban, lelki sötétségben, amely körül vesz bennünket, vagy bármikor ránk törhet. Szükségünk van erre az isteni, kegyelmi érintésére, hogy elkezdjük élesen látni az igazán lényeges dolgokat, amiért érdemes élni és meghalni. Ez az érintés valójában maga az ihlető és elevenítő Lélek, amelynek kiáradását élményként tapasztalhatjuk keresztény életünkben, külö-nösen a magyarságnak oly fontossá vált csíksomlyói pünkösdökön. Olyan erejű ez a hatás, hogy még a fotókon keresztül is megérinti az embert.

A mostani kiállítást a Szentföldről készült felvételek nyitják meg. A getszemáni kert kétezer éves olajfái magát Jézust idézik, s éppen azt a fontos helyet, ahol a zsidó vallási szertartások áldozatra szánt állatait tartották leölésükig, s ahol elfogták azt az igazi Bárányt is, aki életével és tanításával vallásunk alapítója, az üdvtörténet beteljesí-tője, az emberi kultúra megújítója lett, és akinek megváltó életáldo-zata a történelem keresztjén teljesedik az idők végezetéig. A szépsé-ges, szentföldi sorozatból itt csak néhányat látunk, köztük a Gene-záreti tó misztikus fényét, de a teljes anyag bejárta a Kárpát-meden-cét. Éppen egy évtizede Gyimesfelsőlokon is rendeztünk belőle egy kiállítást, akkor, amikor zarándokcsoportunkhoz csatlakozva jött el Vencsellei István Csíksomlyóra és az általunk épített Sziklára Épített Házba. Ennek emlékei is felvillannak mostani válogatásunkban.

A kiállítás jelezni próbája azt a teret és időt, amit a kereszténység kétezer éve jár, teljesítve a küldetést: hirdessétek az evangéliumot a világ végső határáig, tegyetek tanítványommá minden népet... Az élő Ige terjedése követhető földrészeken át a felekezetek sokféleségében. Nem a teljesség, csupán annak jelzése a cél, hogy a keresztény hit koronként és helyenként változatos módon épül be az emberiség életébe. A teológia inkulturációnak nevezi azt a kívánatos, de sajnos nem mindig alkalmazott módszert és jelenséget, amikor a terjedő kereszténység beletestesül az ősi kultuszokba, és megtermékenyíti a különböző népek kultúráját. A Szentföld után a mostani pápa hazája, Argentína, aztán a keleti ortodoxia világa sejlik fel néhány fotón, majd a nyugati kereszténység, a művészetpártoló rőmai katolikus egyház ismerős képei következnek, utánuk a protestantizmus különböző elágazásait jelzik a felvételek, míg végül a keleti és nyugati kereszténység között híd lehetőségét hordozó görög katolikus rítus szokásaiba is bepillanthatunk. Természetes, hogy a fotók jelentős része ismert, debreceni épületeket ábrázol, esetleg egy-egy szertartást vagy néphagyományt örökít meg, hiszen ezek mutatják a keresz-ténység ma is köztünk élő valóságát. Hic et nunc: ez is lehetne a kiállítás címe, noha a múlt emlékei is fel-felbukkannak a képeken, de hiszen őseink hite bennünk él tovább, csupán kifejezésformái változnak: Ecclesia semper reformanda. Az egyház folyton megújul.

Ezt a kiállítást tavaly, a katolikus emlékév keretében terveztük meg-rendezni. 2015-ben volt 300 éve, hogy a kálvinistává lett Debrecen-nek fejlődése érdekében vissza kellett fogadnia a kitiltott katolikus vallásgyakorlatot. A kiállítást a programok torlódása szorította át az idei tavaszra. Szerencsére a téma és a kiállított anyag nem veszített aktualitásából.

Van mit ünnepelni az idén is. Abban reménykedünk, hogy II. János Pál pápa 25 évvel ezelőtti debreceni látogatásának gyümölcse érlelő-dik a keresztény felekezetek szeretetközösségében és egységtörekvé-sében, hiszen éppen a „kálvinista Róma” lett az az egyetlen magyar-országi vidéki város, ahol három egyházszervezet központja működik, így a magyar reformáció központja az ökumené zászlóvivőjévé válhat, hozzájárulhat Jézus vágyának megvalósulásához: „Legyenek mind-nyájan egy!”

Köszönjük a Méliusz Könyvtár nyitott szellemű vezetőinek és lelkes munkatársainak, hogy méltó körülményeket biztosítottak ezeknek a képeknek, amelyeket szívesen ajánlok a jelenlévők és érdeklődők figyelmébe.

Szemléljék pünkösdi lélekkel Vencsellei István fotóit!