Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

(Iz 61,l-2a..10-11 – Jn 1,6-8:19-28)
A múlt vasárnap azt mondtuk, hogy a bűnös ember hasonlít ahhoz az emberhez, akinek a háza földrengés, árvíz miatt elpusztult, és most a romok alatt tehetetlenül várja, hogy kiszabadítsák.
Ma arra kérdezünk rá, vajon mindenkit kiszabadítanak? Másképpen fogalmazva: Jézus, a mi megmentők mindenkit ki tud szabadítani, minden embert meg akar menteni? A mai olvasmányban ezekre a kérdésekre kapunk választ Izaiás prófétától, aki az eljövendő megmentő, vagyis Jézus nevében szól:
„AZ ÚR LELKE NYUGSZIK RAJTAM, AZ ÚR KENT FÖL, ÉS KÜLDÖTT EL ENGEM.." Négy dolgot mond Izaiás az eljövendő Megmentőről, és feladatáról:
a.)Egyrészt, hogy hallatlan szoros, egymást szerető kapcsolatban van az Istennel, mert Isten ráárasztotta végtelen szeretetének és erejének Szentlelkét. Tehát minden reményünk meglehet a megmenekülésre, mert aki érkezik, Isten mindenhatóságával és hatalmas szeretetével érkezik hozzánk.
b.)Másrészt, aki jön, nem a maga kénye-kedve szerint jön, hanem mint Isten megbízottja: Ő kent föl engem és küldött. Egészen más csinálni valamit kedvtelésből, mert most éppen arra van kedvem, vagy azért megtenni valamit, mert azzal egy fontos személy bízott meg. Jézust az Isten bízta meg, és küldte el a mennyből, hogy jöjjön le a földre és szabadítsa meg a bűnös embert.
Mielőtt azonban az Atya megbízta volna a Fiát és elküldte volna a földre, tudomására hozta, hogy kiket menthet meg az emberek közül, hogy mivel ajándékozhatja meg őket, tehát határozottan megmondta, hogy kikhez szól küldetése.
c.) „... HOGY ÖRÖMHÍRT VIGYEK A SZEGÉNYEKNEK, ..." A katasztrófa után, akire rázuhant az háza, és most ott hever tehetetlenül a törmelék alatt, nincs jelentősége annak, hogy milyen gazdag vagy szegény. A történet inkább arról szól, hogy elveszítem-e az életemet, vagy megment valaki? Isten előtt igazában az a szegény, aki már tudja, hogy sem a pénz, sem a földi értékek, sem a ház nem fontos, hanem csak az életem. Aki a túlélésért küzd, aki már tényleg olyan szegény, hogy már semmije sincs, csak a tehetetlen, halálra szánt élete, (a halál csapdájába esett élete), aki így elveszett, az szegény, az meghallja Jézus megmentő szavát, örömhírét: „Ne félj, mert megváltottalak."
Azok vannak bajban, akik többre becsülik a pénzt, földi értékeiket, a házukat, mint a saját életüket. Mindennapi életünk rólunk is elárulja, mit értékelünk többre: a mértéktelen munkavégzést, vagy az egészséget, az élvezetek habzsolását, vagy a bölcs és mértékletes életvitelt, ahol van értelme a lemondásnak is, az anyagi javak mindenáron való hajszolását, vagy a nagyobb áldozatot követelő nagycsaládos életformát. Jézus azokért jött el, akik mindennél többre értékelik az Istentől kapott életet, akik készek mindent elveszíteni ezen a világon, csak hogy az ÉLETET megnyerjék. Evangéliumi értelemben az szegény, aki nem ra-gaszkodik az evilág javaihoz, még ha használja is azokat földi élete fenntartására. Az szegény, aki nem ragaszkodik élvezeteihez, mulandó javakhoz, akinek éppen ezért semmije sincs (hiszen mindent elengedett), csak egy 'haldokló', már-már elveszett élete. Akik már senki és semmi másban nem bíznak, csak egyedül a Megváltó Istenben, azok az igazán szegények, azokhoz szól Jézus küldetése.
d.) „... ELKÜLDÖTT AZ ÚR, HOGY MEGGYÓGYÍTSAM A MEGTÖRT SZÍVŰEKET." Lelki értelemben annak van megtörve a szíve, aki kinyitotta a szívét, aki megmutatta a bűneit, aki megbánta minden gonoszságát, aki sajnálja, hogy mással is rosszat tett, aki nem büszke, fölényes, gőgös, hanem beismeri a hibáit, aki bűnbánatban megalázta magát Isten előtt. Aki elzárta a szívét Isten elől, aki letagadja bűneit Isten előtt, akinek kívülről nézve ép a szíve, tehát bűnbánatlan, vagyis nem törte össze szívét az Isten előtt, azért Jézus nem jött el, hogy megmentse. Ez a megkülönböztetés Isten részéről nem személyválogatást jelent, hiszen Ő mindenkit meg akar menteni, Ő mindenkihez jön, de tudja jól, hogy nem képes szót érteni, sem a gazdagokkal, sem az egészségesekkel. Amíg én gazdag vagyok, másban bízok, addig engem nem fog érdekelni Jézus megmentő szándéka. Amíg én bezárom a szívemet, és azt a látszatot keltem, hogy egészséges, ép a szívem, addig távol tartom magam attól, hogy Jézus meggyógyítsa az én egyébként bűnbeteg szívemet. Ezért mondta Jézus: „Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint gazdagnak bejutni a mennybe." Vagy: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek" (az összetört szívűeknek, a bűnbánóknak).

Csak a rabokat jött menteni

1.) "ELKÜLDÖTT AZ ÚR, HOGY ... SZABADULÁST HIRDESSEK A FOGLYOKNAK,..." Leginkább olyan helytelen magatartásformáról van szó, aminek megkötöző ereje van. Pl. a rossz megszokások: káromkodás, ítélkezés, megszólás, erőszakosság, harag, falánkság, iszákosság, lustaság, hanyagság, stb. Ezeket a bűnöket, ha gyakran elkövetjük, akkor annyira hozzánk kötődnek, hogy szinte képtelenek vagyunk a magunk erejéből megszabadulni tőlük. Jézus azért jött a bűn által megkötözött foglyokhoz, hogy szabadulást hozzon nekik.
Akik azonban a maguk erejében bízva arra gondolnak, hogy ők nem rabjai saját rossz szokásaiknak, tehát, ha nagyon akarnák, maguk erejével is leszoknának bármelyik rossz szokásukról, szenvedélyükről - tehát akkor szabadítják meg magukat, amikor akarják-, azokhoz nem jött el Jézus, hiszen ők akkor válnak szabaddá, amikor akarnak, tehát ők valójában nem is foglyok. Az a fogoly, aki ugyan magát zárja be, de azt hiszi, hogy zárkája ajtajának a kulcsa nála van, és azt akkor használhatja, amikor akarja, az a rab valójában nem is rab. Jézus viszont csak az igazi foglyokhoz jött, akik elveszítették zárkájuk kulcsát, és már csak abban reménykednek, hogy jön a Szabadító, jön az, akinek a kezében van a kulcs.
2.) "ELKÜLDÖTT AZ ÚR, HOGY SZABADULÁST HOZZAK A BÖRTÖNÖK LAKÓINAK." Itt talán olyanokról van szó, akiket mások börtönöztek be, jogtalanul, vagy olyanokról is szó lehet, akiket mások terrorizálnak, tartanak rettegésben, állandó félelemben, depresszióban, akiket megaláznak, kihasználnak, megvetnek. Egyszer Jézus megmentő munkája folytán minden bilincs lehull rólunk. Az ószövetségi időkben szokás volt, minden 50. évben úgynevezett 'jóbel' évben fölszabadítani a rabszolgákat. Ha valamelyik zsidó családban rabszolgát tartottak, kötelességük volt a jóbel évben felszabadítani. Ez a kegyelmi lehetőség meglehetősen ritkán, csak 50 évenként kínálta fel a szabadulást a raboknak. Az újszövetséggel, Jézussal nemcsak az 50. év lett a kegyelem ideje, hanem minden nap a kegyelem idejévé lett, a szabadulásé - ha élünk vele -. Viszont jaj, lesz annak, aki visszaélt a maga hatalmával, aki igazságtalanul börtönzött be másokat. Itt elsősorban nem a fizikai be-börtönzésekről van szó, hanem minden olyan lelki, vagy testi megnyilvánulásról, ami által másokat terrorizáltam, megfélemlítettem, megaláztam, és ezzel mintegy lelki gettóba zártam.
3.) "ELKÜLDÖTT, HOGY HIRDESSEM AZ ÚR KEGYELMÉNEK ESZTENDEJÉT." Isten országában mindennek megvan az ideje. Ahogyan közeledtünk az ezredfordulóhoz, sokan már meghirdették a világ végét, és ezzel akarva, akaratlanul félelmet hintettek az emberek lelkébe. Azóta már eltelt egy pár esztendő, és hogy ha az azóta eltelt időben sok természeti csapás sújtotta is földünket, ha apokaliptikusnak, végidőszerűnek látszanak is ezek a katasztrófákkal, háborúkkal eltelt időszak, azért azt mégis csak látjuk, hogy még nincs itt a világ vége, az ítélet ideje. Ugyanakkor jó újra és újra feleleveníteni az Egyház tanítását, amit a Bibliából idéz: "Nem tudjátok, sem a napot, sem az órát". Azt ugyan mondja a Biblia, hogy legyetek éberek, imádkozzatok, de azt nem, hogy rettegve féljetek a végítélet napjától, és várjátok semmittevésben, amíg rátok nem szakad az ítélet. Végső soron az Egyház az ítélettel kapcsolatban azért int bennünket éberségre, mert arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy egyszer lejár a kegyelem ideje, és akkor többé már nem lesz idő arra, hogy Jézus fölszabadítsa azokat, akiket bilincsbe vertek, lelki módon bebörtönöztek. Tehát egyrészt tudjuk, hogy az ítélet a jövő időben lesz, bár azt nem tudjuk, hogy a közeli, vagy a távoli jövőben. Ezért int az Egyház, hogy legyünk készenlétben, hiszen bármikor bekövetkezhet. Ugyanakkor a jelen időre, amiben éppen élünk, azt mondja, hogy az a KEGYELEM IDEJE. Erről pedig azt tudjuk, hogy a végítélettel lezárul, hiszen maga az idő is elmúlik a mulandó világgal együtt. És mivel nem tudjuk, hogy a közeli, vagy a távoli időben szakad vége a KEGYELEM IDEJÉNEK, ezért ki kell használnunk, élnünk kell vele. Jézussal eljött a kegyelmi idő, és tart a világ végéig. Ezt az időt kell kihasználnia, megragadnia a raboknak és a rabtartóknak is. A raboknak be kell ismerniük Jézus előtt, hogy engedték magukat a sértődöttség, a megalázottság, a kitaszítottság, a megvetettség börtönébe taszítani, és úgy táncoltak, ahogyan a gonosz muzsikált nekik. A rabtartóiknak pedig be kell ismerniük Jézus előtt, hogy ők is börtönben vannak, ők is foglyok, a saját rosszindulatuk, mások lelkét megnyomorító magatartásuk, erőszakosságuk, szenvedélyeik foglyai. Csak így szabadíthat meg rabot és rabtartót egyaránt Jézus. Ha magunkra nézünk, felismerhetjük, hogy mindkét fajtája az önzésnek helyet kapott életünkben. Ám azt is megláthatjuk, hogy mi is részesülhetünk Jézus, szabadító kegyelmében, akár mi voltunk a bűn rabjai, akár másokat próbáltunk rabokként kezelni önző, erőszakos viselkedésünkkel, de csak akkor, ha beismerjük, megbánjuk bűneinket.

Keresztes László plébános
Kótaj