Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Juhász Imre Újfehértó kanonok, plébánosa megbeszélésre hívta a plébánia és fíliái: Hajdúdorog, Hajdúnánás, Kálmánháza, Téglás, Kálmánháza Petőfi-tag képviselő-testületének tagjait, a lelkiségi közösségek, csoportok képviselőit november 11-én, az újfehértói római katolikus templomba. A megbeszélés az egyházmegyei, egyházközségi szinódusi folyamatról és azzal kapcsolatos tennivalókról szólt.

A tanácskozás kezdetén közösen elimádkozták Ferenc pápa imáját a szinodális folyamat sikeréért. A plébános elmondta, fontos a Szentlélek segítségül hívása, mert nagy feladat vár a jelenlévőkre. Ferenc pápának a 2023-ig, a Püspöki Szinódusig tartó szinódusi folyamatra szóló meghívásáról Palánki Ferenc püspök atya is szólt az egyházmegye népéhez intézett körlevelében, és erről olvashatunk a katolikus hírportálokon is. Egy közös útra, úton levésre, szinódusra hívnak minden megkeresztelt embert. Ezt az utat – amely maga Jézus Krisztus, aki az út, az igazság és az élet –, nem egyedül járjuk majd, hanem papok, hívek együtt haladnak az elkövetkező időszakban.

Ezt követően Imre atya a szinódussal kapcsolatosan fontos ismereteket osztott meg a jelenlévőkkel, egy-egy kérdéskört részletesen is kifejtve, kezdve azzal, hogy Ferenc pápa október 10-én megnyitotta a 2023-as püspöki szinódushoz vezető folyamatot, majd világszerte október 17-én ugyanezt tették a főpásztorok saját egyházmegyéjükben. A cél Isten egész népének figyelmes meghallgatása és annak közös megvitatása, hogy miként lehet együtt teljesíteni Isten akaratát az új évezredben.

Majd Imre atya beszélt a szinódus jelentéséről, jelentőségéről. „Ferenc pápa célkitűzése, hogy Isten egész népe vegyen részt ezen a szinóduson, ezért minden megkeresztelt embert, még a gyermekeket is hívja a szinodális folyamatra, amelyben a részvétel nem tetszőleges, hanem minden egyházmegyének kötelező. Ebben a munkában figyelmes meghallgatásra van szükség.

Majd Palánki Ferenc megyéspüspök az egyházmegyéhez intézett körlevelének néhány pontját is kiemelte, amelyben a főpásztor a gondolatait a Püspöki Szinódus három fő témája – közösség, részvétel, küldetés (misszió) – köré csoportosította.

A püspök atya kérte, hogy tekintsük át, közösségalkotásunk mely gyakorlatain kell változtatnunk, hogy meghívó módon kínáljuk fel kortársainknak a hitbeli otthonra találás lehetőségét Jézus Krisztus mindenki felé kitárulkozó Egyházában. Milyen külső feltételekre, de elsősorban belső beállítódásokra van szükségünk annak érdekében, hogy Istennek tetsző és hozzánk, megváltott emberekhez méltó közösséget alkossunk egymással?

Felhívta a figyelmünket a részvételünk kultúrájának eddig jól bevált gyakorlatára, amelyet meg kell őriznünk, továbbá fel kell ismernünk visszás gyakorlatainkat, amelyek fékezik az egyre szélesebb körű és gyümölcsöző részvétel elérését.

A főpásztor utalt a küldetéstudatunk ébresztésének és elmélyítésének lehetőségeire is, a hiteles tanúságtételünkre, amelyben úgy kell beszélnünk az evangéliumi reménységünkről, hogy az befogadható és elsajátítható legyen „világosságként a sötétségben” (vö. Jn 1,4).

Imre atya beszélt még az egyházközségek feladatairól, plébániai tennivalókról majd ábrázolta az egyház felépítését, szerkezetét a papság, a hívek, a közösségek, az egyházközség helyét. Kiemelte, hogy a világban több mint négyezer püspökség és ezerháromszáz millió katolikus hívő van.

A plébános szerint a beszélgetések kontextusában a SWOT analízis egy igen hatékony elemzési technikáját találhatjuk, segítségével elemezhetjük és megérthetjük helyi szinten az egyházközségek jelenlegi helyzetét. Amennyiben ismerjük majd az erősségeket és a gyengeségeket, a lehetőségeket és a veszélyeket, megtervezhetjük a jövőbeni stratégiai lépéseket. A híveknek nem dogmatikai kérdésekről kell majd beszélni, hanem arról, hogyan tudják egyházunkat helyi szinten jobbá tenni.

Arra motiválta, biztatta, kérte a jelenlévőket, hogy az elkövetkező hetekben találjanak időpontokat és hívják meg a híveket, kérjék ki a véleményüket. Szervezzenek beszélgetéseket, saját dolgaikra fókuszálva gondolják át, és együtt mérlegeljenek, hogyan tudnák az Egyházat segíteni abban, hogy gyarapodjon, fejlődjön és megújuljon.

Kitért arra is, hogy a következő hetekben Ferenc pápa szinódusi fohászát imádkozzuk a szentmisék végén a templomainkban.

A tartalmas összejövetel a templomban elmondott Esti imával zárult.

Kovács Gergely a szinódusi utat a szinódusi logó értelmezésével tette közérthetővé. A képen egy terebélyes fa látható, ágai elérik az eget, formája Krisztus keresztjére utal. Felette az Oltáriszentség napként ragyog. A vízszintes ágak kezek vagy szárnyak gyanánt kitárulnak, a Szentlélekre utalva. A fa-kereszt-Eucharisztia-Szentlélek tövében az Egyházat, Isten népét, az egész emberiséget tizenöt színes, mozgásban levő alak szimbolizálja. „Nincs hierarchia ezen emberek között: fiatalok, idősek, serdülők, gyermekek; férfiak, nők; világiak, szerzetesek; szülők, párok, egyedülállók; fogyatékkal élők; a püspök és a szerzetesnővér is közöttük megy, nem előttük. Mozgásban vannak, mert az Egyház, Isten vándorló népe sosem statikus: mozgásban van. Mindezen képi elemek alatt ott áll a téma megnevezése: Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés.

Ferenc pápa imája:

Jöjj, Szentlélek, aki új nyelveket teremtesz és az élet szavait adod ajkunkra. Óvj meg minket attól, hogy muzeális egyházzá váljunk, amely szép, de néma, s amelynek múltja gazdag, de jövője sivár.

Jöjj közénk, hogy a szinodális tapasztalat során ne hagyjuk, hogy a csalódások letörjenek, a jövendölés veszítsen erejéből, s terméketlen viták emésszék fel erőinket.

Jöjj, szeretet Szent Lelke, nyisd meg szívünket a hallásra. Jöjj, Szentség Lelke, újítsd meg Isten szent és hívő népét. Jöjj, Teremtő Lélek, újítsd meg a Föld színét! Amen. 

(Elhangzott a szinódus megnyitásakor, 2021. október 10.).

A szinódus imája:

Előtted állunk, Szentlélek,

a te nevedben gyűltünk össze.

Egyedül te vezess minket,

lelj otthonra a szívünkben;

taníts minket a követendő útra,

és arra is, miként járjunk rajta.

Gyengék és bűnösök vagyunk;

ne hagyd, hogy zűrzavart szítsunk.

Ne engedd, hogy a tudatlanság

tévútra vezessen bennünket,

vagy hogy az elfogultság befolyásolja cselekedeteinket.

Add, hogy megtaláljuk benned az egységet,

hogy együtt haladhassunk az örök élet felé,

és ne térjünk el az igazság útjától,

sem attól, ami helyes.

Mindezt tőled kérjük, aki mindenütt

és minden időben munkálkodsz,

az Atyával és a Fiúval egységben,

mindörökkön örökké. Ámen.

Zsirosné Seres Judit

sajtóapostol, Újfehértó

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Szerelmes levelek című könyv bemutatóját 2021. november 22-én, 17 órától tartják a Szent László Domonkos Egyházközség Szent II. János Pál termében (Debrecen, Füredi u. 6.).

A Szerelmes levelek kötet Molla Beretta Szent Janka és férje leveleit tartalmazza, amelyek tanúságot tesznek a tiszta és mély szerelemről. A könyv már most megrendelhető kedvezményes áron, az intézet honlapján, vagy Tokodi László OP atyánál.

A kötet Szent II. János Pál pápa Familiaris consortio (Családi közösség) apostoli buzdítása kiadásának 40. évfordulója alkalmából (2021. november 22.) jelent meg. A lengyel pápa ebben az írásában nem fél kimondani azt, hogy „a házastársi szeretet olyan egyetemességet hoz magával, amelyben a személy minden alkotó eleme helyet kap – a test és az ösztön igényei, az érzékek és az érzelmek erői, a lélek és az akarat vágyai –, s e szeretet arra a legszemélyesebb egyesülésre irányul, amely a testi egyesülésen túl nem mást, mint egy szívet és egy lelket hoz létre. Azonban igényli e végső, kölcsönös odaadás felbonthatatlanságát és hűségét, valamint a termékenységre való nyitottságot" (Familiaris consortio 13.).

,,Legkedvesebb Giannám! Többször elolvastam és megcsókoltam a leveledet. Számomra új élet kezdődött: a te nagy és óhajtott szereteted és ragyogó jóságod élete. Kezdetét veszi közös szerelmünk élete..." (részlet a kötetből)

Bátran ki kell mondani, hogy egy estélyi ruha vásárlása, az érzelmes becézgetés, a bevásárló lista, a szerelmet megvalló rózsák ajándékozása, a szerelmes vágyakozás a kedves után, a romantikus érzelmektől túlcsorduló imádság, stb., igazán emberi megnyilvánulások, a házaspárok életszentségének szerves részét képezik, mert „az ember mint megtestesült szellem, azaz testben megnyilvánuló lélek és halhatatlan szellemmel áthatott test, a maga összetett voltában kapja a meghívást a szeretetre. A szeretet az emberi testet is magába foglalja, s az részesévé válik a szellemi szeretetnek" (Familiaris consortio 11.).

A modern kor szentjei szembesítenek bennünket azzal az igazsággal, hogy a nagy jellem, és az erényes élet a hétköznapok egyszerűségéből sarjad ki, és növekszik hatalmassá, akárcsak az evangéliumi mustármag. Szent II. János Pál pápa rávilágít, hogy ez az ember, ez a test és lélek, anyag és szellem egységét alkotó „ember az egyház útja" (Redemptor hominis 14.) a szentség felé.

Ki a Molla házaspár?

Molla Beretta Szent Janka és férje Pietro Molla szentségi házasságban megélt mindennapi életükkel tanúságot tesznek az evangélium csodás értékeiről.

A jegyességük és a házasságuk alatt egymásnak írt szerelmes leveleik a keresztény házas hivatás nagyságát és szépségét tükrözik. A könyvben olyan értékek jelennek meg, mint a hűség, a szüzesség, az egymásért hozott áldozatok, melyeket a mai kor igyekszik elavultnak feltüntetni. 

A debreceni Szent II. János Pál Intézet az emberi élet megjelenésének és kibontakozásának helyét, a családot helyezi tevékenységének fókuszába, és mivel a család létrejöttének alapja a házasság, így szolgálatuk elsősorban a házasságra való felkészítésben, és a házaspárok segítésében áll, hogy egymás iránti szeretetük egyre jobban növekedhessen. Amikor az Intézet munkatársai elolvasták és megismerték a Molla házaspár leveleit tartalmazó olasz nyelvű könyvet, meghatotta őket a szerelmi történetük tisztasága, mély lelki tartalma, s arra az elhatározásra jutottak, hogy az említett könyvet lefordíttatják, hogy a magyar olvasók számára is elérhető legyen. 

A könyvbemutatóra készülve Nagyböjt mintájára, 40 napon keresztül mai magyar keresztény emberek - Facebook-oldalunkon olvasható - írásainak segítségével elmélkedünk a szerelmes levélírás kultúrájáról, amely oly mélyen átjárta az emberiség eddigi történetét, és reméljük, még továbbra is a szerelmi kapcsolatok részét képezi. Tanuljunk a szentek szerelemes leveleiből!

A könyv ITT előrendelhető 2700 Ft (+ 1750 Ft szállítási díj). Amennyiben 4 vagy több példányt is rendel a szállítási költséget 0 Ft.

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye egyházközségeiben is elkezdődött az a szinódusi folyamat, amelyre Ferenc pápa hívta meg a világ összes egyházmegyéjét. A Szentatya a 2023-as őszi Püspöki Szinódust megelőző két éves folyamatban lelkesít bennünket, hogy intenzívebben hallgassunk egymásra, őszintén és nyíltan osszuk meg az Egyházban, közösségeinkben megélt valós tapasztalatainkat, és együtt gondolkodjunk arról, hogy a Szentlélek mit tárhat fel az általunk megosztott tapasztalatokon keresztül. A 2021-2023-ig tartó világméretű Püspöki Szinódus témája: „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés.

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök október 17-én, a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott ünnepi szentmisén nyitotta meg a szinodális folyamat debrecen-nyíregyházi egyházmegyei szakaszát, majd körlevélben bátorította a híveket arra, hogy válaszoljanak együtt a kérdésekre, hallgassák meg egymást, és adjanak egyéni és csoportos visszajelzést, javaslatokat. 

Az egyeki Szent József Plébánián, Egyeken, valamint a fíliáiban: Tiszacsegén és Újszentmargitán is elkezdődtek a szinódusi folyamat első lépései.

Papp László plébános arról tájékoztatta szerkesztőségünket, hogy az IFI-klub legutóbbi alkalmán a fiataloknak szóló csoportos kérdőívet töltötték ki és beszélték át. A fiatalok lelkesen és örömmel vesznek részt a folyamatban, mert ezáltal az egyház hasznos tagjainak érzik magukat. Várják, hogy megkérdezzék őket és lehetőséget kapjanak arra, hogy alakíthassák közösségüket, formálhassák közösségi szabályaikat.

László atya a plébánia területén – igény szerint – 60 egyéni kérdőívet osztott ki az elmúlt vasárnap, amelyeket a családok közösen fognak megválaszolni. A plébános bízik abban, hogy akik kérték a kérdőíveket, azok számára fontos az egyházközség élete, és véleményükkel, válaszaikkal szeretnék építeni a közösséget.

Elindult a folyamat az egyházközség területén működő Szent János katolikus köznevelési intézményben, a karitász csoportban, a képviselő-testület közösségében is, ahol csoportos kérdőívek kitöltésére lesz lehetőség.

Az egyeki egyházközség szinódusi munkacsoportja a 15 fős képviselőtestület tagjaiból tevődik majd össze, akik a kérdőívek kiosztásában, összegyűjtésében segítenek, majd a plébánossal közösen 2 oldal terjedelemben  összefoglalják a konzultáción elhangzott válaszokat, javaslatokat és meglátásokat. A testületi tagok november 15-én ültek össze, hogy megbeszéljék a szinódus plébániai szinten történő konzultációjának feladatait. Elmondták, hogy a jelen helyzetben az egyház egésze keresi a megváltozott világban azokat az utakat, ahogyan a közösségtől távol lévőket meg lehet szólítani. Nagy bizalom a pápa részéről, hogy az egyház útkeresésének folyamatába ilyen mértékben kívánja bevonni az embereket. Valaki azt emelte ki, a szinódusi ima mennyire megérintette, különösen azok a gondolatok, hogy a „múzeumegyház” kísértése nagy veszély számunkra. Szeretnének a szinodális folyamatba bátran bekapcsolódni, olyanokat is meghívni, akik nem is ismerik az egyház által felkínált evangéliumi életformát. Az elhangzott hozzászólásokból a remény, a lelkesedés érződött ki, tudatosítva a ránk bízott feladat egyháztörténeti jelentőségét.

A szinodális folyamat egyházmegyei szakaszáról szóló jelentés beadásának új határideje: 2022. május 1. Ez a változás lehetővé teszi, hogy egyházmegyénkben a szinódusi konzultáció megtartásának korábbi határideje: 2021. december 31-e, 2022. január 31-re módosuljon.

Az egyeki egyházközség marad az eredeti tervnél. László atya úgy fogalmazott, most vannak lendületben, és mindezt a folyamatot szeretnék még karácsony előtt egy ünnepi zsolozsmával kezdődő Egyházközségi Szinódusi Nappal, egyházközségi zsinati nappal lezárni. A plébános nagy lehetőséget lát a szinódusi folyamatban, hiszen a beérkezett javaslatok, meglátások helyi szinten nagyban előmozdíthatják, lendületet, dinamikát adhatnak az egyházközség pasztorális életének minden területén. Az egyeki plébánia mindenképpen élni szeretne ezzel a lehetőséggel.

Jöjj, Szentlélek! Te, aki új nyelveket támasztasz és életadó szavakat adsz ajkunkra, óvj meg attól, hogy múzeumegyházzá váljunk, mely tetszetős, de néma, melynek sok múltja, de kevés jövője van! Jöjj közénk, hogy a szinódus megélése során ne engedjük, hogy csalódás uralkodjon el rajtunk, hogy ne vegyük el a prófécia erejét, és ne egyszerűsítsünk mindent meddő vitákra! Jöjj, szeretet Lelke, nyisd meg szívünket a figyelmes hallgatásra! Jöjj, szentség Lelke, újítsd meg Isten hívő szent népét! Jöjj el, teremtő Lélek, újítsd meg a föld színét! Ámen.

(Ferenc pápa)

Fotó: Pappné Fekete Mónika

Kovács Ágnes

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

November 20-án, Krisztus Király ünnepének előestéjén ismét összegyűlünk az Oltáriszentség előtt, és szerte a világon hálát mondunk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kegyelmeiért és új lendületet veszünk, hogy újra át tudjuk élni a Jézussal való találkozás örömét. Bár véget ért a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, Jézus, ígéretéhez híven, köztünk maradt. Ő „Úr s Király a föld felett."

Találkozzunk Vele közösen most is, a kilencedik alkalommal rendezett egy órás világméretű szentségimádásban, vagy az otthon végzett imával a világ ezernyi pontján. Már 45 ország több mint 500 helyszínéről csatlakoztak a jövő szombati szentségimádáshoz.

Csatlakozni lehet a https://corpusdomini.iec2020.hu/#/ oldalon is.

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Árpád-házi Szent Erzsébet liturgikus ünnepét november 19-én tartjuk. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) körlevelet intézett a hívek felé Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódva, amelyet november 14-én, az évközi 33. vasárnap minden szentmisén felolvastak a katolikus templomokban.

Kedves Testvérek!

A középkor egyik legnagyobb teológusától, Aquinói Szent Tamástól származó mondás szerint „az életszentség nem abban áll, hogy sokat tudunk, hanem a szentség titka azt jelenti, hogy sokat szeretünk.” Ma, amikor Árpád-házi Szent Erzsébet személyét és életpéldáját állítja elénk az Egyház, benne 800 év elteltével is Jézusnak egy olyan követőjét tisztelhetjük, aki Mestere példája szerint mindhalálig szeretett és mindent odaadott.

Életszentsége a kortársak számára is egyértelmű volt: ezt jól mutatja az is, hogy halála után alig öt évvel már szentté avatták, amely annyira fontos eseménynek számított, hogy azon maga a császár is részt vett. Példája arról tanúskodott a kortársak előtt és a mi számunkra is, hogy Jézus tanítása követhető és megvalósítható. Szent volt, aki túllátott királyi származásának, neveltetésének vagy kastélyának határain, aki felismerte a megfeszített Krisztust a szegényekben és a legrászorultabbakban is.

Akkoriban sokan és talán ma is hajlamosak vagyunk arra, hogy a hajléktalanságra, a szegénységre, a nélkülözésre mint társadalmi jelenségre tekintsünk, olyanra, aminek megvan a maga oka, és egyszerűen a társadalom rendje az, hogy élnek szerencsésebbek és kevésbé szerencsések, és ezzel nekünk semmi teendőnk nincs, oldja meg más. A szolgáló szeretet példája azonban egészen mást vár tőlünk. Szent Erzsébet észrevette a szenvedő embert a maga fájdalmával, arcával, élettörténetével. Jézus tanítását életprogramjának részévé tette: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam, és adtatok innom, idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35), s így közösséget vállalt azokkal, akiktől kortársai mint valami fertőző betegtől fordultak el.

A szeretet nemcsak cselekvő, tevékeny, hanem bátor is. Szent Erzsébet vállalta, hogy kritika tárgya legyen, hiszen viselkedése aligha felelt meg a korabeli udvari etikettnek. Még esküvője sem volt pazarló, mert a lakoma ételeinek egy részét a szegények kapták. A radikális szeretet nem tudja elviselni a kompromisszumokat. Egyszer, amikor Nagyboldogasszony ünnepén belépett a templomba, levette koronáját, a kereszt elé tette, és arcát eltakarva a földre borult. Amikor anyósa szemrehányást tett neki ezért a gesztusért, így válaszolt: „Hogyan viselhetném én, nyomorult teremtmény, továbbra is a földi méltóság koronáját, amikor látom királyomat, Jézus Krisztust tövissel megkoronázva?” Ahogyan Isten előtt viselkedett, úgy viselkedett az alattvalói felé is. Élete példa mindazok számára, akik vezetői szerepet töltenek be: a hatalom gyakorlását minden szinten az igazságosság és a szeretet szolgálataként kell megélni. (vö: XVI. Benedek pápának 2010. október 20-án a Szent Péter téren tartott általános kihallgatáson elmondott beszéde).

Szentatyánk, Ferenc pápa így fogalmaz idei, a szegények világnapjára írt üzenetében: „Gyakran a szegényeket különálló embereknek tekintik, mint egy „kategóriát”, amelynek különleges karitatív szolgáltatásra van szüksége. Jézus követése azonban megkívánja e gondolkodásmód megváltoztatását, vagyis az osztozás és részvétel kihívásának vállalását. (…) A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem testvéreink, akik szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt.”

Szent Erzsébet példája erre tanít minket: a megosztás nem azt jelenti, hogy a világ minden gondját és baját magunkra vesszük és minden nyomort enyhíteni akarunk, hanem annak vállalását, hogy a mindennapi életünkben megtesszük azt, amire lehetőségünk van. Albert Schweitzer, a Nobel-díjas orvos és lelkipásztor gondolatai mutathatják meg a helyes irányt számunkra: „Nyisd ki a szemed és keresd, hol van szüksége valakinek egy kis időre, egy kis részvétre, egy kis beszélgetésre, egy kis gondoskodásra. Az illető talán magányos, elkeseredett, beteg vagy ügyetlen, s te jelenthetsz számára valamit. (…) Ne riasszon vissza, ha várnod vagy kísérletezned kell! Csalódásokra is vértezd fel magadat, de ne mondj le a mellékfoglalkozásról, amikor ember lehetsz az emberek számára!” (A. Schweitzer, Keress magadnak mellékfoglalkozást!)

Most, amikor sajnálatos módon a koronavírus-járvány negyedik hulláma sújtja hazánkat és a világot, ismét nehézzé válhat, hogy arcunkat és kezünket nyújtsuk a szükséget szenvedők felé. Az ősegyház életéről így ír Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt. (…) Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belőle, a szükséghez mérten.” (ApCsel 4,32.34-35) Eszerint az Egyház életét már a kezdetektől fogva jellemezte az intézményes szeretetszolgálat, vagyis, hogy a többiek nevében a közösség kiválasztott tagjai gondot viseltek a rászorulókra. Ma a Katolikus Karitász ezt a feladatot folytatja, amelynek szervezetei, munkatársai és önkéntesei vállalják azt, hogy szolgálatukat a járványveszély idején is töretlenül folytatják testvéreik javára.

Ferenc pápa így fogalmaz: „A szolidaritás dinamizmusa építi az Egyházat, amelyben a koinónia, a közösség játszik főszerepet, hiszen a görög szó, koinónia jelentése: közösbe tenni, megosztani, közölni, részt venni. (…) Krisztus teste tagjának lenni felelősséget jelent egymás iránt is” (Ferenc pápának 2019. augusztus 21-én a VI. Pál csarnokban tartott általános kihallgatáson elmondott beszéde).

A Katolikus Egyház munkatársai hazánkban mintegy 166 intézményben gondoznak időseket, foglalkoznak fogyatékkal élő testvéreinkkel, nyújtanak éjjeli menedéket hajléktalanoknak és törődnek a szenvedélybetegekkel. Szent Erzsébet ünnepén, amikor a szolgáló felebaráti szeretet szentjére és példaképére emlékezünk, azáltal, hogy adományainkkal a Katolikus Karitász munkáját támogatjuk, közösséget vállalunk a rászorulókkal és azokkal is, akik élethivatásuknak választották azt, hogy az emberek szükségét enyhítsék. Az özvegyasszony két fillérje nem az összeg nagysága miatt értékes, hanem azért, mert „ő mindent odaadott”, közösséget vállalt Istennel és testvéreivel. A szeretet cselekedetei ugyanis nemcsak a rászorultakon segítenek, hanem azokat is gazdagítják, akik adnak, mert ezáltal maguk is Krisztushoz válnak hasonlókká.

Kelt Budapesten, 2021. Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Illusztráció: Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom, Rózsák tere, Kiss György domborműve

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Őszi ülésén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia országos katolikus egyetemi lelkészi referenssé nevezte ki Törő Andrást. A Debreceni Egyetem lelkésze, a Debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium igazgatója egyetemi lelkészi tapasztalatairól, a rá váró új feladatokról, a fiatalok iránti felelősségvállalásról a Magyar Kurír munkatársával, Trauttwein Évával beszélget.

– Tanulmányai befejezése után a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöki titkára lett, ám hivatali teendőinek ellátása mellett lelkipásztori szolgálatra is vágyott. Hogyan egyeztette össze ezt a két feladatot? 

– Amikor 2015-ben hazajöttem Rómából, valóban azonnal püspöki titkár lettem. Az első pillanattól fontos volt számomra, hogy a központi szolgálathoz tartozó feladatok mellett lehetőséget találjak a lelkipásztorkodásra is. Akkor a Megtestesülés-plébánián szolgáló Felföldi László fogadott kisegítőnek a plébániájára. 2016-ban indult egy egyetemi csoportom, 2017-ben a debreceni Szent László Szakkollégium koordinátora, majd igazgatója lettem, mellette a Debreceni Egyetem lelkésze, valamint az egyházmegyei ifjúságpasztoráció referense. Mindezeken túl ma még az egyházmegye püspöki hivatalának irodaigazgatója is vagyok.

– Az országos katolikus egyetemi lelkészi referensi szolgálat új feladatkör a magyar Egyházban. Hogyan indul el ezen a járatlan úton?

– Valóban, ez a munkakör eddig nem létezett intézményesített formában. A korábbi törekvések révén kialakult egy rendszer, létrejött a Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozója (KELET), valamint egy húsvét után megrendezett tanulmányi nap a lelkészek számára. Ez jó alapot jelent az együttműködéshez. Tervezzük, hogy jövőre, február 11–13-án is lesz KELET Debrecenben, ahová közös gondolkodásra hívjuk és várjuk az egyetemi lelkészségek munkatársait, hogy átbeszéljük, mit tudunk tenni közösen. Nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen a járvány miatt sok minden leállt.

Azt látni kell, hogy az egyetemi lelkészségek lehetősége, keretrendszere függ az egyetemektől, így valamennyi közösség helyzete más és más. Az adott viszonyok között a lelkésznek kell megtalálnia a helyét, feladatát. Az egyetem jóindulatán is múlik, hogyan fogad minket. Egységes rendszerben így országos szinten nem gondolkodhatunk, viszont kicserélhetjük egymással a tapasztalatainkat. Az együttműködésünknek a jövőben fontos célja kell, hogy legyen a lelkészkollégák megerősítése, a lelkészségi munka ugyanis nem egy sikertörténet. Félévről félévre teljesen ki tud cserélődni egy-egy csoport, és évente változik az is, hogy milyen módon legyünk jelen a hallgatók között, hiszen az egyetemisták állandó változásban vannak. Mi például a frissen végzett, illetve a hamarosan diplomázó, még nem családos, huszonöt-harmincéves korosztálynak hoztunk létre csoportot, és szentségi felkészítést kell majd indítani.

– Miben látja az egyetemi évek jelentőségét a hit szempontjából?

– Az élet nagyon fontos időszaka, a magvetés ideje ez. Itt sok minden eldől, tartós barátságok alakulnak, és ideális esetben a párválasztás is ekkorra esik. Ebben az életkorban születik meg a keresztény identitás, és formálódik a felnőtt hit, amit a fiatalok már maguk szereznek meg, amiért megdolgoznak, ami több mint amelyet – jobb esetben – otthonról hoztak.

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, milyen volt a fogadtatás az egyetem részéről?

– A leleményességünkön is múlik, milyen helyzetbe kerülünk az egyetemnél. Nálunk jó kezdőlépést jelentett, hogy leültünk beszélgetni a hallgatói önkormányzat (HÖK) vezetőjével. Éreztem benne egyfajta távolságtartást, és éltek vele kapcsolatban is sztereotípiák, hogy ellenséges az Egyházzal, nem érdemes elmenni hozzá. De elmentem. Ő az elnök, én az egyetemi lelkész. Majdnem egyidősek vagyunk, nem létezik, hogy nem tudunk beszélni egymással. Egy reggel felhívtam, elmondtam, ki vagyok, délben már az irodájában ültem. Azt hiszem, sikerült megmutatnom neki, hogy nem elvenni akarunk valamit az egyetemtől, nem vitatunk el tőlük semmit. Mindkettőnkben megdőltek az előítéletek. Ő nem találkozott még katolikus egyetemi lelkésszel, aki bemutatkozott volna, így nem tudta, mit szeretnénk. Róla is kiderült, hogy nyitott, kompromisszumkész, érdeklődő. Ugyanígy megkerestem az egyetem vezetését, tanárokat. Találkozni kell, időt kell szánni egymásra. Az egyetemi lelkészség nem csak a hallgatókhoz szól, hanem minden egyetemi polgárhoz, a rektortól a portásig. Ebbe a feladatba kell beleállnunk, és keresni, hogyan tudjuk elvinni közéjük Krisztus valóságát. Azóta is jó a kapcsolatunk, az újabb HÖK-elnökkel is megtaláltuk a közös hangot. Évek óta van kurzusunk az egyetemen, amely most Családi élet keresztény szemmel címen fut. Szemeszterenként ötven hallgató veheti fel egykredites tárgyként. Általában egy éjszaka alatt betelik a létszám. Az órákon előkerülnek a fiatalokat foglalkoztató fő témák, az életvédelem, a szexualitás, a kábítószer is. Rajtam kívül pszichológus, görögkatolikus pap és családos előadónk is van. Látni kell, hogy az Egyház tanítása csak úgy magyarázható, ha ott van mögötte az élő Isten, aki számomra belső tapasztalat, aki bármit kérhet tőlem. Akkor van értelme parancsolatokról beszélni, ha élő, kapcsolati valóságból teszem ezt,

ha átéltem, hogy Isten szeret engem, nem azért, mert annyira fantasztikus voltam, hanem hogy annyira fantasztikus legyek.

– Kik választják az említett egyetemi kurzust?

– Nagyon különfélék a diákok. Volt, aki még soha nem járt templomban, és kulturális szempontból sem találkozott a kereszténységgel. Sok az olyan egyetemista, akinek már a szülei sem voltak megkeresztelve. Beszélt nekik valaki Istenről? A megtapasztalt Istenről? Látták valakitől, hogy templomba jár, imádkozik, hogy imával kezdi és zárja a napját, hogy egy-egy döntésénél tapintható Isten jelenléte? Ha ezt soha nem tapasztalták, mit várunk tőlük? A másik oldalról ugyanakkor azt is látjuk, hogy beérik az egyházi iskolák munkája. Vannak egyetemisták, akik keresik, hol találják a folytatását annak, amit addig kaptak. Általánosan jellemző, hogy a fiataloknak vannak kérdéseik, és valóban választ várnak, nem kitérő választ. Mi azzal a hozzáállással igyekszünk jelen lenni közöttük, hogy minden útkeresésben Krisztus áll a középpontban. Azt szeretnénk megmutatni, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára, szeretetből teremtett minket, ez a létünk oka. Ezt az üzenetet igyekszünk átadni a fiataloknak.

– Milyennek ismerte meg az egyetemista korosztályt, mik az álmaik?

– Nagy segítségre szorulnak abban, hogy helyesen mérjék fel a realitást. Alapvetően két nagy problémát látok. Az egyik, ha nincsenek álmaik. Riasztó számomra, amikor a fiatalok egyáltalán nem tudják, mit szeretnének. A másik, amikor a valóságtól teljesen elszakadó álmokat dédelgetnek. Választanak valamit, de nincs meg bennük a küzdés, hogy elérjék azt a célt. A valóságot kell megmutatni nekik. Segíteni őket abban, hogy megtalálják, mihez vannak jó adottságaik, képességeik. A nagy álmokat össze kell egyeztetni a hétköznapokkal. Ez nem lebutítást jelent, hanem annak a keresését, hogyan tudom felülmúlni magam a mindennapokban. Meg kell látni, mi az, amiben képes vagyok fejlődni.

Ebben a korosztályban nagy igazságvágy munkál és sok elvárás a világgal, az élettel, az egyetemmel szemben. Jó szembesíteni őket önmagukkal, feltenni nekik a kérdést: Te hogyan állsz hozzá az életedben a rád bízott feladatokhoz?

Mindenkit számon tudsz kérni, az Egyházat, az országot, az egyetemet. És téged számon lehet kérni? Lehet, hogy koszos a város. És a te szobád rendben van?

Erős a vágy a fiatalokban a találkozásra. Nagyra nőttek, de belül még ott van bennük a gyermekség. Elismerésre vágynak, és sokuknak nincs kivel beszélnie. Borzasztó tapasztalat, hogy kommunikációs eszközök egész hada vesz körül bennünket, közben pedig nincs kivel beszélgetni. Leginkább a kollégistáknál élem meg ezt. Minden évben meghívom őket egy nagy beszélgetésre, amelynek az a kérdés áll a középpontjában, hogy ki vagy te. Nemegyszer hallottam tőlük azt a választ, hogy ezt még tőlem soha senki nem kérdezte.

A lelkészség az a hely is lehet, ahol végre megkérdezik, hogy vagy. Mindig a hétköznapokban kell helytállnunk, és azokra a kérdésekre, vágyakra kell választ adnunk, amelyek felmerülnek.

– Mit szeretnének megtalálni a hallgatók az egyetemi lelkészségen?

– A fiatalok leginkább arra vágynak, hogy rajtunk keresztül megtapasztalják azt az Istent, akiről beszélünk. A tudományt megtanulják az egyetemen, a bulikat megszervezik maguknak. A mi feladatunk annak megtalálása, hogyan tudjuk közelebb vinni őket Istenhez és saját magukhoz, hogy az Istennel való találkozásban felfedezhessék, mennyire jó Isten gyermekének lenni. Ez meghatározhatja az éppen formálódó identitásukat, alakítani tudja az életüket. Hiszek a keresztény értelmiségben, nagy szükség van rá. Ehhez a valódi találkozás Krisztussal elengedhetetlen. Ezért jelenlétünkkel, tevékenységünkkel közelebb szeretnénk hozni a fiatalokhoz Krisztust. Nem mások ellen, nem valamivel szemben, hanem egyszerűen felmutatva a hitünk értékességét.

A fiatalok számára fontos tapasztalat az is, hogy a lelkészség olyan hely, ahol nem kell bizonyítaniuk – ezzel sokat küzdenek. Itt lehetnek gyengék, azt is elmondhatják, ha valamit nem tudnak. Azt a tapasztalatot szeretnénk átadni nekik Istenről, hogy hozzá oda lehet lépni, és adott esetben kimondani azt is, hogy ez most nem megy, elrontottam. Isten irgalmához mindig odafordulhatunk, hozzá hazatérhetünk.

– Melyek a legfontosabb fórumok, találkozási lehetőségek?

– Főként az egyetemi kollégiumok, ahol együtt élnek a diákok, és egymást pasztorálják. A legnagyobb misszióval ők vannak egymás felé. Debrecenben két ilyen helyszín van: egy harmincnégy fős fiúkollégium és a Boldogasszony Iskolanővérek fenntartásában működő lánykollégium. Ezekben nem csak a szimpátiatalálkozásra van mód. Együtt lakva az életünk találkozik. Az ember formálódása közösségben történik, és a kollégium révén a fiatalok olyan összetartozást élnek meg, amely kihat az életük további szakaszaira is. Erős barátságok alakulnak ki, házasságok is köttetnek.

A kollégistákat, az egyetemi lelkészség tagjait igyekszünk bevonni városi, egyházmegyei, illetve országos eseményekbe is. Bekapcsolódunk például a város hajléktalanokat segítő programjába: itt kétszáz emberre főzünk, és lehetőség nyílik a találkozásra, a beszélgetésre. Tavaly karácsonykor a debreceni gyermekklinika dolgozóinak sütöttünk a kollégista fiúkkal. Talán nem is tudjuk pontosan, mi történik ilyenkor a szívükben, de egy-egy ilyen alkalom megérinti az embert, és a keresztény identitás kialakulásának fontos lépcsője lesz. Korábban csatlakoztunk a „72 óra kompromisszum nélkül” kezdeményezéshez, amely a társadalmi felelősségvállalást erősíti az egyetemista korosztály körében is.

A lelkészség közösségi alkalmait a Megtestesülés-plébánián tartjuk. Az egyetemi évek az élet egy szakaszát jelentik, ezért fontos, hogy a fiatalok elsősorban ne a lelkészséghez, hanem az Egyházhoz kötődjenek. A plébánia üzenete az, hogy egy nagy családhoz tartozunk.

Debrecenben népszerű a „Szólj be a papnak!” rendezvénysorozat. A találkozás itt semleges terepen történik, én is elhagyom a komfortzónámat, odalépünk egymáshoz. Hogy ki tud-e alakulni beszélgetés, az függ attól, mennyire vagyunk nyitottak egymásra. Ha a másik már előre eldöntötte, mit tart jónak, és igazából nem kíváncsi a válaszomra, akkor nincs igazi esély a találkozásra. De ha megvan a nyitottság, akkor elkezdődhet a beszélgetés. A lényeg, hogy mindkét fél kinyissa az ajtót. Ehhez azonban az első lépés mindig a meghívás.

– Hogyan szólíthatók meg a fiatalok?

– Ritka alkalmakkor használom a fiatalokkal való kommunikációra a Neptunt, az egyetem levelezőrendszerét, de ennek elenyésző a hatása. A közösségi média is bevethető, főleg, amikor az első lépést kell megtenni, ebben hatékony tud lenni. De amikor eljön hozzánk valaki, a háttérben igazából mindig ott áll mögötte valaki. Szükség van egy emberre, aki oda tud lépni a másikhoz, aki személyesen szól hozzá.

A munkát nem egyedül végzem. Nem lehet ez egyszemélyes dzsungelharc egy húszezer fős egyetemen. Vannak munkatársaim, és a belső körhöz tartozókat is lehet apostolkodásra hívni. Ők ugyanis olyan közegbe is bejutnak, ahová nekem nincs bejárásom. A körülöttünk élőket kell bátorítanunk, próbáljuk lebontani a falakat, megszüntetni azt a beidegződést, hogy ciki katolikusnak lenni, ehhez a közösséghez tartozni.

Ha valaki büszke arra, hogy katolikus kollégiumban lakik, és úgy érzi, ez a legjobb dolog, ami Debrecenben történhetett vele, akkor jól dolgoztunk.

Gyakori kísértés, hogy nem vállaljuk fel a hitünket, és nem állunk ki a keresztény értékrend mellett.

– Mit tart az egyetemi lelkészség legfontosabb feladatának?

– Azt, hogy az élő Isten tapasztalatát adja tovább. A mi Istenünk személy: az Atyától kaptuk Jézust, aki emberré lett értünk. Ez hitünk nagyon lényeges aspektusa. Sem szórakoztató, sem programközpont nem vagyunk. Feladatunk a jelenlét, az, hogy megteremtsük a közösségben való létet, amely Istenre mutat. Szellemileg gazdagítja a fiatalokat az egyetem, de hogy lelkileg miként alakul az életük, abban nagy szerepe van a lelkészségnek.

Isten valóságát, hétköznapiságát igyekszünk megmutatni nekik, azt, hogy miként akar jelen lenni az életünkben és kísérni minket.

Ennek megismerésére van igény az egyetemisták körében, persze mindenkinél más-más mértékben és módon. Már az is sokat jelent, ha valaki elraktározza magában az isteni jelenlét tudatát, és élete nagy döntéseinél nem tenyérjóshoz, hanem a templomba megy, mert tudja, igazából ki az élet ura, ki tud erőt adni neki.

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 14-i számában jelent meg.

Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Szegények világnapját évközi 33. vasárnapon, idén november 14-én tartja az Egyház.

Az alábbiakban Ferenc pápának a Szegények 5. világnapjára írt üzenetét olvashatják.

1. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Jézus ezeket a szavakat egy betániai lakomán, egy bizonyos „leprásként” ismert Simon házában mondta, néhány nappal húsvét előtt. Az evangélista elbeszélése szerint egy asszony lépett be egy értékes kenettel teli alabástromedénnyel, és annak tartalmát Jézus fejére öntötte. Tette nagy csodálkozást váltott ki, és kétféle értelmezésre adott okot.

Az első a jelenlévők egy részének, köztük a tanítványoknak a felháborodása volt, akik a kenet értékét tekintve – körülbelül 300 dénár, ami egy munkás éves bérének felel meg – úgy gondolták, hogy azt el kellett volna adni, és árát a szegényeknek kellett volna adni. Szent János evangéliuma szerint Júdás volt az, aki ezzel az állásponttal előállt: „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” De az evangélista megjegyzi: „Nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” (Jn 12,5–6). Nem véletlen, hogy ez a kemény kritika az áruló száját hagyja el: ez azt bizonyítja, hogy akik nem becsülik a szegényeket, azok elárulják Jézus tanítását és nem lehetnek az Úr tanítványai. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk Órigenész erős szavaira: „Úgy tűnt, hogy Júdás aggódik a szegényekért […]. Ha ma valaki, aki az Egyház pénzét kezeli és Júdáshoz hasonlóan a szegények védelmében beszél, de aztán kiveszi, amit beletesznek, osztozzon is Júdás sorsában” (Kommentár Máté evangéliumához, 11, 9).

A második értelmezést Jézus nyújtja, és ez magyarázza meg az asszony cselekedetének mély értelmét. Azt mondja: „Hagyjátok! Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem!” (Mk 14,6). Jézus tudja, hogy közeledik halála, és az asszony cselekedetében élettelen testének a sírbatétel előtti megkenését látja előre. Ez túlmutatott mindenen, amit a jelenlévők el tudtak képzelni. Jézus arra emlékezteti őket, hogy ő az első a szegények között, a szegények legszegényebbje, mert mindannyiukat képviseli. A szegények, a magányosok, a kirekesztettek és a hátrányos megkülönböztetés áldozatai miatt is elfogadja Isten Fia ennek az asszonynak a gesztusát. Asszonyi érzékenységével egyedül ő értette meg az Úr lelkiállapotát. Ez a névtelen asszony, aki talán épp ezért mindazokat az asszonyokat hivatott képviselni, akiket az évszázadok során elhallgattattak, és akik erőszakot szenvedtek, első lett azon asszonyok közül, akik fontos szerepet játszottak Krisztus életének legfontosabb pillanataiban: keresztre feszítésekor, halálakor, eltemetésekor és Feltámadottként való megjelenésekor. Az asszonyok, akiket oly gyakran háttérbe szorítottak és vezetői pozíciókból kizártak, az evangélium lapjain a kinyilatkoztatás történetének főszereplőivé válnak. Sokatmondó Jézus záró mondata, amely ezt az asszonyt az evangelizáció nagy missziójával hozza összefüggésbe: „Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek” (Mk 14,9).

2. Ez a Jézus és az asszony között kialakult erős „empátia” és az mód, ahogyan Jézus értelmezi az asszony cselekedetét, ellentétben Júdás és mások botránkozó megközelítésével, gyümölcsöző elmélkedéshez vezethet Jézus, a szegények és az evangélium hirdetése közötti elválaszthatatlan kapcsolatról.

A Jézus által kinyilatkoztatott Isten arca a szegényekért aggódó és hozzájuk közel álló Atya arca. Jézus egész működése arról tanúskodik, hogy a szegénység nem a sors következménye, hanem az ő köztünk való jelenlétének konkrét jele. Nem akkor és ott találjuk meg őt, amikor és ahol akarjuk, hanem a szegények életében, az ő szenvedésükben és nélkülözésükben, a gyakran embertelen körülmények között, amelyek között élni kénytelenek. Amint azt sohasem fáradok elismételni, a szegények az evangélium igazi hirdetői, hiszen ők voltak az elsők, akiket evangelizáltak, és akik meghívást kaptak arra, hogy osztozzanak az Úr boldogságában és az ő országában (vö. Mt 5,3).

A szegények – bármilyen helyzetben és körülmények között éljenek is – evangelizálnak bennünket, mert lehetővé teszik, hogy mindig új módon fedezzük fel az Atya legigazibb arcvonásait. „A szegények sok mindenre képesek megtanítani minket. Túl azon, hogy részesei a sensus fideinek, szenvedéseik révén ismerik a szenvedő Krisztust. Mindannyiunknak hagynunk kell, hogy evangelizáljanak minket. Az új evangelizáció felszólítás arra, hogy ismerjük fel életük üdvözítő erejét, és helyezzük azt az Egyház útjának középpontjába. Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk. Elkötelezettségünk nem kizárólag támogató és segítő tevékenységekből vagy programokból áll; amit a Szentlélek mozgósít, az nem egy féktelen aktivizmus, hanem mindenekelőtt egy olyan odafordulás, amellyel önmagunkkal egy valóságnak tekintjük őt. Ez a szegények iránti szerető figyelmesség az igazi érdeklődés kezdete, és ebből kiindulva kell hatékonyan keresni a szegények javát” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 198–199).

3. Jézus nemcsak a szegények pártján áll, hanem osztozik is sorsukban. Ez minden korban kemény lecke tanítványai előtt. Szavai, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, erre is utalnak: szegények mindig lesznek velünk, ez azonban nem szabad, hogy közömbössé tegyen, ezzel szemben az élet kölcsönös megosztására kell, hogy indítson bennünket: ezt a feladatot nem bízhatjuk másokra. A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem testvéreink, akik szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt. Továbbá, mint tudjuk, a jótékonyság egy adakozót és egy befogadót feltételez, míg a kölcsönös megosztás testvériséget szül. Az alamizsnálkodás alkalmi, a kölcsönös megosztás viszont tartós. Az előbbi azzal a kockázattal jár, hogy megelégedést szerez azoknak, akik végzik, és megalázó lehet azok számára, akik kapják; az utóbbi erősíti a szolidaritást és megteremti az igazságosság megvalósulásához szükséges feltételeket. Röviden, a hívők, amikor személyesen akarják látni Jézust, és kezükkel meg akarják érinteni, tudják, hová kell fordulniuk. A szegények Krisztus szentségei; az ő személyét képviselik és őrá utalnak.

Sok olyan szent példája áll előttünk, akik a szegényekkel való osztozást életük részévé tették. Többek között Damján de Veuster atyára, a leprások szent apostolára gondolok, aki nagylelkűen válaszolt arra a hívásra, hogy Molokai szigetére menjen, mely leprások számára elkülönített gettóvá vált, hogy velük együtt éljen és haljon meg. Munkához látott, és mindent, amit csak tudott, megtett annak érdekében, hogy a szegényeknek, betegeknek és a kitaszítottaknak emberhez méltó életet biztosítson. Orvos és ápoló is lett, nem törődve az ezzel járó kockázatokkal, és a szeretet fényét vitte el a „halál kolóniájába”, ahogy akkoriban nevezték a szigetet. Ő maga is elkapta a leprát, ami annak a jele, hogy teljesen osztozott testvéreinek sorsában, akikért életét adta. Tanúságtétele nagyon időszerű napjainkban, a koronavírus-járvány idején. Isten kegyelme kétségkívül munkálkodik mindannak a sok embernek a szívében, akik minden felhajtás nélkül a legszegényebbekért áldozzák magukat, és konkrét módon osztoznak velük.

4. Teljes szívvel kell tehát követnünk az Úr felhívását: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ez a megtérés elsősorban abban áll, hogy megnyitjuk szívünket a szegénység sokféle formájának felismerésére és Isten országát megvallott hitünkkel összhangban álló életmódunk révén jelenítjük meg. Gyakran a szegényeket különálló embereknek tekintik, mint egy „kategóriát”, amelynek különleges karitatív szolgáltatásra van szüksége. Jézus követése azonban megkívánja e gondolkodásmód megváltoztatását, vagyis az osztozás és részvétel kihívásának vállalását. Jézus tanítványának lenni azt a döntést jelenti, hogy nem gyűjtünk földi kincseket, melyek egy valójában törékeny és mulandó biztonság illúzióját keltik. Ellenkezőleg, hajlandóságot jelent, hogy mindattól megszabaduljunk, ami az igazi boldogság és megelégedettség elérésétől visszatart, hogy felismerjük, mi az, ami tartós, amit senki és semmi nem pusztíthat el (vö. Mt 6,19–20).

Jézus tanítása itt is szembe megy az árral, mert olyat ígér, amit csak a hit szemével lehet teljes bizonyossággal látni és megtapasztalni. „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Ha nem döntünk úgy, hogy szegények leszünk a múló gazdagságban, a világi hatalomban és a hiúságban, soha nem leszünk képesek szeretetből életünket adni; töredékes létet fogunk élni, bár tele jó szándékkal, mégsem leszünk képesek a világ átalakítására. Ezért úgy kell döntenünk, hogy megnyílunk Krisztus kegyelme előtt, mely határtalan szeretetének tanúivá tehet bennünket és visszaadhatja jelenlétünk hitelességét a világban.

5. Krisztus evangéliuma arra biztat bennünket, hogy a szegények iránt különös törődést tanúsítsunk, és ismerjük fel az erkölcsi és társadalmi rendezetlenség sokféle megjelenési formáját, melyek a szegénység újabb és újabb formáit hozzák létre. Úgy tűnik, egyre inkább terjed az a felfogás, mely szerint a szegények nemcsak felelősek helyzetükért, hanem elviselhetetlen terhet jelentenek egy olyan gazdasági rendszer számára, amely néhány kiváltságos csoport érdekeit állítja a középpontba. Egy olyan piac, amely figyelmen kívül hagyja az erkölcsi elveket vagy válogat közülük, embertelen körülményeket teremt az amúgy is bizonytalan helyzetben lévő emberek számára. Így a nélkülözés és a kirekesztés új csapdáinak kialakulását látjuk, amelyeket olyan gátlástalan gazdasági és pénzügyi szereplők állítanak fel, akikből hiányzik a humanitárius érzék és a társadalmi felelősségvállalás.

Tavaly egy másik csapás is megjelent, mely tovább szaporította a szegények számát: a világjárvány. Ez továbbra is emberek millióinak az ajtaján kopogtat, és még ha nem hoz is magával szenvedést és halált, mégis a szegénység előhírnöke. A szegények száma aránytalanul megnövekedett, és tragikus módon ez a következő hónapokban is folytatódni fog. Néhány országban rendkívül súlyos következményekkel jár a világjárvány, így a legkiszolgáltatottabbak számára az élethez legszükségesebb feltételek sem állnak rendelkezésre. Az ingyenkonyhák előtti hosszú sorok világos jelei ennek a romlásnak. Meg kell találni a vírus elleni küzdelem legmegfelelőbb eszközeit világszinten, önző egyéni érdekek figyelembevétele nélkül. Különösen sürgős, hogy konkrét válaszokat adjunk azoknak, akik a munkanélküliség miatt szenvednek, köztük pedig sok családapa, nő és fiatal van. A szolidaritás és az a nagylelkűség, amelyről Istennek hála sokan tanúbizonyságot tesznek, a jelen helyzetben az emberiség előmozdításának hosszú távú projektjeivel együtt nagyon fontos eszközt jelentenek.

6. Mindazonáltal megmarad a korántsem magától értetődő kérdés: hogyan tudunk kézzelfogható választ adni a szegények millióinak, akik gyakran csak közömbösséggel, sőt ellenszenvvel találkoznak? Az igazságosság milyen útját kell járni ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdhetők legyenek, és az emberi méltóság, melyet oly gyakran lábbal tipornak, helyreállítható legyen? Az individualista életmód bűnrészes a szegénység kialakulásában, és gyakran a szegényeket teszi felelőssé helyzetükért. A szegénység azonban nem a sors, hanem az önzés következménye. Ezért döntő fontosságú, hogy olyan fejlesztési folyamatokat indítsunk el, amelyekben mindenki kibontakoztathatja képességeit, hogy az egymást kiegészítő képességek és a szerepek sokfélesége a kölcsönös részvétel közös erőforrásához vezessen. A „gazdagok” között a szegénység számos olyan formája létezik, amelyet a „szegények” gazdagsága enyhíthetne akkor, ha találkoznának és megismernék egymást! Senki sem annyira szegény, hogy ne tudna valamit adni magából a kölcsönös csere során. A szegények ne csak kapjanak; hanem olyan helyzetbe kell hozni őket, hogy adhassanak, mert jól tudják, hogyan kell nagylelkűen viszonozni. Az osztozás hány és hány jó példája áll szemünk előtt! A szegények a szolidaritásból és az osztozásból gyakran példát adnak nekünk. Igaz, hogy ők olyan emberek, akik néhány dologban, gyakran sok mindenben, köztük a legszükségesebbekben is hiányt szenvednek, mégsem szenvednek hiányt mindenben, mert megőrzik Isten gyermekeinek méltóságát, amelyet semmi és senki nem vehet el tőlük.

7. Ezért a szegénység másfajta megközelítésére van szükség. Ezt a kihívást a kormányoknak és a globális intézményeknek egy olyan előre tekintő szociális modellel kell vállalniuk, amely képes arra, hogy felvegye a harcot a szegénység új formáival, melyek most végig söpörnek a világon, és amelyek döntően befolyásolni fogják az elkövetkező évtizedeket. Ha a szegények peremre szorulnak, mintha állapotukért ők maguk lennének felelősek, akkor maga a demokrácia fogalma kerül válságba és minden szociálpolitika csődöt mond. Nagy alázattal be kell vallanunk, hogy gyakran vagyunk hozzá nem értők, ha a szegényekről van szó. Elvontan beszélünk róluk, megállunk a statisztikáknál, és azt hisszük, hogy egy-egy dokumentumfilmmel megmozgathatjuk az emberek szívét. A szegénységnek éppen ellenkezőleg, kreatív tervezésre kell ösztönöznie bennünket, melynek célja a szabadság növelése, ami ahhoz szükséges, hogy minden ember a képességeinek megfelelő, kiteljesedett életet élhessen. El kell utasítanunk azt az illúziót, hogy a szabadság a pénz birtoklásával jön létre és növekszik. A szegények hatékony szolgálata cselekvésre késztet bennünket, és lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb módokat az emberiség ezen részének felemelésére és támogatására, mely túl gyakran névtelen és hangtalan, de amelyre rá van nyomva a segítségünket kérő Megváltó arca.

8. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Ez felhívás arra, hogy sose szalasszuk el az alkalmat arra, hogy jót tegyünk. Emögött az ősi bibliai parancsot ismerhetjük fel: „Ha szegény akad közöttetek, egy testvéred valamelyik városodban vagy földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod testvéred, a szegény előtt, inkább nyisd meg a kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében. […] Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal. Jótettedért megáld az Úr, a te Istened minden lépésedben s kezednek minden munkájában. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt” (MTörv 15,7–8.10–11). Pál apostol is hasonló módon buzdította közösségeinek keresztényeit, hogy az első jeruzsálemi közösség szegényeinek segítségére siessenek, és ezt „ne kelletlenül vagy kényszerűségből tegyék, mert Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). Nem az a dolgunk, hogy alamizsnálkodással megnyugtassuk lelkiismeretünket, hanem hogy felvegyük a harcot a szegényekkel szembeni közömbösség és igazságtalanság kultúrájával.

Ebben az összefüggésben megfelelő, ha felidézzük Aranyszájú Szent János szavait: „Aki nagylelkű, az ne kérje számon a szegények magatartását, hanem egyszerűen csak enyhítse szegénységüket, és elégítse ki a szükségüket. A szegények egyetlen védekezése a szegénységük, és a szükséghelyzet, amelyben élnek. Ne kérjetek tőlük semmi mást; de még ha a világ leggonoszabb emberei is, ha nélkülözik a szükséges élelemet, szabadítsuk meg őket az éhezéstől. […] Az irgalmas ember olyan, mint egy kikötő a rászorulók számára: a kikötő befogadja és megszabadítja a veszélytől mindazokat, akik hajótörést szenvedtek; legyenek akár gonosztevők, akár jó emberek, vagy bármilyenek, amíg veszélyben vannak, ő megmentő öblébe fogadja őket. Ezért ti is, ha a szárazföldön egy férfit vagy nőt láttok, aki a szegénység miatt hajótörést szenvedett, ne ítélkezzetek, ne kérdezzétek őket viselkedésükről, hanem szabadítsátok meg őket szerencsétlenségükből” (Beszédek a szegény Lázárról, II, 5).

9. Alapvető fontosságú, hogy mind nagyobb érzékenységgel megértsük a szegények szükségleteit, melyek folyamatosan változnak, ahogyan életkörülményeik is. Ma ugyanis a világ gazdaságilag fejlettebb területein az emberek kevésbé hajlandóak szembenézni a szegénységgel, mint korábban. A viszonylagos jólét állapota, melyhez hozzászoktunk, megnehezíti az áldozathozatalt és a nélkülözés elfogadását. Az emberek bármire készek, csak ne fosszák meg őket a könnyű nyereség gyümölcseitől. Így a neheztelés, a görcsös idegeskedés és a követelés különböző formáiba esünk, melyek félelmet keltenek, szorongást és bizonyos esetekben erőszakot szülnek. Így nem építhetjük jövőnket; ezek a magatartások maguk is a szegénység formái, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Nyitottnak kell lennünk arra, hogy megértsük az idők jeleit, melyek arra hívnak, hogy új utakat találjunk a mai világ evangelizálására. A szegények szükségleteit csillapító azonnali segítségnyújtás nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy előrelátóan alkalmazzuk a keresztény szeretet és irgalmasság új megjelenési formáit, válaszként az emberiség által megtapasztalt új szegénységformákra.

Kívánom, hogy a szegények világnapjának immár ötödik megtartása helyi egyházainkban még inkább meghonosodjon, és olyan evangelizáló mozgalomra ösztönözzön, amely személyesen találkozik a szegényekkel, bárhol legyenek is. Nem várhatunk arra, hogy a szegények kopogtassanak be hozzánk; sürgető feladatunk, hogy mi érjük el őket otthonukban, a kórházakban és az idősotthonokban, az utcán és a sötét sarkokban, ahol néha elrejtőznek, menedékhelyeken és befogadóközpontokban… Fontos megérteni, hogyan éreznek, mit tapasztalnak, és mire vágyik a szívük. Tegyük magunkévá Primo Mazzolari atya szívből jövő kérését: „Kérem, ne kérdezzék meg, hogy vannak-e szegények, kik ők és hányan vannak, mert attól tartok, az ilyen kérdések elterelik a figyelmet, vagy ürügyet jelentenek arra, hogy ne halljuk meg a lelkiismeretünkhöz és a szívünkhöz intézett világos felhívást. […] Soha nem számoltam meg a szegényeket, mert nem lehet megszámolni őket: a szegényeket megölelni, nem megszámolni kell” („Adesso” 7. szám, 1949. április 15.). A szegények közöttünk vannak. Milyen evangéliumi lenne, ha teljes igazsággal mondhatnánk: mi is szegények vagyunk, mert csak így leszünk képesek igazán felismerni, életünk részévé és üdvösségünk eszközévé tenni őket.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

FERENC

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Vatican News

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Rákóczi Szövetség Egyesület civil szervezet neve összeforrott a Kárpát-medence magyar fiataljainak támogatásával.A magyar középiskolák a határon innen és túl évente 3 alkalommal kapnak lehetőséget a diákutaztatási program keretén belül, hogy megismerjék történelmünk sorsfordító eseményeit és a magyar fiatalok életét a Kárpát-medencében. Így vehetünk részt az emlékezésben október 23., március 15., június 4. történelmi eseményein, és a hely szellemét átérezve megtapasztalhatjuk az események hatásait a magyarságra, az ifjúságra.

A kisvárdai Szent László Katolikus Középiskola gimnáziumi és technikumi osztályai 9 pályázatot nyújtottak be az október 23-i diákutaztatási programra, melynek keretében 11 osztály utazhatott a történelmi emlékhelyekre. A távolságtól függően maximum 300.000 Ft utazási támogatást nyújtott a Rákóczi Szövetség. Több osztályunk választotta Budapestet, a Terror Háza mellett a Parlament, Nagy Imre miniszterelnök szobra, a Szent István-bazilika egyaránt ott volt a felkeresett nevezetességek közt. 9-10. évfolyamos osztályaink többsége a Zemplénbe igyekezett, hogy a sátoraljaújhelyi Magyar Kálvárián legyen megrendítő találkozása az elcsatolt országrészek városaival, a 100. országzászlóval és elmondjon egy-egy imát nemzetünkért a Szent Koronát formázó Szent István-kápolna előtt. De voltak olyan osztályok, akik a tokaji országzászlót keresték fel vagy a Nagy Kopasz hegy lábánál, Tarcalon emlékeztek a hazáért hősi halált halt honfitársainkra, a holokauszt és a kommunista diktatúra áldozataira, az 1956-os hősökre.

Mindezeken túl ifjúsági szervezetünk a Rákóczi Szövetség meghívására 40 fővel vett részt az október 22-i Gloria Victis eseménysorozaton, ahol kb. 2000 védettségi igazolvánnyal rendelkező középiskolás és pedagógusaik élvezhették a Szövetség vendégszeretetét. A program része volt a dunai sétahajózás, a Műegyetem ünnepi megemlékezése, a Bem téri megemlékezés és a két helyszínt összekötő fáklyás felvonulás. Megható és felemelő eseményei lettek ezek életünknek, hiszen a Műegyetem rektora, professzorai, az 1956-os egyetemisták és a Kárpát-medencei fiatalok fáklyái világították az útvonalat, a magyar trikolor, a Rákóczi Szövetség zászlói együtt lengtek lengyel barátaink zászlóival. A nap lezárása a fiatalok körében népszerű együttes, a Margaret Island koncertje volt, ahol az ismerős és új dallamokat egyaránt örömmel énekelték a diákok.

Köszönet a Rákóczi Szövetség elnökének, Csáki Csongornak, hogy a Szövetség örökös elnöke – a tavaly novemberben elhunyt Dr. Halzl József – nyomdokain járva lehetőséget biztosít számunkra, hogy dicsőséget mondva emlékezzünk az 1956-os forradalom áldozataira, emlékezzünk nemzetünk szenvedéseire és helytállására a sorsfordító 20. századi események kapcsán.

Köszönet, hogy nyitott és emlékezni akaró fiataljaink vannak, akik tiszteletet adnak a hősöknek.

Köszönet a lelkes pedagógusoknak, akik fáradságot nem kímélve pályáztak és megszervezték a megemlékezéseket.

Kaszásné Tóth Judit intézményvezető

Szent László Katolikus Gimnázium, Technikum, Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Kollégium és Óvoda, Kisvárda

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„Testem és szívem elenyészik,

de sziklám és osztályrészem örökre az Isten.” (73. zsoltár)

Intézményünk mindig hűséggel, hálával és szeretettel gondol elhunyt dolgozóira. Nem feledjük személyiségüket, azokat az értékeket, amelyeket hordoztak, s amelyekkel munkájuk során gazdagították tanítványaink életét és a mi életünket is. Hagyománnyá vált, hogy halottak napján gyászmise keretén belül emlékezünk meg róluk. Idén november 2-án sem történt ez másképp. Iskolánk dolgozói, tanulói a feltámadás és az örök élet reményében együtt imádkoztak, könyörögtek az elhunyt pedagógusokért, technikai dolgozókért. Bár az elhunytak hiánya fájdalmas, de az olvasmányban, a szentleckében és az evangéliumban elhangzott szentírási szakaszok az üdvösség reményét hirdették számunkra.

A homíliában Heidelsperger István atya, iskolánk lelkivezetője szintén bíztató szavakkal fordult felénk. Nem szakadtunk el örökre azoktól, akik eltávoztak a földi életből, hiszen magunkban hordozzuk mindazt, amit az elhunytak számunkra jelentettek. A testüket őrző sír nem zárt gödör, hanem „repedés a mindenségben“, amelyen keresztül az örök világosság fényessége, reménysége hasad át. Ezért nem a szomorúságnak kell úrrá lennie az emberen, hanem az élet teljessége fölötti örömnek. Ott kell bennünk élnie az örök életbe vetett reménynek, amikor elhunytjainkra gondolunk, és imádkozunk értük!

István atya a homíliájában a következőket mondta: „Búcsúzom valakitől. Halott. A tisztelet hozott a sírja mellé vagy a szeretet? Mindkettő. Tudom, érzem: élőbb, mint amikor élt. Bennem él. Míg élt, közel volt és távol. Most már szüntelen velem. Érzem, éreztem a temetésen, kilépett ő térből és időből. Ezentúl egyszerűen van. Nem változik. Magamban hordom halottam.

Sirattam, siratom? Őt? Magam? Végső soron én maradtam szegényebb. Ő hiányzik? Vagy csupán az, amit jelentett? Mit érzek? Túl kell élni minden halált. A magamét is túlélem.

A temetés nem mindennapi esemény. Halottaink azonban az élőknél is elevenebbek bennünk. Egy mozdulat, egy hangsúly, egy kötődés valamelyik helyhez. Érzem, tovább él. Aztán elfog a kétség. Csak bennem?

Temetés. Koszorúk. Virágok. Megszakadt kapcsolat. Ám én még élek. Megszakadt kapcsolat, száz után kiált. Ne tagadd, nem tagadom. Az élet a gyászban is több mint a halál.

Halál. Élet. Megmondta már valaki, mi a kettő? És ha egy csupán?

Hogy ő lenne a koporsóban, akit szerettem? A legkevésbé sem hiszem. A teste. Nem Ő maga.

A sír nem börtön. Emlékhely csupán. Őrzőhelye a csontoknak, a pornak. De a csont, a hamu, a por nem ő, mert ő valaki volt. Itt csak a valami maradt meg belőle.

Állok. Nézem a sírgödröt. Repedés a mindenségben. Nem zárt gödör, hanem inkább hasadék, amelyen át a halálon túlra látok. Nekem kétségek közötti remény. A remény pedig az öröm hajnala. A remény itt hasad rám a temetésen.

Sírok, sírtam. Letörli, letörölte arcomról a könnyeket a kétségek közötti remény, s benne, mint a hajnalban kelő Nap, az öröm, az élet teljességének öröme, Isten.

„Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik!”

Farkasné Papp Marianna

hitoktató

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregházi Egyházmegye

„A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.” (Albert Schweitzer)

50+ címmel új csoport indul a debreceni Szent László Plébánián a DNYEM Kórházlelkészi Szolgálata és a Plébánia munkatársainak szervezésében. Szeretettel hívjuk és várjuk mindazokat az idős(ödő) érdeklődőket, akik szívesen csatlakoznának egy induló, formálódó közösséghez. A csoport tagjai heti rendszerességgel találkoznak majd a plébánia Szent II. János Pál termében. Az alkalmakat bibliaolvasással és rövid elmélkedéssel indítjuk, majd egy-egy előre megbeszélt témával foglalkozunk. Az idei évben hat alkalommal találkozunk, majd 2022 januárjában folytatjuk a közös munkát.

Minden életszakaszban, így az érett kor beköszöntével is fontos egyfajta életút kiértékelés. Érdemes visszatekinteni arra, mi az, ami eddig történt, és mi áll még előttünk. A szakirodalom számos esetben említ sikeres vagy egészséges öregedést, melynek egyik kulcsfontosságú kritériuma annak belátása és elfogadása, hogy már nem mindent tudunk vagy vagyunk képesek megváltoztatni. Az érett korban bekövetkező testi, szellemi, lélektani változásokhoz való alkalmazkodásban az életmódnak, mint az alkalmazkodást támogató, segítő tényezőnek nagy szerepe van. Fontos, hogy tudjuk, az időskorra fel lehet készülni. A felkészülésben és az időskor megélésében szerepe van az egyén genetikai adottságainak, környezeti, egészségügyi feltételeinek, személyiségének és annak is, hogy milyen lehetőségei vannak a személyes egészségét szolgáló feltételekhez való hozzájutásnak.. Ezek közül néhányra nincs az egyénnek közvetlen ráhatása, mondhatjuk veleszületett vagy rajta kívül álló adottságoknak, azonban az életmód és a változásokhoz való alkalmazkodó hozzáállás, olyan tényezők, melyeket magunk is képesek vagyunk befolyásolni, alakítani.

Amikor egész-ségről beszélünk, ne csak a testi jól-létünkre gondoljunk, hisz a lelki tényezőknek legalább olyan fontos szerepe van abban, hogy hogyan érezzük magunkat!

Fontos, hogy megmaradjon az egyén célokra irányuló, személyre szabható, emberi közösségekre, értékekre való nyitott, kíváncsi hozzáállása.

Fontos, hogy ne zárkózzunk be, hiszen a hosszú élet egyik kulcsa a világ felé mutatott érdeklődés és kíváncsiság.

A társas kapcsolatok fontos fogódzót, támpontot jelentenek, mert képesek kizökkenteni, átlendíteni az egyént személyes aggodalmain, gátlásain. Rendkívül nagy a szerepük, hisz az egyén a csoportban hasonló nehézséget, veszteséget, élethelyzetet átélt személyekkel találkozhat.

A csoportnak a támogató ereje abban rejlik, hogy egy közösségben sokkal inkább felerősödnek azok a tulajdonságok, amelyeket önmagunkban és másokban szeretünk, lehetővé téve azt, hogy a pozitív tulajdonságok megélése által önmagunkra és másokra is reményteljesen tudjunk tekinteni. Az a remény, amit másokban képesek vagyunk meglátni, egy idő után visszaköszön ránk.

Elindulni, bele kezdeni valami újba, talán ez lehet a legnehezebb, amikor leginkább a cél szem előtt tartása segíthet. A változás időszakában egy támogató csoporthoz, közösséghez való tartozás is motiválhat bennünket, akinek tagjai ugyanabban az élethelyzetben vannak, és hasonló változáson mennek keresztül.

Ne féljünk tehát elindulni, csatlakozni egy újonnan induló közösséghez, melyet mi magunk is formálhatunk, alakíthatunk!

Kakas Edit

Berényiné dr. Felszeghy Márta

koordinátorok

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye