Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyház is csatlakozott az országos megemlékezéshez Mindszenty József (1892-1975) bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímásának pappá szentelésének 100., esztergomi érsekké történt kinevezésének 70. és halálának 40. évfordulóján.

Dr. Seregély István nyugalmazott egri érsek ünnepi szentmisét mutatott be a mártír főpap égi születésnapján 2015. május 6-án, koncelebráltak Tóth László nyíregyházi plébános és Varga János nyugalmazott szabolcsi főesperes.

Seregély István érsek atya megemlékezésében az agg Simeon történetét elevenítette fel, aki így szólt Jézus anyjához, Máriához, Jézus bemutatásakor „...jel lesz, amelynek ellene mondanak..." (Lk 2, 34) Az érsek atya kiemelte, ezek a szavak Mindszentyre is igazak voltak: az ellentmondás embere volt, akinek a legnehezebb időkben kellett jó pásztorként állnia a magyar egyház élén.

Majd részletesen is ismertette Mindszenty József életét, viszontagságos papi pályáját és mély hitét. Kitért arra is, hogy az egész világon mártírként tisztelt főpap boldoggá avatási eljárása már halálakor megkezdődött, amely még azóta is tart. Mariazelli, majd esztergomi sírja valóságos zarándokhellyé vált, amelyeket felkeresett Szent II. János Pál pápa is.

Nehézséget okoz, hogy több ezer oldalnyi anyagot kellett áttanulmányozni a posztulátoroknak és sajnos vannak még olyanok is, akik az ellenzők táborát gyarapítják. „Minderre azonban az idő fogja a legjobb megoldást adni, amikor ők már nem lesznek." – emelte ki Seregély István, aki a Komiszár Dénes által adományozott Mindszenty-festmény előtt imádkozott a bíboros mielőbbi boldoggá avatásáért. A kép a főplébánia dísztermében nyert elhelyezést.

Kardos György

A bíboros 1946. szeptember 7-9. között volt Szabolcs megyében. Dudás Miklós görögkatolikus püspök meghívására érkezett Nyíregyházára és Máriapócsra. Szeptember 7-én (szombaton) 13 órakor érkezett Nyíregyházára, üdvözlésére megjelent az egri székeskáptalan és az udvari papság. A régi plébánia egyik emeleti ablakából szeretett volna szólni a tiszteletére a Kossuth téren összesereglett tömeghez, közöttük a cserkészekhez. A Megyei Levéltárban fennmaradt Magyar Kommunista Párt archívumából kiderül, hogy ők nagyon is készültek Mindszenty érkezésére, a hangfalak nem működtek, amikor a bíboros a mikrofonba beszélt,szabotázs történt. A tömegben beépített emberek voltak, akik figyelték a híveket és feljegyezték a történéseket. Amit mégis lehetett hallani a beszédből, az a Felvidékről ide menekültek szomorúságát enyhítette. A hercegprímás ígéretet tett arra, hogy nyugodtabb körülmények között vissza fog térni. Mint ismeretes, erre már nem kerülhetett sor hosszú börtönévei és emigrációja miatt.

Aznap 15 órakor továbbindultak Máriapócsra, másnap volt a Kisboldogasszony-napi búcsú. Több ezer hívő vett részt a kegykép könnyezésének 250. és a magyar görögkatolikus egy­ház egyesülésének 300. évfordulóján. A település határában rendőr-díszszázad fogadta a hercegprímást, majd a kisgazdapárti Tomasovszky Mihály szabolcsi főispán üdvözölte a vármegye nevében az egyházfőt.

Az itt elmondott prédikációja maradt fenn:

„Kedves Hívek!

„Sohase jártam ezen a tájon és most meghatva állok a cso­datevő Szűzanya kegyképe előtt, amelyhez a görögkatolikus és római katolikus hívek ekkora hatalmas sokasága jött hódo­latát bemutatni.

Mint metropolitátok jöttem ide és látva buzgóságtokat, je­lenteni fogom Rómába, közös Atyánknak a megpróbáltatások közt kipróbált hűségteket.

Az évszázadok óta őseitek és általatok rendezett zarándok­latok közt ez a mai zarándoklat különös jelentőséggel bír. Két­százötven esztendeje van annak, hogy a ti országhíres Mária-kegyhelyetek Mária-képe könnyezni kezdett, hogy ez a könnyhullatás megismétlődjék 1715-ben. Ez a könnyezés nem holmi jámbor képzelődés. Maga az Egyház megvizsgálta és megál­lapította, hogy a bőséges könnyezés 1715-ben három napon át volt észlelhető; az Istenanya arca a könnyezés idején feketére változott és a könnyes szemek veresekké lettek. Nemcsak egy­-két jámbor látta, hanem eskü alatt kihallgatott tanúk egész sora, iskolázatlanok és tanultak, helybeliek és vidékiek, polgá­rok és idegen katonák, latinok és görögök, katolikusok és kálvi­nisták. Az 1751. és 1776-os években a könnyes szem világtalan szeműeket és más súlyos betegeket gyógyított meg.

Oly nagy híre volt a Mária-kép könnyezésének, hogy a Mária-tisztelő I. Lipót király Bécsbe vitette azt. Ekkor kerüli ez a kép a magyar történelembe. Amikor II. Rákóczi Ferenc megindult Kárpátaljáról „Istenért és szabadságért" feliratú Máriás zászlók alatt, kiáltványának, a Recrudescuntnak 100 sérel­me közt ott van az is, hogy Bécs elvitte a pócsi Mária-képet és nem imádkozhatik előtte a messze vidék népe. Pedig a köve­tőinek nagy többsége nem katolikus és magát a száz sérelmet is a nem katolikus Ráday Pál szövegezi.

Bizonysága mindez annak, hogy a könnyezés valóság és századok gyermeki kegyelete hálálkodik az Istenanya és a mi Anyánk könnyes szeretetéért.

Ha ezen a kétszázötvenéves fordulón nem volnának mester­séges akadályok és határok, akkor még többen volnánk itt. Itt volna Észak népe nyelvére való tekintet nélkül, itt volna Ke­letnek hűséges népe. Most egyedül vagyunk a kegykép előtt és egy második Trianon szomorú eseményei vesznek körül ben­nünket. Soha ennyi könnyed ítélkező nem gyűlt össze megko­vácsolni emberi ítéletünket.

Ám, nem esünk kétségbe, mert csak a pogányoknak nincs re­ményük. Mi jól tudjuk, amit az emberek ma gyorsan megal­kotnak, holnap már eltűnhetik. Sok emberi homokot láttunk mi már leperegni a történelem homokóráján.

Azt is jól tudjuk, ha az emberek el is hagytak, mégsem va­gyunk egyedül. Mi a könnyező Szűz Máriánál bejelentjük fel­lebbezésünket a párizsi ítélet ellen. A Szűzanya által ahhoz az Istenhez fordulunk, akinél egyedül van az igazság.

Az emberek hirdetik szájukkal az igazságot, de kezükkel mást cselekszenek. Emberek ígérnek, emberek felejtenek. De végeredményben az igazságos Isten szövi a világtörténelem szőttesét. Belesző olyan virágot is, amelyet emberi takácsok hiába akarnak abból kitépni.

Valljuk a jövőbe nézve Prohászka Ottokár jelszavával: Dum spiro, spero! Amíg lélegzem, addig remélek. Mi remélünk a mi természetfölötti és természetes igazságainkban, azoknak érvényrejutásában.

A reményre biztató jelek előttünk állnak. Biztató jelünk a Magyarok Nagyasszonya, akit jogosan mondunk édes Anyánk­nak. Az anya a kútba vagy folyó árjába hullott gyermekét gondolkodás nélkül ragadja ki. A börtönbe jutottat az anya kere­si föl és veszi körül fájdalmas aggódásával. Az elhalt fegyenc koporsója után senki más nem halad, mint az édesanya az ő mérhetetlen és fogyhatatlan szeretetével. A földi anya szeretete mögött nem maradhat el az égi Anya szeretete.

A földi anyának csak az a fogyatkozása, hogy véges a sze­retete és a hatalma. Valamikor lehanyatlik az áldott anyai kéz. A magyarok égi Anyjának karja nem hanyatlik le, mert Ő számunkra is a kegyes, irgalmas és nagyhatalmú Szűz. A mi eleink jól tudták ezt és rendületlenül bíztak mind jóságában, mind hatalmában.

A másik bíztató jel a hegyen épült Város, az örök Szikla: Róma. Ő is anya, akit szintén Szent István adott számunkra. Ezt a szeretetet képviseli és gyakorolja irántunk Szentséges Atyánk, XII. Pius pápa. Ebben a rettenetes viharban is kivi­láglik, hogy ő nemzetünk egyetlen barátja és védője. Amikor a bíborosi kalap átvételére eléje térdeltem, magyarul mondotta: „Éljen Mária országa!" Mint a szikra a kohóból, úgy csapott ki a pápából a magyar nemzet iránti szeretete.

Vigasztaló jel itt Kelet kapujában ez a mostani hűségnyilat­kozat is, amelyet Isten meghallgatott és soha el nem felejt.

Biztató jelek és erőforrások mindnyájunk számára a fal­vakokban: a templom, a hitvallásos iskola, a családi ház és a temető.

A templom elsősorban, ahova évszázadokon keresztül a ti őseitek jártak imádkozni, énekelni. A templom a mi magyar­ságunk legerősebb bástyája. Az egyetértő békességnek jófor­mán az egyedüli találkozóhelye, összetartó kapcsa a pártosko­dás és viszályok idejében.

A katolikus iskola sok emlegetésre talált a támadás, de még inkább az erélyes védelem részéről. Az iskolai év minapi kez­dete fényesen tanúskodott az igazi közvélemény és a szülői felelősségtudat mellett. Nem emlékszünk, hogy valaha is ennyien kérték volna középiskoláinkba, szerzetes iskoláinkba gyerme­keik fölvételét. És e szülők közt igen nagy számmal voltak a más világnézetet valló pártok tagjai közül is.

Magának az államnak hivatalos, köznevelési lapja közölte minapában a hírt, mely szerint New-York állam ügyészei, bí­rái, rendőrtisztjei és fegyintézeti tisztviselői ankétjükön kije­lentették, hogy az erkölcsi süllyedés legfőbb oka az isteni pa­rancsolatok semmibevevése. Amit ők megállapítottak, azt mi kétezer éve hirdetjük: a Tízparancsolat nélkül nevelni nem lehet!

A mi erőforrásunk a családi ház. Áldott legyen a küszöb, amely mögött felnőttünk. Brentano, a híres író hazatérve láto­gatóba a szülői házba, másnap jókor reggel végigcsókolta a kilincseket, mert azok édesanyjának kezenyomát viselték. Ez az érzés vezet bennünket is. Ragaszkodunk a szentségi házasság által megszentelt apai és anyai eszményhez. Ragaszkodunk a családi közös imádsághoz és mindenhez, ami a családi életet meleggé és erőssé teszi.

A temető is ad nekünk erőt. Nem élhetünk a tőlünk eltá­vozottakra való gondolás, az ő irányításuk nélkül. A minap át­jött a Dunán egy csallóközi magyar és kijelentette: ha őket ősi szülőföldjükről átkergetik, akkor nem akadályozhatják meg, hogy felássák temetőiket és halottaikat magukkal hozzák. Igen, mert mi benső összeköttetésben élünk múltunkkal, amelyből erő és biztatás száll felénk.

Mi nem akarunk mások lenni, mint magyarok! Még divat­ból sem engedünk jottányit a magyarságunkból. Nem tűrjük, hogy magyarok Magyarországot ócsárolják. A magyar ne jut­tassa a magyart lakat alá! A magyar ne árulkodjék a magyarra!

Mi megbecsülünk mindenkit, akik egyek velünk a magyar­ságunkban. Azon leszünk, hogy a könnyező Szűzanya ne sírjon hiába felettünk.

Ma ünnepeljük Mária születésnapját. A pásztornép szokása szerint ajándékot helyezünk bölcsőjébe: hűségünket hitünkhöz, Egyházunkhoz, tiszteletünket a Boldogasszony iránt és törhetetlen hűséget magyarságunkhoz. Ámen."

Komiszár Dénes

helytörténész