Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Magamat ítélem el (I.)

(Jn 3,14-21)

Sokan, még a keresztények közül is kemény, ítélő bírónak tartják az Istent és ezért inkább félelemmel, mint sem bizalommal fordulnak feléje. Inkább látják Istent büntető bírónak, mint sem irgalmas Atyának. Az Ószövetség nagy nyomatékkal emlegette az ítéletet, sőt még Keresztelő János felhívásában is erős hangsúly van rajta. Még a Keresztelő is úgy gondolta, hogy az eljövendő Messiás megrostálja az emberiséget, és aki megüti a mértéket, azt csűrébe, mintegy a mennybe gyűjti, a többit a pelyvával együtt az olthatatlan tűzbe veti. Ezzel szemben Jézus menteni jött a bűnöst, a magukat igaznak tartókat, a farizeusokat, elbizakodottakat pedig ezzel hűtötte le: „Az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból pedig az elsők." Ezzel Jézus egyértelmű tudtára adta népének, hogy mint orvos fog föllépni, hogy gyógyítsa a bűnbeteg embereket, az egészségeseknek pedig az ajánlja, hogy: „Menjetek és tanulják meg, hogy az Isten nem áldozatot akar, hanem irgalmasságot". Az ószövetségi embert az Istentől való félelem jellemezte, aki mindig feje felett érezte az isteni büntetés Damoklész-kardját, amely bármikor lecsaphatott. Az újszövetségben Jézus, az Atya végtelen irgalmasságát hangsúlyozza, az ítéletet pedig nem Isten büntetéseként állítja elénk, hanem az ember tudatosan vállalt hitetlenségének szomorú következményeként, amivel az ember önmagát ítéli el, önmagát bünteti meg. Isten mindent megtesz az ember megmentéséért, üdvözítéséért, ami abból következik, hogy irgalma végtelen. Jézus azért jött el, hogy tanításban és kegyelemben mindent megadjon az embernek az üdvösséghez. Ő az Atya irgalmát akarta bemutatni, és nem megtorló, büntető hatalmát. Ezért a hangsúly azon van, hogy Isten közölhesse velünk végtelen szeretetét, amelyet jóformán semmi sem akadályozhat meg, még a bűn sem, csak egyedül a hitetlenség, vagyis a bűnös embernek az a magatartása, amellyel elzárkózik Isten kegyelme, szeretete elől. Erről a végtelen nagy szeretetről, és a hozzá szükséges hitről beszél János a mai evangéliumban: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Talán nem leszünk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy Istennek ebbe a végtelenül nagy szeretetébe, amit kivétel nélkül minden embernek felkínál, nemcsak az örök BOLDOGSÁG van beleépítve, hanem a végső ÍTÉLET is. Hiszen Isten azzal a feltétellel adja nekem szeretetét, Fia életét, ha hittel elfogadom. Amennyiben hitetlenül állok ajándékozó szeretete előtt, 'képtelen' rám árasztani szeretetét, mert akaratom ellenére nem akarja rám erőszakolni Fiát. Ha pedig tudatosan visszautasítom Isten ajándékát, nem élhetek tovább úgy, mintha semmi sem történt volna. Ettől kezdve ítélet alatt állok, ami nem azt jelenti, hogy Isten le akarja rajtam verni makacsságomat, hitetlenségemet, tehát kárhozattal büntet, mert elutasítottam nagyon is kedvező ajánlatát, hanem azt jelenti, hogy hitetlenségemmel én magamat ítélem kárhozatra, vagyis olyan állapotra, ami Istentől elszakadt, Istentől független lét. Ezt az állapotot kárhozatnak nevezi a Biblia, aminek természetesen nem az a lényege, hogy ott, élő, parázsló tűzzel sütögetik az embert, hanem az, hogy Istentől elszakadva kell élnem. Ráadásul nem azért, mert Isten eltaszított magától, hanem mert hitetlenségemmel én magam döntöttem így. Ezt hallottuk a mai evangéliumban: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában". A Biblia legszebb mondatába beépített ítélet olyan, mint egy időzített bomba. Csak akkor robban fel, ha te mindvégig kitartasz, elhatározott hitetlenséged mellett, noha előtte felismerted, hogy a Jézusba vetetett hited, mint valami távirányító, nem egy időzített bombát robbant fel, hanem a lezárt mennyország kapuját nyitja meg.

Szívesen megkérdeznéd Istentől, hogy miért kellett az ítéletet, ezt a szörnyű károkat eredményező időzített bombát beépíteni irántunk való végtelen szeretetébe? Erre a kérdésre talán Szent Ágoston válasza a legtalálóbb: „Istenem, magadnak teremtettél minket, és boldogtalan a szívünk, amíg Rád nem talál." Isten nem közömbös irántunk, nem úgy szeret minket, ahogyan mi szeretünk, mondjuk egy kanári madarat. Megfogjuk, akár tetszik neki, akár nem, kalitkába rakjuk, rabságba vetjük és élvezzük a látványát, a gyönyörű énekét. Isten úgy szeret minket, hogy örökre boldoggá akar tenni. Tehát úgy szeret minket, ahogyan senki más nem képes szeretni. Ezért el kellett mondja, hogy mi lesz a következménye, ha nem engedjük meg Neki, hogy szeressen minket: akkor boldogtalanok leszünk. Te talán azt gondolod, hogy kisebb boldogsággal is beérnéd, és ezért elfordulsz Istentől, mert félsz szentségétől, tisztaságától, hatalmas voltától, veled szemben támasztott szeretet-igényétől. Ez azonban téves út, mert Isten belénk építette a mérték nélküli boldogság igényét és az annál kevesebb boldogsággal nem érnénk be, és örökre boldogtalannak éreznénk magunkat. Ez maga lenne a kárhozat!

Magamat ítélem el (II.)

Jézus ugyan nem azért jött, hogy elítélje a bűnös embert, hanem hogy megmentse. Az ítélet mégis abból az ellentétből következik, ami az isteni követelmény, és az emberi rosszra hajló vágyakozás között fennáll. Két akarat, az isteni és az emberi ütközik, nyilvánvalóan azért, mert az emberi akarat, elgondolás sokszor nem azt látja jónak, követendőnek, amit az isteni akarat. Ezért szükségszerű, hogy legyen ítélet, ami eldönti napnál világosabban, hogy kinek van igazai. Ezzel arra is rávilágítottunk, hogy az ítélet elsősorban nem büntetést jelent, hanem két akarat helyes megkülönböztetését, a két akarat igazság-tartalmának napfényre-hozatalát.

Isten, nem VAK hitet vár el azoktól, akiket meglátogatott végtelen szeretetével, hanem olyan hitet, amit az ÉRTELEM és az AKARAT támaszt alá, ami nem a JÓZAN ÉSZ ellenére dönt a kegyelem elfogadása mellett, hanem a világos látással felismert igazság miatt. Honnan az a világosság, aminek fényénél, megismerhetem az igazságot, és így a józanészre alapozva fogadhatom el hittel Isten, üdvözítő szeretetét? Onnan, hogy amikor jön ez a szeretet Krisztus-ban, akkor Vele jön a világosság is! A Bibliában nem véletlenül nevezte magát Jézus a világ Világosságának. János apostol evangéliumának elején olvashatjuk Jézusról: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl" (Jn 1,4-5). A világosság olyan ragyogó, olyan fényes, hogy egyértelművé teszi a választást, hittel való döntés ésszerűségét. Tehát nem vakon kell a hit lépését megtennünk, hanem láthatjuk is, Ki mellett döntöttünk, ha részleteiben nem is látunk mindent. Ezért nevezhetjük ítéletnek a hitből fakadó döntést és a hitetlenség mellett történt döntést is, azzal a különbséggel, hogy a hitből fakadó döntésemmel a jóra ítélem magam, míg a hitetlenségemmel a kárhozatra. A mai evangéliumban olvashatjuk: „Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak." Ebből is elég nyilvánvaló, végül is magamat ítélem el azzal, hogy jobban szeretem a sötétséget, mint a világosságot. Jobban szeretem a bizonytalan, ellenőrizetlen vágyaim teljesítését, mint az Isten jól látható, világos szeretetét, életét. Nem puszta tévedésről van szó, hanem tudatos döntésről, amely nem az igazat, hanem a hamisat választotta. Ez abból is érthető, mert János apostol gonoszságnak nevezi az embereknek azt a döntését, hogy jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot. Állítását a továbbiakban így indokolja meg: „Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei."

Miért is gyűlöljük a világosságot, vagyis Krisztust (hiszen Ő a Világosság)? Mert jobban szeretjük a sötétséget, vagyis a bűneinket, a saját életfelfogásunkból fakadó életvitelünket. Sokan azt mondják, akik megalkudtak a bűnnel, akik tudatosan beépítették a bűnt az éle-tükbe, hogy enélkül már el sem tudják képzelni az életüket. Ugyanakkor azt is mondják: én azért hiszek Istenben, én azért szeretem Jézust. Jézus világosan tanította, hogy nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni. Ha az egyiket szolgálom, akkor a másikat nem fogom szolgálni, sőt egyenesen gyűlölni fogom, így van ez Krisztussal szemben is. Ha ragaszkodom bűnös életvitelemhez, akkor fájni fog, ha Jézus belevilágít az én sötét életembe, és elém állítja bűneimet és megtérésre hív. Arra hív, hogy hagyjak föl a sötétben éléssel, menjek ki a világosságra, és ismerjem be eddigi gonoszságaimat, és ezen túl a világosság szerint éljek szeretetben. A hitetlen szembenállás Istennel olyan fokú is lehet, hogy aki gonoszat tesz, az egyenesen gyűlöli a világosságot, a leleplezést, vagyis Istent. A hit és a hitetlenség nem csupán két ÉRTELMI DÖNTÉS szembenállása, hanem két konkrét SZEMÉLYES MAGATARTÁS. A hitben benne van Isten elfogadása, az iránta való alázat és hódolat kifejezése, az élet céljának a benne való keresése. Ezzel szemben a hitetlenség bezárkózás és öncélúság, gőg és egoizmus. Hogy miért dönt valaki a hitetlenség mellett, az éppoly titok, mint hogy miért választja a másik ember a hitet. Egy azonban bizonyos, hogy a hit Isten ajándéka, és mindenki megkapja, megkaphatja, aki csak akarja. Rajtunk áll: ha akarunk, élhetünk vele.

Miként segít Isten, hogy a belé vetett hit mellett döntsünk? A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretet irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is bűneink miatt halottakat, így kegyelméből kaptátok az üdvösséget." Azóta tudja és meri Istenbe vetett hitére építeni életét a keresztény ember. Merjük Isten akaratához igazítani gondolatainkat, és merjük Isten szemével nézni a minket ért eseményeket, az egész világot. Nem is beszélünk másként, mint ennek a biztos életszemléletnek a nevében. Lehet, hogy Isten minden embert üdvözítő szándékait a véges értelem nem is látja át, azok biztosan megvalósulnak. Ehhez kell imádságos életünk minden krisztusi munkálkodásunk a világban, keresztjeink, sőt mélyebb bűnbánatra és alázatra késztető eleséseink, bűneink is.

Keresztes László plébános
Nyíregyháza-Nyírszőlős