Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Szentlélek megvallása hitvallás Isten szentháromságos működése mellet a történelemben. A szentháromságos egy Istenbe vetett hit semmi esetre sem megérzés vagy vallásbölcseleti spekuláció eredménye, hanem Isten történelmi megtapasztalásának komolyságából ered, azaz hittény. A Lélek megtapasztalása és ennek a tapasztalatnak az írásba foglalása a Biblia újszövetségi irataiban nem csak egy isteni erőről számol be, noha egy ilyen dinamikus Lélek-értelmezés nagy szerepet játszik, pl. Szent Pálnál is. Azonban éppen a nemzetek Apostola a Szentlélek kinyilatkoztatását és üdvtörténeti működését perszonálisan kifejtve az Atyával és a Fiúval hozza kapcsolatba.
A mennyei Atya üdvözítő cselekvésének megvallása a Fiú által a Szentlélekben jelenti a keresztény ember belépését abba az üdvrendbe, amelyet Isten hozzánk fordulása foganatosított számunkra, és amely élő valóságként vesz minket körül.
A Szentlélek a Názáreti Jézus egzisztenciájának olyannyira jellegzetes és meghatározó hordozó és hajtó ereje, hogy ki kell jelentenünk: Jézust Krisztussá teszi, azaz Fölkentté, az eljövendő istenuralom Messiásává. Ezért gyakori Jézusnak az az elnevezése az újszövetségi iratokban, hogy az 'Isten Szentje' (vö. Lk 1,35; Mk 1,24 pár; Jn 6,69; ApCsel 3,14; 4,27.30; Jn 2,20). Mert Jézus a legeredetibb értelemben vett Szentlélek-hordozó, ezért csak az ő üdvözítő művéből ismerhetjük meg azt, aki a Szentlélek (vö. Jn 14,26; 16,14). Minden Szentlélek-megtapasztalás, amely nem ezen a személyi centrumon tájékozódik két- vagy többértelmű marad.
Jézus földi életének kezdetétől a kereszhaláláig sajátos módon nyilvánítja ki Isten teremtő, megváltó és beteljesítő hatalmát, és így jut el a Szentlélek kinyilatkoztatása az üdvtörténelemben eszkatologikus csúcs- és végpontjáig. Feltámadásában a bűnt és a halált legyőző megdicsőült Úr Krisztus a mennyei Atyával együtt Pünkösdkor kiárasztja a Szentlelket tanítványaira és a világra. Jézus mint Lélek-hordozó egy sorban áll az emberekkel; mint Lélek-ajándékozó azonban az Isten oldalán áll. Jézus személyének legmélyebb titka ebben az átmenetben tárul fel: Lélek-hordozóként valóságos ember és Lélek-ajándékozóként pedig valóságos Isten.
A Szentlélekkel eltelt Jézusban végérvényesen kinyilvánul az, hogy mire kaptunk meghívást a krisztusi hitben. Hivatásunk eképpen fogalmazható meg: Bánjunk egymással a mennyei Atya gyermekeiként, Jézus testvéreiként és a Szentlélek abszolút életigenlő szövetségeseiként. Csak az ezen bánásmód által kijelölt úton járva érhetjük el, hogy a minden embertársunk földi boldogulásához szükséges múlandó földi javainkat felelősséggel úgy használjuk, hogy már most többre tartsuk az örök élet maradandó kincseit.
Isten működéséről a Szentlélekben nem beszélhetünk pusztán úgy, mint Isten egy 'tulajdonságáról'. Ha Isten Lelkéről szó esik, akkor magáról az Istenről beszélünk, szeretetteljes hozzánk fordulásának utánozhatatlan módjáról, és velünk történő maradandó egyesülésének különleges formájáról.
A Szentlélek Isten szeretetének a Lelke. A Szentlélek annak az Istennek a lényeges neve, aki a szeretet. A Szentlélek — Isten, ahogyan önmagát közli velünk, a velünk való közösség módján. A 'szeretet csókja', az egység köteléke, a bennünk élő Isten.
A Szentlélek Isten ajándéka önmaga odaajándékozása módján. Ebben egészen önmaga marad, és mégis nálunk van. A közösségnek ez a módja, tehát a Lélekkel való személyes kapcsolat magában foglalja az ettől elválaszthatatlan kapcsolatunkat Jézus Krisztussal és a mennyei Atyával. Ennek alapján a Szentlélekkel eltelni, a Szentlélekben élni jelenti azt, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk, Jézus Krisztus testvérének és titokzatos testének (az Egyháznak) élő tagja lehetünk. Ezzel beemel minket a tulajdonképpeni, lényegileg személyes kapcsolatba, a szentháromságos szeretet közösségébe Istennel és minden emberrel.
A Szentlélek személyes természetű közösségünk Istennel, aki Szentlelkében maradandóan és visszavonás nélkül jelen van közöttünk és bennünk. Ebben a kijelentésben csúcsosodik ki a Szentháromság egy Isten megvallása, amely keresztény életünk bázisa. A Szentlélek Isten maradandó jelenvalóságban, mellyel elkíséri egyházát az országáról szóló egyetemes tanúságtételében a történelem végéig (vö. Jn 16,12-15).
Fáradozásunk, hogy a Lelket ne oltsuk ki (vö. 1Tessz 5,19), hanem adjunk neki helyet, csak akkor nem fog meghiúsulni, ha készségesen kapcsolódunk ahhoz az isteni élethez, amelynek az eredete az Atyában van, amelyet a Fiú ajándékozott nekünk, és amelyben a Szentlélek részesít az egyház igei és szentségi szolgálatának befogadásával. Isten maradandó és visszavonás nélküli odafordulása alkotásához, a világhoz és benne az emberhez, azonosulása velünk Fiának, Jézus Krisztusnak életében, halálában és dicsőséges feltámadásában — a Szentlélekben válik valósággá és hatékonnyá a saját élettörténetünkben.

Dr. Krakomperger Zoltán
plébános