Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

 Történelmi esemény részesei lehettek a nyíregyháziak, amikor 2017. június 23-án városukban köszönthették hazánk harmadik legfontosabb kincsét, a Győrben őrzött Szent László koponyacsont-ereklyét, amelyet dr. Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke és Bognár István, a győri székesegyház plébánosa, az ereklye őre is elkísért. Az ereklye ugyanis a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Szent László-évi központi ünnepségére érkezett, amelyet június 23-án Szabolcs községben, az I. László lovagkirály által 1092-ben összehívott nemzeti zsinat helyszínén tartottak.

Az ereklyét Nyíregyháza főterén ünnepélyes keretek között fogadta Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, majd a zsúfolásig megtelt Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban helyezték el, ahol a főpásztor köszöntője után dr. Veres András megyéspüspök mutatott be ünnepi szentmisét Jézus Szíve liturgikus ünnepén. A szentmisén Bosák Nándor nyugalmazott megyéspüspök, dr. Seregély István nyugalmazott érsek, Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát, Bognár István győri plébános, a jelen lévő egyházmegyés papok, valamint városi elöljáróságok is részt vettek.  

A szentmise előtt és után a híveknek lehetőségük volt egyéni tiszteletadásra az ereklye előtt, majd Bognár István plébános tartott előadást, végül Szent László király tiszteletére tartott imaórával zárult a rendkívüli ünnepi esemény.

Szent László koponyacsont-ereklyéjét közel egy hónappal ezelőtt Debrecenbe is elhozták, ahol a Szent Anna-székesegyházban imádkozhattak előtte a hívek. Az ereklye őre, a mindenkori győri székesegyház plébánosa, aki nélkül az ereklye nem mehet sehova. Így Bognár István jelenlegi győri plébános, az ereklye őre oda is elkísérte nemzetünk kincsét, és örömét fejezte ki, hogy az ereklye 410 év utáni első utazásának ő is részese lehetett. Mint mondta, örömmel kísérte Debrecenbe és Nagyváradra, majd haza az ereklyét.      

„Jézus Szíve ünnepe a szeretet ünnepe. Ezen a napon különös módon is rácsodálkozunk arra, hogy Isten mennyire szereti az embert, annak méltatlansága ellenére. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16) – kezdte homíliáját Veres András megyéspüspök, majd feltette a kérdést, viszonozzuk-e ezt a szeretetet. Amikor embertársaink nem viszonozzák a szeretetünket, akkor szükségszerűen megszületik bennünk az ítélet: érzéketlen, szeretetlen. El kell gondolkodnunk azon, hogy mennyire törekszünk az Isten szeretetét meghálálni, amit minden nap megtapasztalhatunk. Ezután a főpásztor Szent László király hitét állította példaként a hívek elé, aki Isten szeretetéért végtelen hálás tudott lenni, amit egész életével, munkálkodásával kifejezett. Nem véletlen tehát, hogy már életében szentként tisztelték. A magyar uralkodó megtalálta a módot, hogyan lehet, hogyan kell Isten szeretetére válaszolni. Történelmünk nagyjai között megkülönböztetett tisztelettel módon tiszteljük őt. A megyéspüspök hangsúlyozta, történészek állítják, hogy a 18-19. századig ő volt a szent király a magyarság számára. Minden bizonnyal azért tekintettek fel rá szegények és gazdagok egyaránt, mert olyan végtelen alázat nyilvánult meg az ő életében, amely csak azzal a szeretettel hozható kapcsolatba, melyet megismert Isten szeretetéből. Azért nyerte el a magyar főurak bizalmát – akik felkérték, hogy legyen a magyarok királya –, mert őt a királyi méltóság nem ihlette meg, nem első akart lenni, hanem alázatos szeretettel a népe szolgálatába állt.

Veres András püspök atya ezután Prohászka Ottokár Szent Lászlóról megfogalmazott gondolatát idézte: „A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység”. Majd hozzátette: „Szent László egyszerre volt szelíd és határozott. Minden körülmények között Isten szeretetéről tett tanúságot, amely példaként szolgált családja és alattvalói előtt. Ne gondoljuk azt, hogy az utókor szépítette meg az Ő életpéldáját, hiszen számtalan bizonyítékát találjuk a legendáiban, róla szóló történetekben, hogy a legegyszerűbb ember is Szent Lászlóra mint erkölcsi nagyságra tekintett.  Az Isten iránti szeretet átjárta egész életét, személyiségét. Ebben nagy szerepe volt Richeza hercegnőnek Lengyelországból származó édesanyjának, aki mély hittel élte a vallásos életet. Ezt igyekezett átadni gyermekének. Kétségtelenül állíthatjuk, mindnyájunk hitében a legjelentősebb szerepet az édesanyák, nagymamák játsszák. Az édesanya tanítja gyermekét az első szavakra, ugyanúgy az Isten iránti szeretet első szavait is az édesanya kell, hogy megtanítsa. Rá kell döbbennünk arra a felelősségre, hogy a hit továbbadásában a szülőnek pótolhatatlan szerepe, feladata van. Szent László édesanyjának sikerült gyermekét meggyőződésesen vallásossá tenni.”

„Amikor Szent László életpéldáját szemléljük, mindnyájunknak szembesülni kell azzal a kihívással, hogy hozzá hasonlóan naggyá, tehát szentté kell lennünk.” – A megyéspüspök atya ezzel azt hangsúlyozta, hogy ez a lehetőség nemcsak a kiváltságosoknak van fenntartva. Ellenkezőleg, minden megkeresztelt embernek szól ez a felhívás. Mindnyájunknak feladatunk, hogy az isten- és emberszeretetben naggyá növekedjünk. Szent László erre törekedett.

Bármennyire szükség van emberi törekvésre az életszentséghez, az nem emberi csúcsteljesítmény, hanem a kegyelem műve bennünk.  Készek vagyunk-e Isten szeretetét befogadni, átadni magunkat ennek a szeretetnek, hogy ezt éljük meg embertársaink felé, és mindenekelőtt azok felé, akiket a Gondviselés a szeretet rendjében a legközelebb rendelt hozzánk. Kétségtelenül azt is tudnunk kell, hogy az életszentség megvalósulásához kell emberi alap, adottságok, eszközök, hiszen ahogy Szent Ágoston mondja, a természetfölötti feltételezi a természetest.

Veres András püspök ezután arról beszélt, hogy minden emberben megszületik a vágy az életszentségre. A hitetlenben is, aki a boldogságra vágyik, ezzel együtt a szeretetre, vagyis az életszentségre, hiszen a szeretet köt bennünket össze Istennel és embertársainkkal. Mivel Isten teremtményei vagyunk, így minden ember szívében ott él az Isten utáni, a jóság utáni vágy.  Ha ezt nem palástoljuk, nem nyomjuk el a szívünkben, egyre inkább a beteljesülés felé fog bennünket vonzani, és arra fog sarkalni, hogy a jóságot, a szeretetet éljük meg a szívünkben. Sokszor az a baj, hogy nem erős bennük ez a törekvés. A megyéspüspök erre példaként Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című verséből idézett:

„Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
    ilyen szentek vagyunk mi!”  

„…, de nem szükségszerű, hogy ez így maradjon” – hangsúlyozta a főpásztor – „épp ellenkezőleg, nap mint nap arra kapunk meghívást, hogy mindennap az irgalmasság szeretetében megfürödve akarjunk másokkal kiengesztelődni, szeretetben élni. Azzá kell válnunk, amire megteremtett az Isten. Mindannyian megkaptuk a képességet, adottságot ahhoz, hogy szentté legyünk, mert mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, és a természetfölötti építeni tud a természetes adottságunkra, hogy szentekké válhassunk. Ez egy életre szóló feladat, soha nem érezhetjük úgy, hogy már szentek vagyunk. Az igazi szentek épp az ellenkezőjét érzik, a szeretetlenség a legkisebb hibáját sem hajlandók elviselni. Fölismerik, hogy hol nem tökéletesek a szeretetben. Az életre szóló feladat küzdelemmel is jár. Reményik Sándor: Istenarc című versében így ír erről:

„Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”

 Ebben áll a keresztény élet. Állandóan törekedni arra, hogy egyre bűntelenebbül, szentebbül, egyre inkább a szeretetben akarjunk növekedni, erősödni, hogy méltó követői lehessünk Szent Lászlónak, aki vallásosságában, életszentségében rendkívüli példát mutatott kortársainak és minden kor emberének” – fejezte be gondolatait Veres András győri megyéspüspök, a MKPK elnöke.

Kovács Ágnes