Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Anton atya így írt életéről:

„1934. július 27-én születtem Mosonszentjánoson, Magyarországon, a mai Jánossomorján. Szüleim svábok, magyarországi németek voltak. Édesapám egész életében beteges ember volt. 1945 áprilisában, meghalt. Édesanyám Molner Erzsébet szeretetben nevelt engem és nővéremet, Julcsit. Egy igazi jó katolikus család volt a mienk. Isten segítségével, nagyon kemény munkával építettük fel otthonunkat. A helyzetünk még nehezebb lett 1945 májusában, amikor is egyik napról a másikra el kellett hagynunk a házunkat, az otthonunkat. Az utcára kerültünk, hajléktalanok lettünk. 1946 márciusában Ausztriába menekültünk, Burgenlandba. Igen nehéz időszak következett. Úgy éltünk, mint a rabszolgák, mindent megtettünk csak meglegyen a mindennapi betevő falatunk. Mezőgazdaságban, kemény fizikai munkát végeztünk.
Gyerekként, 13 éves voltam, amikor éreztem az Isten hívását a papi hivatásra és beléptem az Osztrák Kamilliánus Rendtartományba a Juvenátusba, ami akkor Kramsach Tirolban volt. A gimnáziumot rendkívüli sorrendben végeztem el.

17 évesen beléptem a noviciátusba. Az ideiglenes fogadalmat a Kamilliánus rendben 18 évesen, az örök fogadalmat pedig 21 évesen tettem le. Teológiát a Németországi Münsterben végeztem. Pappá 1959. július 5-én szenteltek Neusieldl a See, Burgenlandban Ausztriában. A tanulmányi évek nagyon sok munkával, fáradsággal és lemondással teltek. A teológia mellett filológiát is tanultam tehát két szakot, ezt a tudásomat később tudtam kamatoztatni a gimnáziumban, a Losensteinleiteni kamilliánusoknál.

Az igazi nagy bevetés a gimnáziumban volt. A tanítás mellett tovább képeztem magam doktoráltam, és tanári vizsgát is tettem. Miután mindkét vizsgát letettem, engem bíztak meg a gimnázium igazgatói teendőivel.
Egy baleset vetett véget a sikeres éveknek. 1968-ban tornázás közben olyan súlyos sérülést szenvedtem, hogy 10 hónapig élet halál között lebegtem. Több osztrák kórházban küzdöttek értem, kétszer a klinikai halált is megtapasztaltam, de Isten velem volt és szép lassan felépültem. Nagyon sok szenvedő emberrel kerültem kapcsolatba és ebből a tapasztalatból született meg egy igen sikeres könyvem, amit a betegségem végén írtam, magyar fordításban az „Igen Uram" címmel.

Felgyógyulásom után a barátok segítségével elkezdtem egy falut építeni mozgáskorlátozottak számára, ez a mai „Behindertendorf Altenhof". Itt 160 súlyos és korlátozott mozgássérült embert tudtunk fogadni, vegyesen férfit és nőt. Felelősségteljes tisztséget töltöttem be itt és én láttam el a lelkészi feladatokat is. Ebből az intézetből nagyon sok előadást, találkozókat szerveztem az ország számos részén, hogy támogatáshoz jussanak ezek az emberek. A hit erejével kaptam erőt és támogatást, és tudtam segíteni ezeken, az embereken.
Magyarországra kerülésemnek igazi hajtóereje a már működő Kamilliánus Családok voltak. 1994-ben született meg az Osztrák Kamilliánus Rendtartományban a döntés, hogy Magyarországra küldjenek engem, hogy keressek egy helyet, alapítsak meg egy Kamilliánus Kolostort. A házat rövid időn belül megtaláltuk Nyíregyházán, Borbányán a Kamilliánus Kolostori közösség 1994-ben beköltözött és engem kineveztek a Kolostor házfőnökévé.
Végiggondolva a papi életem 50 évét, elmondhatom hálás, vagyok a Jó Istennek, hogy ide vezérelt és neki szolgálhattam. Nagyon szívesen voltam és vagyok kamilliánus pap. Több kisterjedelmű könyvet is írtam, melyek nagy segítséget adtak az embereknek. Különösen kedvelt könyvem magyar fordításban az „Igen Uram" című, amely már 19 fordítást élt meg. Hálát adok az Istennek a papi hivatásomért, és nagy hálával gondolok azokra az emberekre, akik kísértek és segítettek az elmúlt 50 év alatt."

Anton atya 2010-ben visszatért Ausztriába, Altenhofba, egészen a haláláig lelkészi feladatot, látott el abban a mozgássérülteknek épített faluban, amelyet ő álmodott és valósított meg.

Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye