Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

II. János Pál pápa homíliája a Szent Péter téren az 1978. október 22-én tartott beiktatási szentmiséjén

 Ma az új római püspök ünnepélyesen megkezdi szolgálatát és elkezdi Péter küldetésének teljesítését. Mert Péter ebben a városban bontakoztatta ki és fejezte be az Úrtól kapott küldetését. Az Úr hozzá fordult és ezt mondta neki: „...amikor még fiatal voltál, magad övezted föl magadat és oda mentél, ahova akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted a kezeidet, más övez föl téged és oda visz, ahova te nem akarod.”

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a Városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem is akart idejönni. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáreti-tó partján hajójával és hálói között. De az Úr szavára, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.

Igen, Testvéreim és Gyermekeim, Róma Péter székvárosa. A századok folyamán mindig új és új püspökök léptek az ő helyébe. És ma is új püspök foglalja el Péter római székét. Egy püspök, aki telve van félelemmel és a saját méltatlanságának tudatával. De hogyan ne remegne a neki szóló meghívás nagyságától és ennek a Római Széknek az Egyház egésze felé szóló küldetésétől?

Ma olyan püspök kerül Péter római székébe, aki maga nem római. Egy olyan püspök, aki Lengyelország fia. De ettől a perctől kezdve maga is rómaivá lesz. Igen, római lesz! Azért is, mert egy olyan nemzet fia, amelynek a történelme, a csíráitól kezdve és ezeréves folyamatában mindvégig, eleven, erős, megszakítások nélküli kapcsolatban élt Péter székével; egy olyan nemzet fia, amely mindig hűséges volt a Római Székhez. Ó, micsoda kifürkészhetetlenek az isteni gondviselés tervei!

Péter új utóda a Római Székben ma alázattal, de bizakodva és áhítattal így imádkozik: „Ó Krisztus! Engedd, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! A te édes hatalmad szolgája! A te hanyatlást nem ismerő hatalmad szolgája! Tedd meg, hogy szolga legyek, sőt a te szolgáidnak a szolgája!”

Testvéreim! Ne féljetek Krisztus körül összegyűlni és elfogadni az ő hatalmát! Legyetek segítségére a Pápának és mindazoknak, akik Krisztusnak akarnak szolgálni és Krisztus hatalmával akarják szolgálni az embert és az egész emberiséget!

Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy „mi lakik az emberben”. De egyedülő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!

Részlet II. János Pál pápa 1981-ben megjelent apostoli buzdításából a keresztény családokhoz

CSALÁD, LÉGY, AMI VAGY!

A Teremtő és Megváltó Isten tervében a család nem csupán a maga „identitását” fogja fel – tudniillik azt, hogy „micsoda” – hanem a maga „küldetését” is, azaz hogy mit képes és mit kell „cselekednie”. A feladatok, melyeket a családnak Isten akaratából kell végrehajtani az emberi történelem folyamán, a család belső természetéből fakadnak, s megmutatják dinamikus és egzisztenciális fejlődését. Minden egyes család megtalálja és fölfedezi önmagában a hivatást, amelyet soha nem lehet elvenni tőle, s amely egyúttal méltóságát és kötelességét is meghatározza: család, „légy” azzá, ami „vagy”!
A családnak azonban vissza kell térnie Isten teremtő tettének „eredetéhez”, ha fel akarja ismerni és meg akarja valósítani nem csupán létének, hanem történeti cselekvésének belső valóságát is. Mivel Isten terve szerint a család az „élet és a szeretet bensőséges közössége”,[44] ezért feladata, hogy egyre inkább azzá váljon, ami, tudniillik az élet és a szeretet közösségévé, egy olyan törekvésben, amely, mint minden teremtett és megváltott valóság, Isten Országában fog beteljesedni. Ezen felül egy olyan látásmód szerint, amely a dolgok gyökerét tekinti, azt kell mondani, hogy a család lényegét s feladatát végső soron a szeretet határozza meg. Emiatt a családnak az a küldetése, hogy őrizze, kinyilvánítsa és közölje a szeretetet, amely eleven visszhangja és tükröződése annak a szeretetnek, mellyel Isten az emberi nemet, valamint az Úr Krisztus az ő menyasszonyát, az Egyházat szereti.
A család minden különleges feladata ennek az elsődleges küldetésnek kifejezése és konkrét megvalósítása. Mélyebben át kell tehát tekintenünk a család küldetésének nagyszerű gazdagságát, s meg kell vizsgálnunk e küldetés sokféle és feltűnő megnyilvánulásait.
A szeretetből kiindulva és azt szüntelenül szem előtt tartva a legutóbbi Szinódus ebben az értelemben világította meg a család négy általános feladatát:
1. A személyek közösségének megvalósítása.
2. Az élet szolgálata.
3. Részesedés a társadalom fejlődésében.
4. Részesedés az Egyház életében és küldetésében.

Elérkezett az új evangelizálás kezdetének órája

 Egész régiók, sőt egész nemzetek, ahol régebben virágzott a vallásosság és a keresztény élet, s élő és tevékeny hitű közösségek támadtak bennük, most ellentétes előjelű jelenségek miatt nem ritkán gyökeresen átalakulnak, és érdektelenségbe, elvilágiasodásba és ateizmusba süllyednek. Elsősorban az úgynevezett „Első Világ” régióiról és nemzeteiről van szó, melyekben a gazdasági virágzás és a fogyasztói szemlélet – jóllehet félelmetes méretű szegénység és a nyomor társul hozzájuk – olyan életformát sugallnak és hirdetnek, „mintha Isten nem létezne”. A vallási közömbösség és Isten teljes gyakorlati mellőzése az élet súlyosabb kérdéseinek megoldásánál nem kevesebb kínt jelentenek a léleknek,és nem kevésbé pusztító hatásúak, mint a nyíltan vallott ateizmus; a keresztény hitet ugyanis, bár néhány hagyományos szokásban és rítusban továbblétezik, az élet legfőbb pillanataitól – mint amilyen a születés, a szenvedés és a halál – lépésről lépésre kirekesztik. Ebből hatalmas kérdések és megfejthetetlen problémák erednek, melyek, válasz nélkül maradván, korunk emberét kiszolgáltatják a vigasztalan kiábrándultságnak vagy egyfajta esztelen vágynak, hogy pusztítsa el az életet, mely ezeket a kérdéseket fölvetette.

Az emberi közösséget mindenütt újból keresztény szellemmel kell átitatni. Ez akkor lehetséges, ha e régiókban és nemzeteknél az egyházi közösségek keresztény szervezete megújul. A világi Krisztus-hívők, amikor Krisztus prófétai tisztségében részesülnek, teljesen beleszövődnek az Egyház e feladatába; elsősorban ugyanis az ő dolguk tanúsítani, hogy miként adja a keresztény hit az egyedüli teljes és érvényes választ, melyet mindenki többé-kevésbé tudatosan tud és keres azokra a kérdésekre és reményekre, melyeket maga az élet tár minden egyes ember és a társadalmak elé. Ez akkor lehetséges, ha a világi Krisztus-hívők képesek áthidalni önmagukban az evangélium és az élet közötti szakadékot azáltal, hogy a család mindennapi ügyeiben, a munkában és a társadalomban megvalósítják az élet egységét, melyhez az evangéliumból kapnak világosságot és erőt.

Amennyiben a világi Krisztus-hívők az élet mindennapos dolgait összhangba tudják hozni az evangéliummal, az ragyogó és hatásos tanúságtétel lesz arról, hogy nem a félelem, hanem Krisztus keresése és a hozzá való ragaszkodás a döntő mozzanat ahhoz, hogy az emberek éljenek, gyarapodjanak, és az emberi méltósághoz illő,új életformák szülessenek.

Isten szereti az embereket! Ez az a legegyszerűbb és megrendítő hír, mellyel az Egyház adós az embereknek; íme, ez az, amit a hívők életükkel és szavukkal fennhangon hirdethetnek és kell hirdetniök: Isten szeret téged! Krisztus miattad jött! Krisztus számodra is „út, igazság és élet” (Jn 14,6).

 Ez az új evangelizáció, mely nemcsak minden egyes emberhez szól, hanem a különböző föltételek, körülmények és kultúrák között élő emberi közösségekhez is, az érettebb egyházi közösségek létrehozására irányul, melyekben fölragyog a hit, és teljes egészében megvalósul a Krisztus személyéhez és evangéliumához való ragaszkodás, a szentségi találkozás és közösség Ővele, és a szeretetben és szolgálatban bontakozó élet.

II. János Pál pápa 1991. augusztus 18-án ökumenikus találkozóra Debrecenbe érkezett

 Részlet a református Nagytemplomban elhangzott beszédéből

Kedves Testvéreim!

1. Köszönetét mondok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy eljöjjek Debrecenbe, és találkozzam a reformáció hagyományának képviselőivel. Köszönöm nektek azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesítettetek, és azt a lehetőséget, hogy szólhatok hozzátok és rajtatok keresztül minden magyar keresztényhez, aki nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal.

Ezt az ökumenikus találkozót semmiképpen sem tekintem csupán udvariassági gesztusnak, hanem igen jelentős lépésnek tartom azon az úton, amelyet maga az Úr jelölt ki tanítványai számára, amikor azért imádkozott, hogy valamennyien egyek legyenek, amint Ő egy az Atyával. A pápaságom során tett sok lelkipásztori utazás egyik indítéka éppen az, hogy újra megerősítsem: a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel elkötelezte magát az ökumenikus mozgalommal, és azt minden lehetséges módon szeretné elősegíteni. Mint Róma püspökének, szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet szolgáljam. Ezért szívből remélem, hogy magyarországi látogatásom is előmozdítja és erősíti az ökumenikus kapcsolatokat a keresztények között.

2. Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem jöhetett volna létre: a Magyarországra látogató pápa nem jött volna el ide, s Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak jelenlétét. Azok a változások, amelyek e téren bekövetkeztek, különböző tényezőknek tulajdoníthatók – s ezek sokat mondanak a keresztény élet és tanúságtétel számára. A II. Vatikáni Zsinat említi azt a kötelességünket, hogy meg kell értenünk az „idők jeleit”

3. Az „idők jelei” között észre kell vennünk azt tény, amelynek révén Isten kinyilvánítja akaratát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban: a keresztény hitet érő modem támadások közepette ma fokozott jelentősége van az egyházak és az egyházi közösségek közötti nagyobb egységnek.

A társadalom ma hajlik arra, hogy mellőzze, sőt megtagadja ennek a közös örökségnek nagy részét. Bár még akadnak olyanok, akik továbbra is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az Evangéliumot próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. Sok jóakaratú ember akad, aki sohasem kapta meg a hit ajándékát. Mások pusztán a gazdasági és anyagi jólétben keresik a haladást és a boldogságot. Nincs vesztegetni való időnk az újraevangelizálás küldetésében. Ezért sürgős a keresztény egység művének előmozdítása, mivel „az a tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott keresztények hirdetik, gyengíti tanúságtételünket”.[7] Milyen örvendetes és bátorító ezért, amikor a társadalomban, ahol sokan Isten és remény nélkül élnek, olyanokkal találkozunk, akiket – Szent Pál kifejezésével – „ugyanaz a Lélek itatott át”.[8]

Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a cél, az egység felé vezető úton. Az „idők jelein” át az Úr Lelke arra buzdít: folytassuk utunkat. Azonnali kötelességünk, hogy meghalljuk Szent Pál szólítását: éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptunk: „teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.”[17] Ez a reménységünk, ez az előttünk álló feladat. Ez az az út, amelyen együtt növekszünk a szilárd hitben és a hatékony szeretetben. Tegye Isten teljessé azt a jót, amit bennünk elkezdett![18]

II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmával elmondott búcsúbeszéde a Ferihegyi repülőtéren (1991. augusztus 20., délután)

Magyarországi lelkipásztori látogatásom ideje alatt a Jézus Krisztustól kapott küldetésemnek akartam eleget tenni: a magyar egyházat és az egész magyar népet akartam megerősíteni abban a törekvésben, hogy keresse az életet, és egyre gazdagabban és bőségesebben meg is találja azt (vö. Jn 10,10).

Magyarországi látogatásom alatt módomban állt megcsodálni hazátokban az emberi és a keresztény élet néhány értékét. Megcsodálhattam történelmi hagyományaitok gazdagságát itt Európa szívében. Szerettem volna meglátogatni mindazokat a helyeket, ahol magyarok élnek országotok határain belül és kívül. Szerettem volna személyesen találkozni minden magyarral, hogy mindegyiknek elvigyem Krisztus üzenetét, aki a mi életünk, és aki azért jött, hogy életet adjon nekünk, egyre bőségesebb életet.

Minden élet szenvedésben és fájdalomban születik. Ennek ellenére minden élet Isten ajándéka. Azért jöttem Magyarországra, hogy veletek együtt hálát adjak Istennek azért a lehetőségért, melyet Ő ajándékozott nektek, hogy új életet kezdjetek, a lehetőségért, hogy igazságosságon és szabadságon alapuló új társadalmat teremthettek.

 Két alapvető szempontot soha nem szabad elfelejtenünk, amikor a társadalom új életének megteremtésén fáradozunk.

Az első: senki sem önmaga miatt kapta az életet; az élet közös örökség és közös kötelezettség; arra vagyunk hivatva, hogy új társadalmat építsünk, új, emberséges rendet kell teremtsünk ebben az országban, Európában és a világban. Csak így örvendhetünk hitelesebb és boldogabb, emberibb és keresztényibb életnek a következő évezredben.

A másik szempont: bár életünkhöz szükségünk van anyagi javakra, az emberi boldogságot nem lehet merőben anyagi jólétre építeni. Igaz, hogy azon kell fáradoznotok, hogy legyőzzétek a súlyos gazdasági nehézségeket és szociális problémákat. Az igazságosság segíthet titeket, hogy igazságosan osszátok szét az anyagi javakat, de a boldog és igazán emberi társadalmat nem lehet megteremteni irgalom, szeretet és megbocsátás nélkül. Arra törekedtek, hogy új, demokratikus társadalmat hozzatok létre, amely jogon és igazságon alapszik. Én hozzáteszem: nem tudjátok felépíteni ezt a világot, ha nem vagytok készek arra, hogy megvalósítsátok az irgalmasság és a szeretet értékeit.

 Sürgető felhívással fordulok hozzátok: az állam és az egyház egyesítse erőit a közjó szolgálatában, hogy megvédje és előmozdítsa az emberi jogokat és az alapvető értékeket, amelyek nélkül egyetlen társadalom sem élhet. Neveljetek olyan fiatalokat, akik képesek felelősen élni szabadságukkal abban a tudatban, hogy számot kell adniuk tetteikről testvéreik és Isten előtt.

 Teljes szívemből kívánom az egész magyar nemzetnek és minden magyarnak a jólétet, a békességet és az igazságosságot, és ehhez kérem Isten segítségét és áldását.