Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

„Sok évvel ezelőtt, amikor Dél-Afrikában éltem, egy metodista lelkész barátommal beszélgettem. A szememre hányta, hogy mi, katolikusok, megváltoztatjuk a Bibliát, példaként az Eukharisztiát hozva fel. Hiszen Jézus mint közel-keleti ember nagyon sokszor beszélt tanítványaihoz példázatokban. Erre én a következőket mondtam: ha Jézus valóban képletesen beszélt arról, hogy a kenyér az ő teste, akkor bizony mi, katolikusok bálványimádók vagyunk.”

Raymound de Souza, a Máltai és a Jeruzsálemi Lovagrend tagja, a legnagyobb katolikus életvédő szervezet, a Human Life International munkatársa „Ez az én testem.” – „Valóság vagy csak jelkép?” címmel tartott előadást december 6-án, a debreceni Szent László Domonkos-templomban.

Az alábbiakban az előadás erősen rövidített változata olvasható:

Jézus a Szentírásban számos esetben beszél példázatokban és sokszor szó szerint értendők a mondatai. Ő maga teszi világossá számunkra, hogyan is értsük szavait, és nagyon jellemzőek a hallgatóságának reakciói is.
Amikor Nikodémusnak azt mondja: „... ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát” (Jn 3,3). A főpap értetlenkedésére elmagyarázza, mit jelent vízből és Szentlélekből újjászületni. Egy másik alkalommal, amikor beteg barátjához, Lázárhoz hívják, így szól: „A barátunk, Lázár elaludt, de megyek, hogy felkeltsem őt az álomból”. A tanítványok ezt a jelképes megfogalmazást szó szerint értik, ám Jézus rögtön kiigazítja őket: „Lázár meghalt ...” (Jn 11, 11-15). Amikor tehát Jézus példázatokban beszél, a hallgatósága általában nem érti, de Jézus mindig ad magyarázatot.

Máskor teljesen szó szerint, konkrétan fogalmaz. Amikor a tetőn át leengedik hozzá a béna embert, hogy meggyógyítsa, azzal kezdi, hogy megbocsátja bűneit. Egészen konkrét értelemben! A farizeusok ezt meg is értik és természetesen megbotránkoznak, hiszen a bűnöket egyedül Isten bocsáthatja meg. Jézus ezután fizikailag is meggyógyítja a béna embert, pont azért, hogy elhiggyék a bűnbocsánatra való hatalmát.
A mai témánk szempontjából kulcsfontosságú jelenetét írja le János evangéliumának 6. fejezete. A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szól az őt lelkesen követő tömeghez: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből száll alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6, 51). Később pedig: „Mert az én testem valóságos étel és az én vérem valóságos ital” (Jn 6, 55). A hallgatóság ezt - nagyon helyesen - szó szerint értette. Jézusnak nem kellett magyaráznia, de sokak számára nagyon kemény beszédnek tűnt. Voltak, akik ezután már nem tartottak Jézussal. Erre az alkalomra tekinthetünk úgy, mint az első egyházszakadásra. Jézus nem hívja vissza a távozókat, mert neki arra van szüksége, hogy olyanok kövessék, akik hitvallást tesznek mellette. Arra is fel van készülve, hogy a tizenkét apostol otthagyja őt. „Talán ti is el akartok menni?” - kérdezi őket. „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” - feleli Péter (Jn 6, 67-68). Ő sem érti Jézus szavait, de hisz bennük, és megvallja hitét. Ez a második fajta reakció: vannak, akik elhagyják őt, vannak, akik hitet tesznek mellette. A fejezet végén Jézus még rámutat Júdásra: „Egy közületek mégis ördög”. Júdás viselkedése a harmadik lehetséges válasz: Júdás nem híve Jézusnak, mégis vele marad. Ma is sokan vannak, akik megmaradnak az egyházon belül, mert valami miatt ez kényelmes nekik, de nem hisznek.

Egy évvel az előzőek után, az utolsó vacsorán is teljesen konkrétan fogalmaz Jézus: „Ez az én testem”. Nem azt mondja, hogy ez jelképezi az én testemet. Más nyelvekben ez a mondat tartalmazza a létigét (van), ami ugyanolyan konkréttá teszi a kijelentést, mint mikor a csipkebokorból szólt az Úr Mózeshez: „Vagyok, aki vagyok”.

Az, hogy az Oltáriszentségben Krisztus teste valóságosan jelen van, a korai keresztényeknél egyértelmű, köztudott dolog: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés?” (1 Kor 10, 16) A következő fejezetben pedig Szent Pál szót emel az Oltáriszentség méltatlan vétele ellen. A korai egyházatyák úgy írják le az Oltáriszentséget, ahogy mi látjuk. Az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás sem érintette ezt a hittételt. Működésének kezdetén még Luther Márton sem tagadta Krisztus valóságos jelenlétét, hanem a Tanítóhivatallal fordult szembe, és ezzel vette kezdetét az a folyamat, amelynek nyomán mára már megsokszorozódott a különböző keresztény felekezetek száma, ugyanannyiféle tanítással.
Egyvalaki még biztosan hiszi Krisztus valóságos jelenlétét a szentostyában: az ördög. Ezért kell annyira figyelniük az áldoztató papoknak: vajon mindenki tényleg magához veszi az ostyát a kézbe áldozók közül? A Vatikán egyes templomaiban „eukharisztikus őr” áll a pap mellett és végzi ezt a feladatot. Én magam, engesztelésül az Oltáriszentség ellen elkövetett bűnökért, megfogadtam, hogy mindig csak nyelvre fogok áldozni.
Elengedhetetlennek tartom, hogy újból felfedezzük az Eukharisztia szentségét, hogy megújítsa az emberek hitét és odaadását. Egy protestáns amerikai mondta: „Ti, katolikusok képmutatók vagytok. Azt mondjátok, hogy hisztek, de otthagyjátok Őt egy hétig egy dobozba zárva. Aztán a következő vasárnap esetleg elmentek templomba. Ha én azt hinném, amit ti, olyan sokat lennék Vele, amennyit csak tudok.”

Az előadáson tolmácsolt: Papp Eszter

Lejegyezte: Lieli Mariann

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye