Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Betegek 25. Világnapjára

„Nézd meg a tenyered, van benne két M betű: memento mori – emlékezz a halálra.” Ezt a régiek emlegették, ők nem riogatni akartak, épp ellenkezőleg, az élet iránti felelősségre hívták fel a figyelmet.

Gyermekkoromtól kezdve a papi és az orvosi hivatás lebegett a szemeim előtt. Az isteni gondviselés összehozta a kettőt, 15 éve a Kenézy Gyula Kórház és Rendelőintézetben kórházlelkész vagyok, nemcsak betegek, de orvosok között. Emberekkel foglalkozni, lelket és testet gyógyítani a legszebb és a legnehezebb feladatok egyike, s ezt jól végezni művészet. Próbálkozom én is ezzel a fajta hivatással, a másfél évtized alatt sok mindent láttam és tapasztaltam.

Nyíri Tamás egykori tanárom (1920-1994, akadémikus, filozófia professzor, tanszékvezető egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) arról beszélt egyik előadásán, hogy az ókori mítoszok milyen nagyszerűek. Megtanítanak bennünket kérdezni. A mai ember nem mer nagy kérdésekkel foglalkozni, azok tabuk. Mi csak kis dolgokat merünk megkérdezni. Milyen ruhát vegyek fel? Mit főzzek ma? Melyik árucikket vegyem meg a boltban? A mítoszok azonban a lényeges dolgokat feszegették, megfogalmazták az élet nagy kérdéseit. A válaszaik lehet, hogy naivak, mai szemmel mesésnek tűnnek, de kérdezni azt tudtak. Jobban, mint mi!

Minden ember találkozik élete során három nagy kérdéssel.

Az első a létre vonatkozó kérdés: miért élek, mi az élet, meddig tart, mi lesz utána? A második kérdés a szeretetre irányul: Mi a szeretet, mitől tökéletes, miért nem tudok jól szeretni? A harmadik a rosszra irányuló kérdéskör: szenvedés, betegség, halál, miért én, és meddig engedi Isten?

Mintha a XXI. századi ember az első két kérdéskörrel nem törődne, nem késztetik gondolkodásra. Mintha az Úristennek – hogy megállítsa a ma emberét – nem maradt volna más lehetősége, mint a rossz problematikája. A kórházban ugyanis menthetetlenül átrendeződik a rangsor, megváltozik az élet. Gondoljunk csak bele! Az egészséges ember, a maga erejének a teljességében olyan, mint egy „felkiáltó jel”: élek, egészséges vagyok, kézben tartok és irányítok mindent. Míg a beteg ember olyan, mint a „kérdő jel”: meggörbül a terhek alatt, meghajlítja, próbára teszi a szenvedés. S valóban, a betegséggel együtt megjelennek a kérdések is: miért, meddig, van-e segítség, hogyan tovább?

Jaj, de sokan kérdezik tőlem a kórházi ágyon fekve: „Miért?” Megmondom őszintén, én nem szeretem ezt a kérdést. Nem szeretem, mert nem tudok rá válaszolni, másrészt nem is akarok. Nem tudok a miértekre választ adni, hiszen ki vagyok én: ugyanolyan ember, mint az, aki felteszi nekem a kérdését, nincs a zsebemben a bölcsek köve, én sem tudom a feleletet. Másrészt nem is akarok válaszolni, mert a válasszal nem segítem a beteget. Inkább azt a lehetőséget választom: „Meddig tetszik még bent maradni a kórházban? Engedje meg, hogy holnap is meglátogassam. Útitársa, segítője szeretnék lenni.” Keressük meg együtt az ő kérdésére a válaszát! Ha ezt sikerül közösen megtalálni, az lesz az ő válasza a saját kérdésére, ami valóban erőforrása lehet. Én a „Miért?” kérdés helyett egy másikat szoktam ajánlani: „Mi a célja?” Vagyis, mit tanulhatok belőle? Mire akar ráébreszteni ezzel a betegséggel, próbatétellel a Teremtő? Mi volt rossz eddig az életemben, amit helytelenül csináltam? Mit kell megváltoztatnom?

„Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van” (V. E. Frankl-tól, (1905-1997).

A kettő nem ugyanaz. Ha nem tudom, hogy mi miért történik, az nem azt jelenti: az életem értelmetlen, hanem csak azt: még nem értettem meg. Keressem! Ha keresem, meg is fogom találni. Aki mer kérdezni, keresni, akiben van kíváncsiság, törekszik a jobbra, a szebbre, ő igazán ember. én így írnám Ha már minden mindegy, ha feladom, ha elkeseredek, feladok valami nagyon fontosat az emberségemből, az már az ember halála. Aki ismeri a határait, az tudja, mi van a határain túl is. Nem véletlenül emlegették a régiek: „Nézd meg a tenyered, van benne két M betű: memento mori – emlékezz a halálra.” Ezzel ők nem riogatni akartak, épp ellenkezőleg. Felelősen kell élni, mert a földi élet rövid. Használjuk fel az időt, amíg lehet (vö. Ef. 5,15-16).

Az irgalmasság testi cselekedetei között ott találjuk: „Betegeket látogatni!” Hálát adok az Úristennek, hogy ezt a szolgálatot végezhetem. Bízom benne, hogy sokan gondolnak jó szívvel rám, mert életük nehéz szakaszában mellettük állhattam. Minden betegtől, minden találkozásból én is tanulok: Ha már tudod, hogyan kell meghalni, akkor azt is tudod, hogyan kell élni!

                           Laczkó Zsolt debreceni katolikus kórházlelkész