Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Öröm tölti el a nyíregyházi hívek szívét, hiszen városuk papot adott az Egyháznak. Sziklai Dávid atya első szentmiséjét mutatta be június 29-én szülővárosában, Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban. Pappá szentelte Palánki Ferenc megyéspüspök június 22-én Debrecenben, a Szent Anna-székesegyházban. (A primícia első termést, zsengeáldozatot, az újonnan fölszentelt pap első miséjét jelenti.)

Dávid atya már kisgyermekkora óta a templomban szolgált és növekedett testben, lélekben, az Úr kegyelméből pedig a hivatásban is. Újmisés jelmondata: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad” (Fil 4,13). Ezzel a címmel fejti ki gondolatait hitről, életéről, hivatásáról:  http://www.dnyem.hu/index.php/item/2432-mindent-elviselek-abban-aki-erot-ad-fil-4-13-sziklai-david-ujmises-pap-vall-a-hivatasarol

A szentmise elején egy hittanos gyermek szavalata, majd Felföldi Lászlónak, a társszékesegyház plébánosának gondolatai erősítették az újmisés papot. László atya többek között hangsúlyozta, a pap életében az első szentmise olyan, mint a régi kódex, ahol a gyönyörű, színesre komponált iniciálé már elkészült, de a könyv sorait a pap élete, sorsa írja. Ehhez kívánt a plébános az egyházközség nevében sok kegyelmet, erőt és Isten bőséges áldását. Dávid atyát a társszékesegyház káplánja, Hajdú István atya is ellátta útravalóval, majd Gerhes József akolitus szólt az újmisés paphoz, a közösségek nevében pedig a Serra-közösség mondott köszöntő szavakat.

Sziklai Dávid atya bevezető gondolataiban elmondta, első hálaadó szentmiséjét azokért ajánlja fel, akiknek köszönettel tartozik. Elsősorban édesanyjáért, elhunyt édesapjáért és nagyszüleiért. Továbbá élő rokonaiért, keresztszüleiért, barátaiért, osztálytársaiért, a Szent Imre Gimnáziumban töltött évekért, Bosák Nándor és Palánki Ferenc püspök atyákért, Felföldi Lászlóért, plébánosáért, paptestvéreiért, hogy befogadták őt közösségükbe, a papnövendékek közösségéért, hogy kitartottak mellette és csiszolták személyiségét, elöljáróiért és mindazokért, akik élete során mellette voltak és imádkoztak érte.

A szentmise szónoka Markovics Balázs, a Szent Anna-székesegyház káplánja volt.
Balázs atya homíliájának bevezetőjében az örömünnepre irányította a figyelmet, amelynek forrása nem más, mint Isten, az a Krisztus, aki Dávidot is megszólította. Majd egy képet idézett a hívek elé, ahogyan Krisztus meghívja az embereket aratásába. Krisztus ott áll a nagy tábla búzamező előtt, nekilát a munkához, arat és szüntelen dolgozik.
Ezután egy történettel mutatta be annak a búzaszemnek az életét, amely úgy döntött, hogy őt nem viszik el a magtárba, a malomba, nem fogják megőrölni, hogy kenyeret süssenek belőle. Ezért megbújt egy repedésben, hogy ott élje le az életét, amely talán még örökké is tarthat. Eltelt egy év, és mielőtt a következő aratás termését beszállították volna a magtárba, a gazda gondosan kiseperte a repedésekből az ottmaradt szemeket, majd a szemétdombra vitte és elégette azokat.
Nem mindegy, hogy az ember élete hogyan telik el, kit követ, felismeri-e a hivatását. Az igazán megkeseredett emberek nem a napi testi fájdalmaktól szenvednek igazán, hanem attól, ha értelmetlenül telik életük.

Balázs atya visszaemlékezett arra az időre is, amikor az újmisés Sziklai Dávid atyával diakónus szolgálata alatt a hivatásról beszélgetett. Már akkor látta, hogy Dávid nem akar majd elbújni a repedések között, hanem hasonlít ahhoz a búzaszemhez, aki minél hamarabb a malomba, a pék kezébe, a kemencébe, a családok asztalára akar kerülni.
Krisztus soha nem hagyja el népét. Isten mindig állít olyan embereket, akik vezetnek, értünk imádkoznak és bemutatják a legszentebb áldozatot. Sok rossz dolog történik a világban, de amikor elkezdünk imádkozni, Isten meghallgat bennünket, és mint ma is, új munkást állít aratásába.
Kit hívott meg Isten Dávid személyében? Pappá szentelése után már nem az a válasz, hogy elmondjuk, ki volt ő, milyen gyermek, fiatal, felnőtt, hanem a lényeg az, hogy „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 7,17). Most már ez határozza meg őt magát, azt, hogy ki a családja, a rokonai, hová tartozik.

Balázs atya visszaemlékezett a szemináriumban töltött időkre is, amikor Dávid atya a szomszéd szobában lakott. Gyakran érezte a nyitott ablakon beáramló tömjénfüstöt, amely azt jelentette, hogy Dávid imádkozik. Egyik alkalommal próbára tette őt, bement hozzá miközben imádkozott, és az ujjaival dobolni kezdett az asztalon, de Dávidot ez nem zavarta, ő csak mosolygott és tovább imádkozott. Balázs atya számára ez istenélményt jelentett, mert kispaptársa az ő jelenlétét, a világ zaját is elfogadva, nem hagyta abba imáját.

Markovics Balázs atya zárógondolataiban a meghívás szavaira utalt, amely a Szentírásban így hangzik: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” Erre azt mondtam: „Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok.” De az Úr így válaszolt: „Ne mondd azt, hogy ifjú vagyok, hanem menj el azokhoz, akikhez küldelek, és mondd el nekik mind, amit parancsolok. Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: „Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess.” (Jer 1, 5-11).

A primícia perselyadományával a hagyomány szerint mindig az újmisés papot támogatják. Ezúttal Dávid atya felajánlotta a neki szánt adományt a kispapok egyéb költségeinek (kirándulások, közös ünneplések) fedezésére, kifejezve ezzel háláját azért a hat évért, amelyet az ő közösségükben tölthetett.

A szentmise végén az újmisés atya bocsánatot kért mindenért, amit tudva vagy tudatlanul elkövetett mások ellen, majd kérte a híveket, hogy továbbra is kísérjék őt imáikkal, és a kódex írásában, papi életének írásában legyenek ők a sorvezetői.

Végül a primícia egyik legfelemelőbb pillanata, az újmisés áldás következett, az újonnan szentelt személyre szólóan mondta el áldását édesanyjára, családtagjaira, pap- és kispaptestvéreire, valamint a jelen lévő hívekre. A régiek úgy tartották, hogy érdemes egy pár cipőt is elkoptatni az újmisés áldásért, mert az teljes búcsúval járt.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye