Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Domonkos-rend fennállásának 800. évfordulója alkalmából a debreceni Szent László Plébánia és a Debreceni Akadémiai Bizottság „Domonkos szentek és szent helyek” címmel tudományos konferenciát rendezett. Az előadók között volt Lupescuné Makó Mária történész, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Domonkos-rend erdélyi történetének kutatója. Előadásának témájáról és a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről beszélgettem vele.

Már régóta foglalkozik a domonkos renddel. Mai előadásának témája is a rend erdélyi története volt. Mi indította az érdeklődését ebbe az irányba?

Az ember soha nem felejti el első szerelmét. Tudományos téren nekem a kolduló szerzetesrendek jelentették az első szerelmet. Másodéves egyetemi hallgató koromban Tonk Sándor, a középkor történetének tanára a magyarországi kolduló rendeket jelölte ki a szemináriumi dolgozatom témájául. Ez annyira elbűvölt, hogy utána évekig foglalkoztam a témával, a szakdolgozatomat ebből írtam, és a mesterképzés disszertációját is. Ez utóbbiban már adtam egy kis határon túli kitekintést is, mert a domonkos és a ferences szerzetesek Magyarországról kerültek a két román fejedelemségbe, Moldvába és Havasalföldre. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy elsősorban a domonkosokkal szeretnék foglalkozni, talán valamiféle lelki affinitás miatt, és azért is, mert nagyon izgalmas forrásokat találtam a kutatásukhoz. Természetesen pályám során sok más témában (egyháztörténet, anyagi kultúra, végrendeletek) is elmélyültem.

Mi volt a szerepük a domonkosoknak a középkori Erdélyben? Milyen többletet adott a jelenlétük az ottani hitélethez?

Először is az egyházszervezet megerősödésében volt óriási szerepük. Már a tatárjárás előtt megjelentek Erdélyben, s a vész elmúltával gyorsan kiépítették hálózatukat: a számukra gazdaságilag, politikailag és egyházi szempontból is jelentős központokban, tehát a városiasodás jeleit mutató helyeken telepedtek le. Mivel a rend elsődleges hivatása a prédikálás, a városok lakossága megfelelő közönséget jelentett, emellett el is tudta tartani a szerzeteseket. Másodsorban a domonkosok hatalmas szerepet játszottak Erdély művelődésében. Kilenc férfi szerzetesi és öt apácakolostort tartottak fenn. Az előbbiek mindegyikében működött alapfokú oktatási intézmény, ötben középfokú is, a középkor végén Szebenben pedig létrehozták Buda után a második rendi főiskolát. A szerzetesek és tanítványaik közül sokan jártak külföldi egyetemekre, majd visszatértek, és Erdélyben hasznosították tudásukat. Végül pedig a domonkosok nagy szolgálatot tettek a világi hívek lelkigondozásában. Amit a plébániák már nem tudtak elvégezni a városi lakosság nagy létszáma miatt, azt a domonkos atyák megtették. Adatok maradtak fenn arról, hogy vallásos társulatokat pl. harmadrendet hoztak létre vagy éppen oltárokat tartottak fenn.

Milyen nemzetiségűek voltak az erdélyi domonkos szerzetesek?

Erre egy nagyon érdekes forrás segítségével tudunk választ adni. A 19. században a segesvári kolostor templomát kutatva a diadalívben egy kis szelencére bukkantak, amely 16. századi iratokat tartalmazott. A segesvári perjel 1525-ben név szerint felsorolta az erdélyi domonkos szerzeteseket. A nevekből ki lehet következtetni, hogy egy részük külföldről, német és francia földről érkezett, de a legtöbben helyiek, szászok és magyarok voltak. A szerzetesközösségek etnikai összetételének nagy jelentősége volt. Amikor Szebenben a domonkosok – biztonságuk érdekében – be kívántak költözni a városfalon belülre, az volt a feltétel, hogy a szerzetesek legalább fele szász legyen. Hiszen fontos volt, hogy a prédikációkban anyanyelvükön szólítsák meg az embereket. Ahol a lakosság összetétele vegyes volt, mint például Kolozsváron és Gyulafehérváron, oda mindig küldtek külön magyar és külön szász igehirdetőt.

A reformáció után kiűzték a szerzeteseket Erdélyből, s később a többi renddel ellentétben a domonkosok már nem tértek vissza. Mi volt ennek az oka?

A 16. század közepén a szerzetesrendek kénytelenek voltak elhagyni Erdélyt, 1556-ban ezt törvény is kötelezővé tette. Az üres kolostorokat jobb esetben iskolává alakították, pl. Kolozsváron a domonkosokét, Vásárhelyen a ferencesekét. Másutt magtár vagy ispotály lett a kolostorokból, de az is előfordult, hogy várrá alakították át őket – ez történt Alvincen és Székelyudvarhelyen. A templomokat az evangélikus egyház vette át. Az erdélyi vallási és politikai helyzet csupán 1716-18 körül vált alkalmassá arra, hogy a szerzetesrendek újra visszatérhessenek. A ferencesek éltek leggyorsabban a lehetőséggel, az első adandó alkalommal megjelentek és próbálták visszaszerezni a hajdani kolduló rendi kolostorokat. Ha nem sikerült a ferencest, akkor a volt domonkos kolostorba költöztek be. S hogy mit tettek a domonkosok? Bennük is megvolt a szándék a visszatérésre. 1718-ban egy Bartók Márton nevű vasvári domonkos szerzetes Erdélybe ment felmérni, hogy mi lett a volt domonkos kolostorok sorsa. Próbált tárgyalni a városvezetőkkel az épületek visszavételéről. Látta, hogy sok múlik a gyors cselekvésen. Sikerült egy katolikus főurat, Kálnoky Ádámot is az ügy mellé állítani, de valahol mégis elakadt a dolog. A domonkosoknak már nem jutott ingatlan. A rend mind a mai napig nincs jelen Erdélyben.

Egyetemi oktatóként hogyan látja az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetét és az egyetemista ifjúságot? Mennyire elkötelezettek szülőföldjük iránt?

Ha összehasonlítom, hogy a 90-es évek elején mit tapasztaltam egyetemi hallgatóként a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, és mit tapasztalok ma oktatóként, ekkor elmondhatom, hogy pozitív irányban haladnak a dolgok. Annak idején negyvenen felvételiztünk történelem szakra, és csak három magyar diák jutott be. A tantárgyak 70%-át románul hallgattam. Ma ezzel szemben külön helyek vannak fenntartva a magyar diákok számára, akik a tárgyak 90%-át magyar nyelven tanulhatják – lényegében mindent a román történelem kivételével. Már nem csak az egy történelem szak létezik, hanem lehet választani régészetet, művészettörténetet, nemzetközi kapcsolatokat, sőt könyvtár és levéltár szakot is. Az egyes karokon belül szabadon lehet magyar intézeteket alapítani, így jött létre nemrég a Magyar Történeti Intézet. A mi intézetünkben az okoz nehézséget, hogy nagyon kevesen vagyunk: mindössze tizennégyen oktatjuk a teljes történelmet az ókortól napjainkig. Szükség lenne új kollégákra, és én ebben is bizakodó vagyok: sok tehetséges hallgató tanul nálunk, akik javarészt visszatérnek külföldi ösztöndíjas tanulmányaikból. Fontosnak tartom, hogy a tudományos életben folyamatosan tartsuk a kapcsolatot a magyarországi kollégákkal, nincs ugyanis külön magyarországi és erdélyi magyar tudomány, csakis magyar tudomány létezik.

Ugyanilyen bizakodó az egész erdélyi magyar oktatást illetően?

Nincs teljes rálátásom, de alapvetően bizakodó vagyok. A felsőoktatásnál maradva azért el kell mondani, hogy nem minden területen olyan jó a helyzet, mint nálunk, bölcsészeknél. Vannak olyan felsőoktatási intézmények (például a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem), ahol az egyetem vezetése sokat tesz a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítéséért. A Babeş-Bolyai és a Sapientia Egyetemnek viszont megvan a lehetősége, hogy biztosítsa a magyar felsőoktatás színvonalát. A kor és a diákok igényeinek megfelelően folyamatosan indítanak új szakokat, a mi intézetünk például nemrégiben hozta létre a kulturális turizmus szakot.

Ha az erdélyi magyar közoktatást nézzük, vidéken sajnos sok iskola megszűnik, hiszen egyrészt az emberek a jobb megélhetés érdekében a városokba áramlanak, másrészt évek óta a demográfiai mutatók csökkenő tendenciáról tanúskodnak. Ennek ellensúlyozására szórványközpontokat létesítenek, ahol a környékről összegyűjtik a magyar gyerekeket. Ilyen működik pl. a mezőségi Válaszút községben Kallós Zoltán alapításának köszönhetően. Ugyanakkor a román vidéki lakosság száma is csökken, csak ők kevésbé érzik meg, mint a sokkal kisebb létszámú magyar közösség.

Milyennek tapasztalja az utóbbi időkben a román-magyar együttélést? A hírekben szerencsére nem találkozunk botrányos esetekkel.

A 90-es évekhez képest ezen a téren is normalizálódott a helyzet. Kellett hozzá a politikai akarat is, emellett az RMDSZ évekig tartó kormányzati részvétele is sokat segített. Ugyanakkor a román társadalom is érettebbé vált, már nem látnak folyamatosan ellenséget a magyarságban, mint közvetlenül 1989 után. Mindenki békében végzi a feladatát, tanul az anyanyelvén, neveli a gyermekeit. Erre van szüksége románnak és magyarnak egyaránt.

Lieli Mariann