Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Aki Istent ismeri, önmagát is ismeri; aki önmagát ismeri Istent is ismeri.

Kedves Testvérek!

Isten akarata… Mi az Isten akarata? Honnan tudhatom meg azt?

Fontos, mindnyájunkat érintő kérdések ezek. Sokszor egy egész emberi élet kell hozzá, hogy megtaláljuk a választ. Most Máriapócson vagyunk, talán Szűz Máriánál senki sem kereste vagy tudta jobban, mi az Úr akarata. Ő volt a kegyelemmel teljes (Lk. 1, 28), áldott az asszonyok között (Lk. 1, 42). Mire tanít minket az Istenszülő?

A hitetlen ember úgy gondolja, csak a magam akarata számít, Isten nincs, így rám vonatkozó terve sincs… 100 % az én akaratom, 0 % Isten akarata.

Mások, magukat hívő embernek nevezők pedig úgy fogalmaznak, mintegy önmagukat megadva: „legyen meg az Isten akarata!” 0 % az én akaratom és 100 % az Úristen akarata.

Mit tesz a Szűzanya, mi lenne a jó? Bár azt mondja Gábrielnek az örömhírvételkor, „legyen nekem a te szavaid szerint” (Lk. 1, 38), ezzel igent mond az isteni üdvtervre, de maga is teszi a dolgát, elfogadja és felneveli a názáreti gyermeket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy 50-50 % a két akarat, hanem 100 és 100 %. Nekünk is azt kell akarnunk, amit Isten is akar. Párhuzamba kell állítanunk a két akaratot.

Két történetet szeretnék elmondani Isten és az ember kapcsolatának megvilágítására:

Képzeljünk el egy édesanyát, akinek a kislánya születésnapot ünnepel. Az anya elmegy egy boltba és egy új ruhával akarja meglepni a gyermekét. Kiválasztja a legszebb ruhát, de a pénztárnál meggondolja magát. Inkább eljövök a lányommal, válasszon ő. Amikor mindketten visszajönnek és az ünnepelt végignézi a választékot, ugyanaz a ruha tetszik neki, amit az anyukája is megvett volna… Ez Isten és az ember szabadsága, Ő mindenkinél jobban ismer bennünket, tudja, mi a jó nekünk, de tiszteli a szabad akaratunkat …

A másik példázatban egy órásmester álljon előttünk, aki egyenként építi be az alkatrészeket, kis fogaskerekeket, pici csavarokat a szerkezetbe. Pontosan tudja mi hová való, mi a helyes sorrend… Mi lenne, ha az alkatrészek önálló életet élhetnének és saját akarattal rendelkeznének!? Egyik csavar azt mondaná: „én nem akarok beépülni”, a másik fogaskerék: „én majd később”, a harmadik: „esetleg, talán”… Mire jutna így a mester? Ezt teszi az Úristen mivelünk: vár, újra tervez, óvatosan terelget, megbocsát… Minden embert sajátosan, egyénileg vezet… S a világ mégis halad. Ez az igazi művészet! Több milliárd ember, több milliárd emberi akarat… Isten mégis türelmes és mindent koordinál!

De hogyan találjuk meg Isten akaratát? A papoknak is nehézséget okoz, ha valaki ilyen kérdéssel fordul hozzánk. Szeretnék néhány irányelvet adni életünk felülvizsgálatához. Két tényezőt különösen fontosnak tartok: legyen tiszta múltunk és helyesen döntsünk jövőnket illetően.

A tiszta múlt

Ha terheket cipelünk, nem jutunk előre. Az Úr Jézus nem egyszer szigorúan lépett fel tanítványaival szemben, például súlyos szavakkal bélyegezte meg azokat, akik nem akarnak megbocsátani. (Vö. Mt. 6, 15) Az elmúlt 14 évben, mióta kórházlelkész vagyok és súlyos lelki betegekkel is foglalkozom, megértettem, hogy az egyik legrombolóbb érzelem a harag. Leköti az ember erőit, életét pedig beszűkíti. Lényegénél fogva a gyűlölt személy megsemmisítésére irányul. Ha keményen akarok fogalmazni: a gyűlölet lelki gyilkosság. Ezért elengedhetetlen, hogy kezdjünk vele valamit. A belső világunk ugyanis megkárosodik az ellenségeskedés vagy a bosszúvágy hatása alatt. Fontos, hogy tiszta múltunk legyen. E nélkül nincs lelki élet, nincs nyugodt lelkiismeret. Felül kell tehát vizsgálnunk a múltunkat és orvosolni kell a keserűséget.

Nem könnyű maradéktalanul megbocsátani, éppen ezért nem egyszerű napirendre térni az elszenvedett sérelmek fölött. A gyűlölködés, a keserűség, az ellenségeskedés egyike a legrombolóbb lelki tartalmaknak. Az érzelmek elemzéséből tudjuk, hogy a harag beszűkíti az ember életterét: csak a gyűlölt személlyel, a bosszúval foglalkozik. Pió atya (Pietrelcina, 1887. 05. 25. – San Giovanni Rotondo, 1968. 09. 23.) olyan szépen imádkozza: „Múltamat irgalmadnak adom át, jelenemet szeretetednek szentelem, jövőmet gondviselésedre bízom.” A múlt rendbetétele után figyelnünk kell a jelenre is.

Miből tudom, hogy mi az Isten akarata?

A jelenben hozott jó döntések

Hogy ez korántsem könnyű feladat, azt tudjuk saját tapasztalatainkból és a szentek példájából is. Mindannyiunk élete is igazolja, mennyi vergődésen, vívódáson kell átmennünk egy-egy komolyabb döntés előtt, mire kiérlelődik bennünk a bizonyosság annak jeléül, hogy jól választottunk, hogy döntésünk megegyezik Isten akaratával. Talán még drámaibb módon találkozhatunk ezzel a belső küzdelemmel a szentek életében, akik csak hosszú ima, böjtölés és vezeklés után voltak képesek meghozni nagy döntéseket és megcselekedni Isten akaratát. Hogy ne a távoli múltba nyúljunk vissza példákért, csak a mindenki által jól ismert Teréz anyára (Szkopje, 1910. 08. 26. – Kalkutta, 1997. 09. 05.) gondoljunk. Sok éven keresztül szerzetesnővér és tanítónő volt. De, mint ezt saját maga vallja, állandó belső tépelődésben élt, valóban ez Isten akarata az ő életében? A szeretet misszionáriusainak alapítása nem egy pillanat műve volt, hanem hosszú keresés végkifejlete.

Három mindenkire érvényes szilárd támpont, amelybe Isten akaratának keresésekor belekapaszkodhatunk: a Tízparancsolat, az Evangéliumok és az Egyház Hagyománya, tanítása.

A Tízparancsolat általános érvényű parancsokat tartalmaz. Éppen ezért, mivel ennyire általános előírásokról van szó, könnyen megtörténhet, hogy nem automatikusan alkalmazhatók a konkrét helyzetre. Vegyük példának az ötödik parancsot, „Ne ölj!” Tudjuk, mire vonatkozik, az emberi élet tiszteletben tartására, mely az egyik legmagasabb érték és ahonnét sok más érték is az értelmét kapja. De mi történik akkor, amikor két egyenrangú érték ütközik: az én életem és egy másik ember élete? Néhány évtizede (1981) felkavarta a kedélyeket és megosztotta az erkölcsteológusok véleményét az országuk függetlenségéért harcoló írek éhségsztrájkja. Jogos-e kockára tenni az életünket egy ilyen cél érdekében? Volt, aki elítélte a sztrájkolókat és öngyilkosságnak nevezte tettüket. Volt, aki vértanúknak nyilvánította őket.

Nem célom elemezni ezt a dilemmát, csak arra akartam rámutatni, hogy még a Tízparancsolat legalapvetőbb törvényeit sem lehet automatikusan, személyes mérlegelés és döntés nélkül alkalmazni az egyes esetekben.

Hasonló a helyzet az Evangéliumok tanítását illetően is. Bár Jézus tanítása örök érvényű, mégis megígérte tanítványainak és nekünk a Szentlelket, aki majd felvilágosítást ad, mi a teendő az adott helyzetben. Tehát szükségünk van a Legszentebb Lélek sugallatára. Azt is jelenti ez, hogy vannak és lesznek helyzetek, melyeket nem lehet rutinból megoldani, hanem személyes döntést, mérlegelést igényelnek.

Ha pedig az Egyházi Hagyományhoz fordulunk, még csak akkor látjuk milyen bonyolult a kérdés. 2000 év örökségét kellene ismernünk, a szentek példáját, életét, döntéseit. Ehhez meg még hozzáadódik, hogy a II. Vatikáni Zsinat után pedig nagykorúsítottak bennünket. Felnőtté nyilvánítottak nemcsak a pozitív hitéleti gyakorlatok terén (böjt, liturgia, ima stb.), hanem a lelkiismereti döntéseinkben is.

A probléma igazi megfogalmazása

E megfontolások után próbáljuk meg közelebbről körülírni a dolgot. Ahhoz, hogy választ adjak a felvetett kérdésre: „Miből tudhatom meg, hogy mi az Isten akarata?” - előbb egy másik kérdésre kell feleletet találnunk: „Mi tulajdonképpen az Isten akarata?”

Általánosságban Isten akaratát úgy fejezhetjük ki, mint elvárását, hogy mindig a jót cselekedjük, a rosszat pedig kerüljük. Teológiai kifejezéssel: Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön, elérje végső célját.

Itt kezdődnek a nehézségek. A kérdés ugyanis úgy üt vissza: De mi a jó a konkrét helyzetben? Hogyan tudom megtalálni, felismerni azt, ami az én számomra jó? Mert még az sem egészen biztos, hogy ami önmagában jó, az nekem is jó.

Íme egy elméleti, de korántsem lehetetlen példa: Sétálunk a Duna parton, arra leszünk figyelmesek, hogy egy fuldokló segítségért kiáltozik. A közelben nincs senki. Egyedül mi nyújthatnánk segítséget. A kérdés: kimenteni a bajban lévőt vagy hagyni belefúlni a vízbe? Azt hiszem, nincs senki köztünk, aki ne azt válaszolná minden további nélkül, hogy megmenteni. Ez az objektív, önmagában tekintett jó. De csak akkor, ha tudunk úszni! Mert, ha nem, akkor nemcsak hogy nem leszünk képesek megmenteni, hanem magunk is vízbe fulladunk. Mit mutat ez az eset? Azt, hogy az objektív jó nem minden esetben jó. A kérdést tehát úgy kell feltennünk: Mi az, ami az én számomra a jó?

Alapvető lélektani igazság, hogy amikor döntünk, mindig valami jó mellett döntünk. Mert a döntés csak akkor értelmes, ha a jóra irányul. Ha tehát nem a jót választjuk, értelmetlenül, emberi természetünk ellen cselekszünk. Amikor pedig a jót keressük, akkor életünk célját akarjuk megvalósítani. Minden konkrét emberi döntésben ott van a szorongató kérdés: Ki vagyok én tulajdonképpen? Mi az életem célja, értelme? Hogyan és mennyiben képes ez a valami, amit most választok előre vinni a kibontakozásomat? Itt érthetjük meg a döntés magját. Keresztény életünkből tudjuk, hogy életünk végső értelmét Isten alapozza meg. Csak a Reá való irányultság adja meg életünk értelmét és célját. Ezért, amikor azt keressük, hogy nekünk mi a jó, akkor tulajdonképpen azt kérdezzük: Vajon a választott jó közelebb visz Istenhez és ezáltal életem igazi céljához, az üdvösséghez, vagy nem? Megállapíthatjuk, hogy amikor Isten akaratát keressük, akkor egyben életünk végső értelmét kutatjuk. Isten akarata azonos végső célommal. Ezért Isten akaratának a keresése hitet követel. Ez a hit arra is kiterjed, hogy szabad elhatározásaink is Isten tervét, akaratát szolgálják. Minden konkrét döntésben, legyen az bármennyire hétköznapi is, a végső értelemkeresés tükröződik vissza: a konkrét elhatározások, választások, döntések akkor fejezik ki Isten akaratát, ha valóban végső célunkat szolgálják.

A választott helyzet, a döntés és a végső rendeltetésünk közötti ÖSSZHANG adja meg a biztonságot, hogy Isten akarata szerint járunk el. Ez az összhang nemcsak legbensőbb vágyainknak és keresésünknek felel meg, hanem kritérium arra is, hogy jó úton haladunk. Isten konkrét akarata nem kívülről ránk kényszerített valami, hanem benső, véges döntéseinkben próbáljuk megragadni: annak a célnak a megközelítése, amelyet Ő nekünk szánt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ennek a belső összhangnak a megtapasztalása könnyű, ellenkezőleg, az új helyzetek állandóan új döntéseket kívánnak meg: nem állapot ez, hanem folyamat.

Minden választást imába kell ágyazni. Itt nem a megszokott formulák elmondására gondolok, hanem Isten szeretetének megelmélkedésére. Erre azért van szükség, mert minden döntés elbizonytalanodást is hozhat magával. Az új út keresésénél megbillenhet a belső egyensúly: az ember már nem az, aki eddig volt, de még nem is az, akivé majd válik. Ezért van szükségünk egy közbeeső bizonyosságra, vagyis hogy Isten egyformán szeret ebben az állapotunkban, bizonytalanságunkban is. A visszaállított egyensúlyt, azaz az új biztonságot hagyományos nyelven „jó lelkiismeretnek”, „lelki békének” szoktuk nevezni és egyike a jeleknek, hogy Isten akarata szerint döntöttünk.

Legtöbbször a próbálkozások árán jutunk el az elbizonytalanodásból az új biztonságba. Ez pedig úgy kezdődik, hogy felállítjuk a lehetőségeket, azaz kiélezzük a dilemmát. Jól szemlélteti ezt az evangéliumi példa: a gazdag ifjú esete (Mt. 19, 16-26). Milyen kérdéssel fordult Jézushoz: Mit tegyek, hogy tökéletes legyek? Ez így nem jó kérdés a döntésre, mert nincs DILEMMA, nincsenek szembeállított lehetőségek. Mi között választ az ifjú? Jézus maga javítja ki a kérdésfeltevést és dilemma formájában adja vissza: szegénynek lenni vagy pedig gazdagnak? A döntéshez ugyanis a lehetőségek szembesítése szükséges. Ha ez megvan, akkor a következő lépésben azonosítjuk magunkat egyikkel a lehetőségek közül és megvizsgáljuk az érzéseinket. Ha belső hangulatunkat jellemzi a béke, az alapvető bizalom, biztosak lehetünk benne, hogy megtaláltuk Isten akaratát. Ez az, amit korábban összhang-élménynek neveztünk. Ám, ha belső hangulatunkat a nyugtalanság, a bizalmatlanság vagy a feszültség jellemzi, akkor a lehetőség, amellyel azonosultunk, valószínűleg nem Isten akarata. A gazdag ifjú szomorúan távozott, mert nem jól döntött. Láthatjuk ebből, hogy a felelős döntés nem pillanat műve, nem történik automatikusan, spontán módon. Az ember értelmes lény, ami azt jelenti, hogy emberi döntéseink feltételezik az értelem: gondolkodás, ítélet és elemzés közreműködését.

Pszichológiai modell Isten akaratának kereséséhez

Láthattuk, Isten akaratát úgy is ki lehet fejezni, mint a számomra a végső cél felé vezető jót. Ennek megtalálásához ajánlja a lélektan a komoly önismereti munkát. Ne lepjen meg bennünket Isten akaratának és az önismeretnek a társítása. Pl. ha valakinek beszédhibája van, nem lehet rádió-bemondó, TV riporter, nem ez Isten akarata. Miért ne alkalmazhatnánk ezt pozitív formában is?

Képességeink felismerése Isten tervét, akaratát mutatja életemre vonatkozóan. Ám ahhoz, hogy ilyen módon merjük keresni Isten akaratát, szükséges 3 tévhit leépítése, melyek megakadályozhatnak bennünket abban, hogy megértsük Isten akaratát önismeretünk tükrében.

1. Isten akaratának keresése nem véletlen szerencse dolga

Isten akarata inkább a természetünkbe írt isteni terv keresése.

2. Isten akaratának a keresése nem rejtvényfejtés

Isten akarata nem előre megírt történelemkönyv. Ez az emberi szabadság gyökeres tagadása lenne. A jövő nincs előre megírva, jó és rossz cselekedeteink, sikereink és kudarcaink építik. Ehhez azt hisszük, hogy Isten görbe vonalakkal is tud egyenesen írni.

3. Isten akarata nem kapható receptre, nincs hozzá utasítás

Isten akaratát úgysem képzelhetjük el, hogy azt más előírhatja, elrendelheti vagy helyettünk meghatározhatja. Mások tanácsa sohasem ment fel az egyéni felelősség alól.

Ha leépítettük ezeket a tévhiteket, akkor alkalmazhatjuk a döntéseink megkönnyítését célzó segítséget, vagyis Isten akarata önmagunk ismeretén alapuló modelljének az alkalmazását. Ennek lényege: fel kell mérnünk a múltunkat, jelenünket és jövő lehetőségeinket örök életünk perspektívájában...

Szent Ignác szabályai

A szenteket éppúgy érdekelte Isten akaratának a problémája, mint minket. A lelki irodalomban sokan próbálkoztak azzal, hogy útmutatókat adjanak, melyek segítségünkre lehetnek a jó választásában. Különösen híressé váltak Szent Ignác (Loyola, 1491. 05. 31. – Róma, 1556. 07. 31.) meglátásai. A jezsuita rendalapító maga is sok vergődésen ment keresztül, mire meggyőződött arról, hogy valóban Isten akaratát követi. Ránk hagyta ezeket a zseniális irányelveket, melyeket korunkban is tanulmányoznak a pszichológusok és a lelki élet mesterei.

Ignác előbb azzal foglalkozik, hogy milyen lelki állapotban döntsünk. Hiszen tudjuk a saját tapasztalatunkból is, ha mérgesek vagyunk, akkor hirtelenek is, azaz meggondolatlanul cselekszünk. Ilyen hangulatban nem szabad dönteni. Ez érvényes általában a negatív kedélyállapotokra: félelem, bosszú, harag, kiábrándultság. Ne hozzunk ilyenkor döntéseket. Ugyanígy nem reális az ember döntése, ha szomorú, lehangolt, depressziós. Ebben az állapotban érzelmeink rabjai vagyunk, így nem ismerjük fel Isten akaratát.

Szent Ignác 3 pozitív lelkiállapotot jelöl meg, amelyik kedvez a döntésnek:

- Ha Isten különös kegyelme úgy megragadja a lelket, hogy az ember egy pillanatra sem kételkedik, hogy az Ő akaratát teljesíti. Ez a belső hívás. Így döntött Szent Pál a damaszkuszi úton. Ezek a pillanatok, kegyelmi megvilágítások viszonylag ritkák.

- Ha a döntés belső nyugalmon alapszik. Ez az a lelkiállapot, amikor az azonosulás a lehetőségek egyikével összhang-élményben kristályosodik ki.

- Pozitív keretet jelenthet a döntéshez a rendszeres önvizsgálat, az igazság szenvedélyes kutatása. Ezt a lelkiállapotot jellemzi a nyíltság.

Ezek után Szent Ignác arról elmélkedik, hogyan ejtsük meg magát a döntést. Négy lehetőséget ajánl:

1. Elmélkedjünk arról, vajon az a szeretet, amely a választott alternatíva felé vonz bennünket, Isten iránti szeretetünkből fakad-e?
2. Képzeljünk magunk elé egy nem ismert, de szimpatikus embert, akinek minden jót és szépet kívánunk. Tanácsért fordul hozzánk, éppen abban az ügyben, ami bennünket foglalkoztat. Mit mondanánk neki? Tegyük mi is azt, amit neki ajánlanánk.
3. Képzeljük magunkat halálos ágyunkra és gondolkodjunk el, mit érzünk jelenlegi döntésünkkel kapcsolatban? Szeretnénk, ha sohasem határoztuk volna el, vagy örülni fogunk neki?
4. Gondoljuk el, hogyan szeretnénk Isten ítélőszéke elé állni az ítélet napján jelen kérdésünkben. Ennek megélése alapján döntsünk.

Befejezés

Ezek a gondolatok csak segédeszköz ahhoz, hogy megalapozottabban döntsünk. Önmagunk mélyebb megismerése az az a mód, mely alapján képesek vagyunk megtalálni és kiolvasni Isten adta természetünkből az Ő akaratát. Az önelemzés nem cél, csak eszköz. A leglényegesebb mozzanat Isten akaratának keresésében, hogy hiszünk az Ő mindenre kiterjedő szeretetében. Egyszóval hinnünk kell azt, amit Szent Pál fejezett ki: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Apcsel. 17, 28), meg hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm. 8, 28)

Aki Istent ismeri, önmagát is ismeri; aki önmagát ismeri Istent is ismeri.