Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„A kórházban találkoztam egy nagyon aranyos kilencven éves nénivel, akivel nem nagyon tudtam beszélgetni, mert egy igazi tanyán élő, szűkszavú mamóka volt. Nagyon megszerettem, és éreztem, hogy magányos. Előfordult, hogy húsz percet is kint ültem mellette a folyosón. És csak ültem. Ez nem egy üres jelenlét volt, hanem hozzákapcsolódtam, és megpróbáltam érzelmileg átvenni az ő hangulatát, és éreztetni vele, hogy ott vagyok. Később megköszönte, milyen jó volt, hogy mellette voltam.”

A szolgálat, amit Szokolai Katus, a debreceni Katolikus Beteglátogató Szolgálat Alapítvány vezető koordinátora, és munkatársai végeznek, hiánypótló. Munkájuk felbecsülhetetlen. Nem pénzben és anyagi javakban mérve. Kórházban fekvő betegek napjait teszik könnyedebbé. A magányosoknak társat, a szorongóknak megnyugvást, a félelmet átélőnek vigasztalást nyújtanak.

Pár éve lehetett, amikor a Megtestesülés Plébánián a beteglátogató képzést megszervezted. Akkor az asztal körül 25-30 érdeklődő ült. Közülük olyanok, akik ma már a munkatársaid. Mi a célja a beteglátogatásnak?

Az elsődleges célja a beteg lelki jóléte. Ha kórházba kerülünk, nagyon nehéz elfogadnunk a helyzetünket, elhagynunk az otthonunkat akár egy napra, vagy csak fél napra hátra hagyni a családunkat. Nagyon sok gondolat és érzés kavarog ilyenkor fejünkben, és a szívünkben. Magányosak és kiszolgáltatottak vagyunk, kérdések fogalmazódnak meg bennük, amelyekre nehéz választ találni. Ilyenkor van időnk gondolkodni, elmélkedni, miért is történt ez velünk, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe?
Az önkéntes beteglátogatók segítenek ezeket az érzéseket és kérdéseket megfejteni. Nem ők fogják megmondani, hogy mi miért van, vagy milyen megoldási javaslatok lehetnek, de segíthetnek a betegben feltárni azokat az erőforrásokat, amelyekkel azután ő élni tud a gyógyulási folyamat során. Én azt tapasztalom, hogy nagyon sok beteg ember nem osztja meg a családjával az érzéseit és gondolatait, mert nem akarja terhelni a hozzátartozóit, rokonait. Ilyenkor jön a beteglátogató, aki teljesen kívülálló. Tiszta lappal indul, aki felajánlja a betegnek, hogy „én itt vagyok, bennem megbízhatsz”. Az önkéntes nem ismeri azokat az embereket, akikről szó van, ezért a betegek bármit megoszthatnak vele.

Mi alapján döntöd el, hogy kit látogatsz?

Régen az volt a gyakorlat, hogy a katolikus a katolikust látogatta, a református a reformátust, felekezeti beteglátogatás történt. Mi ma már ökumenikus szellemben működünk, igyekszünk minden embert megszólítani. Nem az az első kérdésünk, hogy ki milyen vallású, hanem az hogy: hogy vagy? Tudunk-e segíteni valamiben? A kórházi dolgozókat megkérdezzük, hiszen ők látják, milyen a betegek lelki állapota, hangulata, kinek van szüksége elbeszélgetésre, kik azok, akiket nem látogatnak. „Holnap Marika nénit műtik. Kicsit fél, a családja messze van, és jó lenne valakivel beszélgetnie”. De van olyan is, hogy mondják: „de jó hogy jöttetek, itt nagy szüksége van mindenkinek a beszélgetésre”. Akkor beköszönünk minden szobába és bemutatkozunk, mert úgy alakul ki a bizalmi kapcsolat, ami gyógyító erővel bírhat, ha a beteg az önkéntest is egy kicsit megismeri.

A beszélgetés közben derül ki, hogy ki milyen lelkiséget képvisel, és akkor kerülhet elő a Szentírás.

Mindig van a táskánkban igekártya, és könyvjelző, viszek imakönyvet és újságokat, de soha nem ezzel kezdek. Mindig a beteg határozza meg, miről szeretne beszélgetni. Ha az otthon maradottakról, a családról szeretne, az időjárásról vagy problémáiról, félelmeiről, akkor mi ahhoz alkalmazkodunk. Azért fontos az önkénteseknek képzéseinken részt venni, mert nagy a felelősségem abban, hogy kit engedek a beteg mellé. Fontos, hogy egy önkéntes milyen lelkülettel lép oda a betegágyhoz, milyen motivációval érkezik. Nagyon sok önkéntes úgy képzeli, hogy majd megváltja a világot, és nagyon mély beszélgetésekbe kezd. Nekem el kell fogadnom azt, amit a beteg felajánl. Ha nem szeretne hozzám szólni, akkor azt tiszteletben kell tartani. Volt egy nagyon aranyos kilencven éves néni, akivel nem nagyon tudtam beszélgetni, mert egy igazi tanyán élő, szűkszavú mamóka volt. Nagyon megszerettem, és éreztem, hogy magányos. Előfordult, hogy húsz percet is kint ültem mellette a folyosón. És csak ültem. Ez nem egy üres jelenlét volt, hanem hozzákapcsolódtam, és megpróbáltam érzelmileg átvenni az ő hangulatát, és éreztetni vele, hogy ott vagyok. Később megköszönte, milyen jó volt, hogy mellette voltam.

Ha a hozzátartozónk kórházba kerül, abba a család is egy kicsit megbetegszik. Mit tapasztalsz: milyen a család és a beteg lelki kapcsolata?

Nagyon sok olyan beteggel találkozunk, akik nem osztják meg érzéseiket a hozzátartozóival. A hozzátartozónak legalább olyan nehéz átvészelni ezeket a napokat. Mind a két részről fel kellene ismerni, hogy ilyenkor nem szabad magunkba zárkózni. Nyissunk a másik felé! A betegség lehet olyan szempontból jó, hogy közelebb kerülhetnek az emberek egymáshoz, mert a magyarok lelkületében az van, hogy nem beszélünk róla. Mert erős vagyok, meg tudom csinálni. Egy szülőnek nagyon nehéz a gyermekével beszélni az érzéseiről. A gyerek szemében olyan hatalmas a szülő, de a szerepek megváltozhatnak, és a gyerek szeretne segíteni. Nem csak fizikailag ápolni, hanem lelkileg is.

Hogyan segíthet a hozzátartozó a beteg embertársain?

A legtöbb, amit megtehet, hogy ott van a beteg mellett teljes odaadással. Igyekezzen a hozzátartozó is kiüresíteni a lelkét, azért, hogy a beteg érezze, abban a fél vagy egy órában csak vele foglalkoznak. A jelenlét gyógyítja a beteget. Hozzátartozóként nagyon sok elképzelésünk van, hogyan szeretnénk gondozni betegeinket, vagy hogyan szeretnénk utolsó útjára elkísérni, de nem biztos, hogy az elképzeléseinket meg tudjuk valósítani, mert a protokoll és szabály nem teszi lehetővé. De ha én minden nap látogatom, ott vagyok mellette, meghallgatom, szeretetemet közvetítem felé, akkor mindent megtettem, amit emberileg meg lehetett tenni.

Volt egy kezdeményezésed „Gyógyító üzenet” címmel.

2015-ben hirdettem meg először a „Gyógyító üzenet” akciót, amelynek lényege az volt, hogy bárki üzenhet a kórházban gyógyulóknak egy jó szóval, egy mondattal, egy kedvenc verssel. Nem több oldalas levélváltás, csak egy rövid üzenet. Például: „Ismeretlenül is gondolok rád, ez a kedvenc versem, gyógyulj meg, biztatásul elküldöm neked.” Majdnem hatszáz levél érkezett. Karácsonykor szétosztottuk, és már akkor nagyon sok visszajelzést kaptunk. Több beteg meglepetten kérdezte: „Komolyan, valaki ismeretlenül szánt rám két-három percet?” Adventi időszakban még nehezebb kórházban lenni. Meghatotta a betegeket, hogy adnak nekik erőt és gondolnak rájuk. Kedvenc történetem, amikor a pszichiátrián is meglátogattuk a bent lévőket, majd februárban a betegek világnapján Ferenc pápa üzenetével visszatértünk. Felismert az egyik beteg, behívott a szobájába, és a fiókjából kivette a gyógyító üzenetet. Minden nap elolvassa, ez ad reményt a gyógyulásához.

„Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.” Ez Teréz anya gondolata. Mi a te gondolatod?

Azt szoktam mondani, hogy a legkisebb dolognak is örülni kell. Ha valaki szeretettel fordul feléd, vagy ha integet neked az ágyából, amikor elmész, és visszavár, adj hálát. Ezek olyan nagy dolgok. Először találkozol valakivel, és ismeretlenül is kapsz egy kedves mosolyt, egy jó szót. Ezt nagyon értékelni kell. Ahhoz hogy valaki jó önkéntes legyen, nagyon fontos a nyitottság, hogy akarja megismerni a másik embert, és akarja szeretni a másik embert. E nélkül nem megy. Nagyon szeretem Márai Sándornak azt a gondolatát, hogy: „a megismerés szeretet.” Meg akarom ismerni, hogy szerethessem és szeretni akarom, hogy meg tudjam ismerni. Aki jó önkéntes beteglátogató szeretne lenni, az legyen a betegekre kíváncsi, legyen feléjük nyitott.

Szoktál olyannal találkozni, amikor a beteglátogató pityereg? Gondolom ilyet nem szabad. Emberi sorsok terheit cipeled. Hogyan töltekezel?

Szoktam, persze. De nem baj. Ez egy nagyon nehéz terep. Még nekem is nehéz, és mindig mondom, hogy nem lehet elég jónak lenni. Vannak olyan esetek, amikor nagyon elfáradok, és nehezen teszem túl magam a látottakon, a hallottakon, ilyenkor fontos, hogy megtaláljam a feltöltődési lehetőségeket. Valaki a közösségben, a zenében, a sportban. Én magányos farkas vagyok, bemegyek a templomba és megszólítom az Urat: „Nézd, ma ezzel és ezzel találkoztam.” Igyekszem sétálva vagy villamossal hazajönni, így van időm egy kicsit beszélgetni a jó Istennel.
A legtöbb, amit tehetek: rá szánom az időmet, meghallgatom. Ahogy Teréz anya mondta: ”Tegyünk kis dolgokat nagy-nagy szeretettel.”

Geréné Sárga Monika
médiaképzős hallgató

Katolikus Beteglátogató Szolgálat Alapítvány
bankszámlaszám: 11738008-20893868 OTP
adószám: 18648427-1-09

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
facebook/szokolai.katus